My Ride Home

Már megint Amerika – 2008/8

2008-09-22T18:51:00.000-07:00

Seattle, WA

Elnézést a hosszú kihagyásért, sajnos a laptop kissé megmakrancosodott, és csak különféle peremfeltételek együttes teljesülése esetén hajlandó működni (végül is elnézhető neki, elmúlt 5 éves). De igyekszem mihamarabb behozni a lemaradást. Bár úgy hallottam, az elmúlt hétvégén mindenki talált magának megfelelő mulatságot.

Amikor este megérkeztem Seattle-be, az első dolgom az volt, hogy megkeressem az egyik déli elővárosban, Tukwilában levő H-D dealert, ahol előzetes telefonos egyeztetés alapján másnap reggel vártak az aktuálissá vált időszakos szervizre. Miután megtaláltam, jött a szálláskeresés. Rövid keringés után úgy döntöttem, hogy a legpraktikusabb és leggazdaságosabb megoldás a H-D dealer mellett levő, főleg kamionosok által lakott motel. Így reggel csak annyit kellett tennem, hogy átgurulok az út túloldalára, és minthogy egyszerű olajcseréről és pár apró ellenőrzésről volt szó, reméltem, hogy dél körül végzek is.

Persze ez az álom nem valósult meg, ha nem kezdek türelmetlenné válni, talán még ma is ott ülök. Kértem ugyanis, hogy nézzék meg az első futóművet, amely bizonyos alacsony sebességtartományban szerintem a kelleténél jobban beremegett. Mint utólag kiderült, a belső tömlő valahogy elmozdult (vagy eredetileg is rosszul volt betéve), és hazavágta az első kerék egyensúlyát. Ezért új tömlőt kellett betenni, és újra kellett egyensúlyozni az első kereket. Eddig nem is lett volna baj. De az új tömlővel együtt egy új felniszalagra („rim strip” – a küllők miatt szükséges, a belső alá berakott ragasztós szalag, fogalmam sincs a helyes magyar nevéről) is szükség volt. Namármost a töketlen szerelő úgy vélhette, hogy ez a kb. 10 dolláros alkatrész teljesen felborítja gondosan kisakkozott költségvetésemet, és addig nem merte berakni, amíg a főnökétől meg nem kérdezte, hogy a tisztelt ügyfél (én) jóváhagyja-e a nem várt kiadást. Igen ám, de a főnök alámerült, így a jóváhagyási folyamat eleve kudarcra volt ítélve, hisz a kérdés el sem jutott hozzám. Amikor 4 óra elteltével, délután elkezdtem érdeklődni, hogy ugyan mi a fene van már a motorommal, akkor derült csak ki, hogy a bólintásomra várnak. Ennyit az önálló problémamegoldó képességről és a kreatív munkavégzésről. Innentől „felpörögtek” az események, és egy újabb óra után boldogan távozhattam, immár stabil első futóművel és friss olajjal. A motelben felpakoltam a cuccaimat, és némi bolyongás után bekopogtattam Mikihez és kedveséhez, Valihoz, Redmondban, Seattle egyik keleti elővárosában.

Mikivel ősidők óta ismerjük egymást, ha eltérő cégeknél és eltérő minőségben is, de mindketten régóta azon fáradozunk, hogy a magyar nyelvű szoftverek (legalábbis a pici puha cég termékei) érthetők és használhatók legyenek. Ő már évek óta itt él és dolgozik Redmondban, és beleegyezett, hogy pár napig felborítsam kiegyensúlyozott életüket. Ottlétem alatt elhalmoztak igazi magyaros ízekkel (nyírségi töltött káposzta, kolbász, szalonna stb.), ami igen jól esett a fűszertelen, legalább 98%-osan zsírmentes és többnyire 100%-osan ízmentes amerikai felvágottak és egyéb gyorskaják után. Valami titkos szlovák (!) hentestől szerzik be az alapanyagokat, magyar nincs, tehát ha valaki ilyen tapasztalattal rendelkezik, és Seattle-be vágyik, hiánypótló szerepet tölthet be.

Vali azzal is azonnal belopta magát a szívembe, hogy kiderült, a ház előtt álló PT Cruiser az ő járgánya. Miki maradi módon az európai kocsikra esküszik, mert hogy azok precízebben irányíthatók és vezethetők, amiben lehet valami, de az itteni utakon és sebességeknél ennek szerintem nincs oly nagy jelentősége. (Meg ha már európai, akkor miért pont olasz, de ez már egy másik történet.)

Egy napot tartottam indokoltnak a Seattle-ben való városnézésre, így másnap délelőtt bemotoroztam, és motorral/gyalog körbejártam az érdekesebbnek tűnő részeket. Hát nem sok ilyen van. A régi kikötő környékén találtam jópofa, a klasszikus időket idéző épületeket és egy hatalmas piacot, amely leginkább a pesti vásárcsarnokhoz hasonló turistalátványosság, csak némileg eltérő árukínálattal. A változatosság kedvéért egy orosz pékségben ebédeltem mindenféle pirogokat, majd fellifteztem a 60-as évek elején a világkiállításra épült Space Needle (Mikiék elnevezésével „űrtű”) toronyba, amely Seattle egyik legjellegzetesebb épülete. Innen jól látható az egész város, meg tiszta időben a környékbeli hegyek. Most sajnos annyira nem volt tiszta az idő.

A régebbi és a jellegtelen újabb épületek totális keveredése Seattle belvárosában

A helyi vásárcsarnok

Az árukínálat persze kicsit más volt, mint egy otthoni piacon.

Ez a preparált hal nagyon bejött, igazi gyermekbarát szerkezet: A jég alatt egy madzag vezetett a pulton belülre, és amikor a bámészkodó gyerekek elég közel merészkedtek, és a jókedvű árus megfelelőnek tartotta a pillanatot, bentről megrántotta a „távvezérlőt”, a hal felágaskodott, a gyerekek pedig nyüszítve rohantak anyuhoz. (Azért szeretem én a gyerekeket – biztos távolságból.)

Az újabb épületek mögül néhol még kilátszanak a régi tűzfalak.

A helyi foci- és egyéb csapatok sportkomplexuma. Nem tudom, hogy építettünk volna ilyet, ha elnyerjük a foci EB rendezési jogát.

Az 1962-es világkiállításra épült Space Needle, Seattle legismertebb jelképe

Seattle a torony tetejéről. Háttérben a Mount Rainier, egy nem teljesen kialudt vulkán. A helyiek úgy vélik, hogy előbb-utóbb ez is felrobban, mint a Mount St. Helens 1980-ban, és akkor lőttek a környéknek.

A szintén az 1962-es világkiállításra épült magasvasút még magasabbról

A délután további részét az Experience Music Project (EMP) nevű múzeumban töltöttem, szerintem ez minden erre járó zenerajongónak és zenésznek kötelező program. Bemutatja a környékbeli zenekarok és zenészek történetét (szinte az összes grunge-banda innen indult), és külön részt szentel az elektromos gitár megszületésének és fejlődésének ismertetésére gyönyörű, eredeti, a múlt század közepéről és második feléből származó Gibson, Fender, Rickenbacker és egyéb hangszerekkel. Egy terem Jimi Hendrix-szel foglalkozik, aki Rentonban, Seattle egyik déli elővárosában született, itt is ki van állítva egy csomó gitár, amelyen Jimi annak idején játszott, illetve amelyet szétzúzott, felgyújtott, megerőszakolt a színpadon. Zenészek biztos azt a részt értékelnék leginkább, ahol szinte mindenféle, a rockzenében használt hangszert ki lehet próbálni, kis fülkékben, profin erősítve, a teljes dobszerkótól a különböző gitárokon át a fúvósokig. Én úgy éreztem, hogy nem érdemes meggyaláznom egy eredeti Gibsont a gyerekkoromban elsajátított, de azóta sem gyakorolt 3–4 akkorddal, és sajnos amúgy is elsöprő többségben voltak a zenéhez mit sem értő, ám mindent fogdosni akaró gyerekek.

Gitárszobor az EMP előcsarnokában: Néhány gitáron számítógéppel vezérelt automatika „játszik”, így a szobor az „If Six Was Nine”-t nyomja.

Másnap reggel igyekeztem korán összeszedni magam, és gyorsan felpakolni a motorra, mert késő délelőtt egy gyárlátogatásra voltam bejelentkezve. Mielőtt valaki megkérdezné, hogy mit keresek a nyaralás közepén egy gyárban, ez nem az a hely, ahol a mélyhűtött hamburgerek készülnek futószalagon, hanem a Boeing legnagyobb összeszerelő üzeme Everettben, Seattle-től kicsit északra. Hát ez nem egyszerű. Bent nem lehetett fotózni, szavak alapján pedig nehéz elképzelni a méreteket. Egymással párhuzamos „szerelősorokon” készülnek a 747-es, 767-es, 777-es és a vadonatúj 787-es gépek, mindegyik sor egy irdatlan méretű csarnok egyazon épületen belül. A 747-esekből 3, az összes többi típusból 4–4 fér el egyszerre a saját csarnokában. A 4 szerelősor mellett az épületben van még 2 vagy 3 további ugyanakkora csarnok a „kisebb” részek összeszerelésére, így ez a világ legnagyobb térfogatú épülete. A legenda szerint, amikor eredetileg felhúzták a 60-as években, nem volt igazán tökéletes a légkondi (gondolom egy ekkora épület légkondicionálása kb. annyi áramot igényel, mint egy kisváros), ezért az épületen belül megindult a felhőképződés, és esett az eső. Szép lehetett...

A Boeing összeszerelő üzeme Everettben, Seattle északi végén. Így messziről semmi különleges, de közelről elképesztő. Sajnos ott már nem lehetett fotózni.

A gyár melletti Future of Flight múzeum is tartogatott érdekességeket.

A gyár saját reptere, ahol a különböző országokba szánt gépek várakoznak átadás előtti tesztelésre.

A „Dreamlifter”, amelyből kizárólag azért építettek 4 darabot, hogy a 787-es mindenféle alkotóelemeit – amelyeket a világ különböző országaiban gyártanak – ideszállítsák összeszerelésre.

A gyárbeli vezetett túra és a szomszédos Future of Flight múzeum bejárása után elfogyasztottam a Vali által csomagolt kolbászos-sonkás szendvicseket, közben bámészkodtam a Boeing saját reptere mellett, majd beöltöztem, és indultam a közeli Whidbey-szigetre, amely állítólag gyönyörű. Pontosabban csak indultam volna. Az önindító ugyanis nemhogy nem forgatta át rendesen a blokkot, gyakorlatilag meg se nyekkent. Picku materi. Reggel még minden rendben volt, a lámpát nem hagytam égve, a hőmérséklet nem volt se extrém hideg, se extrém meleg, mi a f*sz lehet? Bőrkabát le, csomagok le, szerszámkészlet előbányász, kezdődjék a hibakeresés... Az ülés leszerelése után elkezdtem szolídan rángatni az akku környékén levő kábeleket, mindegyik rendben levőnek tűnt. Újabb kísérletek, semmi eredmény. Megpróbáltam egyedül betolni a gépezetet, de sajnos a parkoló nem lejtett eléggé, csak annyira, hogy jól leizzadjak, mire visszatoltam a motort a kiindulási helyre. További kábelvizsgálódás, akku félig-meddig kiszerelése, csatlakozások ellenőrzése és egyebek után totál tanácstalanság – majd leszólítottam egy elegánsan öltözött úriembert, aki éppen egy Z3-ba készült beszállni, hogy ugyan van-e nála bikakábel. Volt. Viszont az embernek halvány fogalma sem volt arról, hogy hol van a kocsijában az akkumulátor, így vagy kétszer körbetoltam a vasat a kocsi körül. Az akkumulátort semmiképpen sem bírtuk megtalálni, de leltünk egy piros fázispontot, és elkezdtünk próbálkozni a bikázással. Először az akkusarunál, majd közvetlenül az önindító csatlakozási pontjánál, semmi eredmény. Fél óra után útjára engedtem az úriembert, nem volt értelme tovább kínlódni. Arra jutottam, hogy valamilyen rejtélyes okból az aksi minden bizonnyal hirtelen halált halt, olyannyira, hogy már a kocsi generátorának feszültségét sem hajlandó átvenni. Hogy mitől, az örök titok marad. (Láttunk már ilyet, ugye Grabo?) Visszaballagtam a múzeum portájára, ahol az interneten megkerestük a legközelebbi H-D dealert (szerencsére kb. 15 mérföldre volt, Seattle északi részén), és telefonon elkezdtem magyarázni a gondomat. Próbáltam rávenni őket, hogy pattintsanak fel egy szerelőt vagy bárkit egy motorra, és küldjenek ki vele egy új aksit, de nem hajlottak rá. Már vagy a negyedik vagy ötödik emberhez kapcsoltak, akivel végre elkezdhettünk értelmesen beszélni a hiba lehetséges okairól. Amikor az arc mindent végigmondott, én pedig mindenre bólogattam, hogy igen, azt is ellenőriztem és kipróbáltam, akkor elkezdett ijesztgetni, hogy nem biztos, hogy az aksi halt meg, lehet, hogy az önindító hibás, de be kell hozni a gépet, mert csak a műhelyben tudja rendesen megvizsgálni. Na erre majdnem összeszartam magam, piszokul nem hiányzott egy önindítócsere, se időben, se anyagilag. Végül szégyenszemre beleegyeztem, hogy akkor küldje a hullaszállítót.

Little vártatva megjött egy pick-up a trailerrel, feltoltuk a motort, és indulás a műhelybe. A sofőr annyira ismerte a környéket, hogy pedánsan kiment a pár mérföldre levő autópályára, ott derékszögben délnek fordult, és végigaraszoltunk a délutáni csúcsforgalomban a boltig. Aztán ott rájött, hogy egy átlós mellékúton sokkal rövidebb és gyorsabb lett volna :-( Csak attól féltem, hogy a rohamosan közelgő záróra miatt nem akarnak majd nekiállni aznap. De szerencsére előkerült a telefonon korábban rémhírekkel ijesztgető szerelő, és a kötelező adatrögzítés után nekiállt a „diagnosztikának”. Rövidesen megerősítette, hogy eredeti gyanúmnak megfelelően az aksi halott, így egy új aksi beszerelése és kifizetése után végre indulhattam tovább (no persze a hullaszállítás sem volt ingyen).

Már megint Amerika – 2008/7

2008-08-08T01:58:00.001-07:00

Olympic National Park, WA – Seattle, WA

Az Olympic nemzeti park egy nagyobb, mintegy 80x50 mérföldes park, amely szinte teljesen lefedi Washington állam északnyugati félszigetét. Kiterjedéséből adódóan meglehetősen különböző részekből áll.

A Csendes-óceán partján a dűnéket itt felváltják a meredek partfalak, hasonló sziklaképződményekkel, mint amilyenek Kalifornia partjainál láthatók. A park legbelső részén pedig kizárólag gyalog megközelíthető 2–3000-es hegyek vannak. A part és a hegyek közötti terület legnagyobb részét úgynevezett mérsékelt égövi esőerdő borítja. Ez főleg különböző tűlevelű örökzöldekből áll, de a rengeteg csapadék és a tenger felől beáramló párás levegő miatt tele van patakokkal és tavakkal, és a klasszik fenyőerdőktől eltérően rettentő dús aljnövényzet teszi szinte járhatatlanná. Számos fából itt található a „világ legnagyobb példánya”, de sajnos se magyarul, se angolul nem tudom a különböző tűlevelűek nevét, számomra mindegyik fenyő vagy tuja, pedig legalább 6 különböző fajról vagy fajtáról írnak a park ismertetői.

4 napot töltöttem itt, viszonylag kevés motorozással és hosszabb gyalogtúrákkal. Tulajdonképpen csak annyit motoroztam, hogy eljussak a park különböző részeihez a félsziget körül vezető US101-esen, így Quinault-ból 2 nap után felmotoroztam a park északnyugati csücskébe, Fairholme-ba, majd onnan egy újabb nap után tovább kelet felé.

Második kísérlet a „hallgatóság” mozgósítására: Mi ez? A megoldási javaslatok ismét commentben jöhetnek.

A fákat egy csomó helyen ilyen moszatszerű növényzet borította.

„Élet és halál” II.

Egy újabb „világ legnagyobb fája” az adott fajtából.

A park nyugati része tele van vízesésekkel.

A vízből kiálló csonkok kicsit a Gyilkos-tóra emlékeztettek.

Ennek a fának egy villám teljesen kiégette a közepét.

Egy tavaly decemberi vihar rengeteg fát kitekert a nemzeti park nyugati felében.

Ez a fa hihetetlen volt. Be lehetett „sétálni” a törzs közepébe, és ki lehetett látni a tetején, teljesen ki volt korhadva a belseje. Ehhez képest a fa él, köszöni, jól van, és a tetején friss hajtások virítanak.

A Quinault-tó

A Sol Duc-folyó vízesése a nemzeti park észak-nyugati felében

A park közepén levő hegyek és gleccserek az északi oldalról

A negyedik nap végén a park északkeleti sarkából elindultam Seattle irányába. Az US101-es itt a félsziget partvonalát követve visszafordul dél felé, és Olympiában, Washington állam fővárosában végződik. Úgy döntöttem, hogy az utolsó pár (na jó, 30) mérföldet elcsalom – az út itt már amúgy is amolyan autópálya-szerűség, mint az M0 –, és nem megyek le délre egészen Olympiáig, hogy onnan Seattle elővárosain keresztül jöhessek vissza autópályán észak felé, hanem letérek az US101-esről, és komppal átkelek a Puget Sound nevű jókora öblön, amelynek teljes keleti partját elfoglalja Seattle és a körülötte levő rengeteg kisebb-nagyobb előváros. Ezzel az út első része véget ért, végigjöttem a Csendes-óceán partján. A szinte folyamatos szembeszéltől, illetve a néha kellemetlen ködtől és hidegtől eltekintve kifejezetten szerencsém volt az idővel, sehol nem áztam, jó kis túra volt. Most következik pár nap rákészülés és pihi Seattle-ben, majd indulás tovább északra!

Már megint Amerika – 2008/6

2008-08-08T00:44:00.000-07:00

Crater Lake National Park, OR – Olympic National Park, WA

A Crater Lake nemzeti park lényege – ki gondolta volna – egy tó. Ez azonban a park nevétől függetlenül nem egy kialudt vulkán kráterében, hanem a Mount Mazama nevű ősi, kb. 7700 évvel ezelőtt felrobbant/beomlott/magába roskadt vulkán megmaradt gyűrűjében, egy úgynevezett calderában alakult ki. Ez a caldera mintegy 8 km átmérőjű, majdnem 1,5 km mély, és a gyűrű legmagasabb pontjai 2500 méter körül vannak a tengerszint felett. A tó legmélyebb pontján a víz közel 600 méter mély. A dolgot tovább bonyolítja, hogy ebben a calderában később kialakult egy újabb, kisebb vulkán, amely mára kialudt, és egy kis szigetként vegetál a tó közepén.

A tóba semmilyen vízfolyás vagy egyéb trutyi nem ömlik bele, csak olvadt hólé és esővíz táplálja, és minthogy a közelben nincs nagyváros vagy komolyabb ipari létesítmény, itt a savas eső ismeretlen. Emellett a tóban levő élővilág is elenyésző, tehát nincs algásodás vagy más növényi túlburjánzás. Ezért a víz hihetetlenül tiszta, és a fénytörés sajátosságai miatt abszurd módon kék. (Értelemszerűen – az a fránya gravitáció – kifelé sem folyik a tóból semmilyen látható patak, csak némi láthatatlan szivárgás a sziklák között, de ez a szivárgás és a párolgás egyensúlyban van a csapadék mennyiségével, így a vízszint nagyjából állandó.)

Már az előző esti megérkezéskor felfigyeltem az út melletti gyanús fehér foltokra, és a sátor felverésekor egyértelművé vált, hogy itt még bőven maradt az előző téli hótakaróból. Amit kicsit furának találtam, mert a magas hegyvidéki környezet ellenére még este is igen kellemes volt az idő. Reggel azonban, egyre beljebb haladva a parkban, egyre több lett a fehér folt, majd az információs standnál azt is közölték, hogy a tó körül a caldera peremén végigvezető útnak még csak a feléről takarították el a télről megmaradt romokat, az út másik fele még le van zárva. Így a tó széléhez sem lehetett lemenni, mert az egyetlen levezető ösvény sajnos a lezárt útszakaszon volt.

Igen, az a fehér izé az ott hó. Egy kicsit korábban belefutottam, mint gondoltam, de az árnyékos részeken végig megmaradt a hó télről, bár bőven 20 fok felett volt a hőmérséklet, és csak 2000 méteres szint körül jártam.

A nap első felében délről észak felé haladva szép nyugisan végigmentem a peremen vezető út megnyitott szakaszán, rengeteg megállással és kisebb gyaloglással, meg persze fényképezéssel, így a 25 mérföldes út majdnem 3 óráig tartott.

Ez tulajdonképpen nem krátertó, mert nem egy kialudt vulkán kráterében, hanem egy hatalmas, összeomlott ősi vulkán után megmaradt „calderában” alakult ki, esővízből és olvadt hóléből.

A tóban levő kis sziget egy – az eredeti vulkán összeomlása után keletkezett és mára kialudt – újabb vulkán csúcsa.

Nem, ez a kép nem Photoshoppal lett kiszínezve, a víz felülről valóban ilyen kék, vagy talán még kékebb. A szín oka a tó különleges tisztasága, amely annak köszönhető, hogy nem folyik bele semmi szenny, kizárólag esővíz és olvadt hólé. És persze itt nem igazán savas az eső.

„Élet és halál” I.

A napsütés irányától függően más és más részek tükröződnek a vízen.

Délután az oregoni 138-as úton, az Umpqua folyó völgyében elindultam vissza a part felé. Az idevezető úthoz hasonlóan ez is kellemes, kanyargós út volt, sűrű erdőben, tele vízesésekkel és látványos sziklafalakkal. Késő délután kiértem a tengerparti US101-esre az – állítólag híres – oregoni dűnékhez, ahol viharos északnyugati szél, de egyébként szép napos idő fogadott. A víz dermesztően hideg volt, és a szél úgy vitte a homokot, hogy a fényképezőgép objektívjét sem mertem arra fordítani, így a Csendes-óceánban való fürdés ismét elmaradt.

A part felé vezető utat végig kisebb-nagyobb vízesések szegélyezték.

Az oregoni dűnék. Itt legfeljebb a keletnémetek mennének bele a vízbe, mint anno a Balatonnál kora tavasszal.

Már a fák növése is jelzi az uralkodó szélirányt és
-erősséget.

Az első giccses naplemente a Csendes-óceán partján. A távoli felhőrétegen való fénytörés elég fura alakzatokat eredményezett.

Másnap hasonló időben – azaz irdatlan szembeszélben – folytattam az utat észak felé az US101-esen, soha nem hallott nevű kis oregoni falvak során át. Ezen a szakaszon kereszteztem a 45. szélességi kört, tehát míg eddig Magyarországtól délre üdültem, innen kezdődtek az „északi kalandok”. A Tillamook nevű település (amely csak azért volt ismerős, mert az egyik helyi sajtmárkának ez a neve) határán egy hatalmas, kissé megkopott táblára lettem figyelmes: „Tillamook Air Museum, jobbra 2 mérföld”. Ugyan milyen repülős múzeum lehet itt a világ végétől nem messze, és hogy a csodába került ide? Hamarosan megpillantottam egy irdatlan méretű, csarnok- vagy hangárszerű épületet, és hirtelen felindulásból vettem egy jobbkanyart, hogy utánanézzek a dolognak. Innentől a nap további része megpecsételődött, vagy 5 órát voltam ebben a szuper múzeumban (persze sokan 10 perc után megunták volna). Eredetileg 2 egyforma, fából készült hangár állt itt, a II. világháború során a haditengerészeti légierő léghajóit tárolták bennük, amelyek a part menti hajózási utakat voltak hivatottak megvédeni az esetleges japán légitámadásoktól. Az egyik hangárt azóta lebontották, de a másikban vagy 30 helyreállított – többségében repülésre képes – régi gép van kiállítva, főleg a világháború előtti, alatti és utáni 10–15 évből, de van pár jóval korábbi és későbbi gép is, illetve a repüléshez kapcsolódó egyéb technikai csemege.

Továbbra is az oregoni dűnék mentén...

Egy régi „Mini-Guppy”, a különleges szállítási feladatokra átalakított (például az Apollo program Saturn V hordozórakétáinak fokozatait is hasonló gépekkel szállították) Boeing 377 Stratocruiser.

Eredetileg 2 ilyen hatalmas hangár volt, a II. világháború során a part mentén a kereskedelmi hajókat kísérő és a japán légitámadásoktól megvédeni hivatott léghajókat tárolták bennük.

Különböző országokból származó, régi és nem annyira régi gépek voltak összegyűjtve, totál meglepetés, hogy egy ilyen világvégi kisvárosban ilyen gyűjtemény van.

A hangár teljes belső tetőszerkezete fából készült.

Késő délután nekiveselkedtem, és tovább haladva az US101-esen hamarosan elértem Astoria városát, ahol egy jó magas és hosszú hídon kereszteztem a Columbia folyó tölcsértorkolatát, és átértem Washington államba.

Egy kis Ramones feeling...

Nem valami hasonló híd dőlt össze nemrég Minnesotában? Remélem, engem elbír majd...

Jó magas híd volt, és a – kivételesen – tiszta időnek köszönhetően jól el lehetett látni minden irányba.

Még egy giccses naplemente. Akkor még nem tudtam, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó.

Másnap délelőtt pár órás motorozás után Quinault-nál elértem az Olympic National Park délnyugati csücskét, a következő napok során ennek a nemzeti parknak a különböző részeit terveztem bejárni.

Már megint Amerika – 2008/5

2008-07-31T00:57:00.000-07:00

San Francisco, CA – Crater Lake National Park, OR

Reggel olyan alacsonyan voltak a felhők, hogy a Golden Gate-en szinte semmit nem láttam, még a pára is kicsapódott a szemüvegemen. Ekkor már fel voltam rá készülve, hogy egész nap ilyen ködben kínlódás lesz az út. Szerencsére a hídon – az „aki itt átmegy, egyszer vissza is jön” elvet követve – csak déli irányban kértek hídpénzt, így ezt most megúsztam. A San Franciscotól északra levő kisebb hegyeken átkelve és a tengerparta kiérve azután igazi vasárnapi ajándék élménymotorozás következett mintegy 350 mérföldön keresztül.

Késő délelőttre felszálltak a felhők, eltűnt a köd, és bár hőség nem volt, végig napsütésben, a korábbi napokon tapasztaltnál enyhébb szélben lehetett haladni, egyre jobban, ahogy a várostól távolodva elfogyadoztak a vasárnapi turisták. Ezen az úton rengeteg motoros volt mindkét irányban. Bár Amerikában speedmotorral csak elvétve lehet találkozni a városokon kívül – túrázni mindenki Harley-val, nagy japán cruiserrel vagy túragéppel, esetleg nagy enduróval megy –, ezen a szakaszon bőven voltak napi túrára kijött speedesek. Az út olyan volt, mint egy alpesi szerpentin, tele kanyarokkal, többnyire jó útminőséggel, csak az egész végig a tengerparton haladt. Talán az Adria-menti régi horvát úthoz lehetne hasonlítani, de itt nem kellett kamionokat meg német turistákat kerülgetni, és lakott település is alig volt. Elég sokszor megálltam fotózni és henyélni, és az egyre hosszabbodó nappalok miatt észre sem vettem, hogy hány óra van, és mennyit jöttem. Legfeljebb abból sejtettem, hogy azért kicsit lefáradtam, mire a velem és a cuccokkal együtt közel féltonnás tömegünket végigterelgettem a kanyarokon.

A Csendes-óceán partja a CA1-es út mentén San Franciscotól északra

A haladást segítette, hogy Amerikában mindent jeleznek az utakon. Már 2003-ban észrevettem, hogy nem bíznak a lakosság szimbólumfelismerő képességében, ezért az Európában megszokott közlekedési táblák közül csak a STOP tábla és elvétve a mackósajt látható. Minden egyebet kiírnak szöveggel. Az amúgy is hihetetlenül jó útmenti tájékoztatás – szinte lehetetlen eltévedni, talán még a festettszőkéknek sem sikerülne, bár ha fordítva tartják vagy ki sem nyitják a térképet, akkor azért összehoznák – részeként minden komolyabb kanyar ki van táblázva: jobbra, balra, egyszeres vagy többszörös, visszafordító vagy sima kanyar, és mi a javasolt sebesség. Hamar kitapasztaltam, hogy a kitáblázott sebességnél 10–15 mérfölddel gyorsabban be lehet menni egy kanyarba. Mondjuk nem a 15 mérföldes kanyarnál, mert az szinte biztos fordul vagy 180 fokot. Szóval nem nagyon lehetett hibázni, és tulajdonképpen csak arra kellett figyelni, hogy a be nem látható balkanyaroknál ne lógjak át túlzottan a szembesávba, mert bármikor jöhet egy lakóautó vagy pick-up, amelynek a kilógó tükre pont leviszi a fejem.

Ismét csak ücsörögtem egy vendéglátóipari egységben délutáni kávémat fogyasztva, amikor elzúgott a fülem mellett egy – hang alapján – baromi nagynak tűnő rovar. Aztán kiderült, hogy nem rovar volt, hanem ez az igen apró termetű, kolibrihez hasonló madár (az angol neve „hummingbird”, a magyarról fogalmam sincs). Úgy repkedett, mint egy szitakötő, elég komoly feladat volt lefotózni, és még így sem lett túl jó.

Kora estére véget ért a CA1-es part menti szakasza, és az út beletorkollott az US101-esbe. Itt kicsit megálltam felmérni a lehetőségeket, és egy jó kávéval felmelegedni, mert azért estefelé már nem izzadtam a bőrkabátban. Eközben kaptam egy jó tippet másnapra: a tervezett éjszakai szállásomtól pár mérföldre észak felé kezdődik egy kb. 40 mérföldes út, amely az US101-essel nagyjából párhuzamosan halad hatalmas kaliforniai parti vörösfenyők között. Azt mondták, ha van időm, mindenképpen érdemes arra menni. Így is tettem, és másnap valóban hihetetlen volt, ahogy a szűk, régi országút szinte alagútban haladt a hatalmas fák között. Olyan sötét volt, hogy amikor a napról bementem a fák közé, alig láttam a napszemüvegben, az árnyékból kiérve egy napos részre pedig totál elvakított a fény.

Avenue of the Giants – az óriások országútja. Ez volt az első találkozás a baromi nagy fákkal az út során, később még lesz bőven.

Konkrétan szédültem, amikor felnéztem egy ilyen monstrumra.

A szakasz végén az előző napinál hűsebb időben toltam tovább az US101-esen, majd Eureka fölött vettem egy derékszögű jobbkanyart, és egy időre búcsút vettem a parti úttól. Úgy gondoltam, ideje egy kicsit rendesen felmelegedni a tengerparttól távolabb, a szárazföld belső részén, és el akartam menni a Crater Lake nemzeti parkba, amely a parttól kb. 180 mérföldre, Kalifornia és Oregon határától kicsit északra leledzik. Így a CA299-esen átvágtam Willow Creekbe, majd északnak fordultam a CA96-oson, a Klamath folyó völgyében. A tájat itt is gyakran az erdőtüzek gomolygó füstje borította, de még Friscoban megnéztem az interneten, hogy pontosan hol van gond, és telefonon is megérdeklődtem, hogy a választott utakon mi a helyzet, így nyugiban mehettem tovább, sehol nem kellett kerülnöm vagy várakoznom.

A Klamath folyó völgyében haladtam végig Oregon felé.

Ez a nap is jó hosszúra sikerült, és lassan kezdtem kiismerni a Wide Glide fogyasztását és tankméretét is. Ekkor mertem először 200 mérföld fölé menni tankolás nélkül, és egész napi nyugodt, többé-kevésbé szélmentes motorozás után kb. 230 mérföldnél tankoltam, a gyár által megadott 5,1 gallonos tankméretnél némivel kevesebbet. Kis szorzás-osztás után azért ebből elég jó, 5 liter körüli fogyasztás jön ki százon, ami tekintettel a tervezett út hosszára, igencsak örvendetes. Az már nem volt ilyen örvendetes, hogy az alkonyattal egyre sötétebb erdőben simán elsuhantam a korábban kinézett kemping mellett, és egyszer csak ott voltam a nemzeti park bejáratánál. Akkor már inkább nem mentem vissza, hanem ott aludtam a parknak az átlagos State Parkoknál ár/érték arányban jóval drágább kempingjében.

Már megint Amerika – 2008/4

2008-07-30T23:41:00.001-07:00

San Francisco, CA – július 4., a Függetlenség napja

Az ünnep hétvégéjére San Franciscoban maradtam, egyrészt, mert ez egy igen jó kis város, másrészt, mert szinte lehetetlen lett volna szálláshelyet találni bárhol. Az amerikaiak ebből a szempontból ugyanolyanok, mint minden más városlakó: jön egy hosszú hétvége, és a teljes lakosság elmenekül. Pénteken többnyire gyalog mászkáltam, ez itt elég könnyű, a belváros viszonylag kicsi, a látnivalók így érhetők el legegyszerűbben. Azt szeretem Friscoban, hogy nem olyan steril, mint az összes többi általam eddig látott nagyváros Amerikában. Phoenixben egy porszemet sem lehet látni az utcákon, nemhogy csikket. Itt ez teljesen más, közép-európai szemmel itt minden sokkal életszerűbb (ez persze a fotókon nem annyira látszik). Az ünnepnapot csak az jelezte, hogy nem volt mindenhol dugó, sok helyen szinte kihaltnak tűntek az utcák, és hogy a boltok fele nem volt nyitva. Minden más teljes gőzzel üzemelt.

Amúgy 2003-hoz képest úgy tűnt, mintha jelentősen csökkent volna a fehér szín aránya az utcákon. Mármint a fehér bőrszíné. (Persze lehet, hogy csak azért, mert a hagyományos munkahelyen dolgozó fehér emberek a hétvégére elhagyták a várost.) Egyes helyzetekben kifejezetten gáz volt, hogy nem tudok spanyolul, japánul, kínaiul vagy valami afrikai nyelven. Szóval igazán nem értem, miért problémáznak az amik annyit a magyar vízumkényszerrel, az a pár száz vagy ezer honfitársunk, aki már megjárta Kanadát, Strassbourgot, esetleg Malmöt is, csak apró csepp lenne ebben a tengerben. Persze milyen megdöbbentő lenne, amikor a fekete vagy egyéb színű aluljárói hajlékony srácok reggel arra ébrednének, hogy valaki elvitte a bevásárlókocsiban összeszedett cuccaikat, ne adj isten az aluljáró teljes világítását és belső burkolatát, mert megjött a magyar fekakülönítmény.

A várostervezés „tudatosságára” jellemző, hogy teljesen össze-vissza állnak egymás mellett totál eltérő méretű és jellegű házak.

A klasszik cable-car, ami nem igazán villamos, mert a sínek között a földfelszín alatt futó kábel húzza fel és ereszti le a meglehetősen változatos lejtésű utcákon.

Például ezen.

Egyszer csak szembejött egy ilyen háborús eredetű kétéltű, később máshol is láttam, hogy városnéző buszként használják őket.

Ezt a színösszeállítást kénytelen voltam megörökíteni, hogy a körúton a Nyugati és az Oktogon között körbe-körbe közlekedő ifjak tanulhassanak valamit.

Sony utánérzés: elszabadult szappanbuborékok

A kétszintes, baromi hosszú Bay Bridge Oakland felé

A Golden Gate a felhők alatt

Adamsnek tippek Mazda-tuningra

A délelőtti csámborgás után lementem a kikötői mólókhoz, és a Tengerészeti Történeti Múzeumban töltöttem a délután jó részét. Ez nem a hagyományos értelemben vett múzeum, bár van normál kiállítóterem része is, hanem helyreállított és felújítás alatt álló régi hajók vannak kikötve a Hyde Street végén levő mólónál. A vitorlások gyerekkorom óta érdekelnek, szóval itt el tudtam veszni a részletekben. Kora este a közeli domboldalon ingyenkoncert szórakoztatta a nagyérdeműt, pont úgy, mint nálunk május 1-jén. Egy állítólag nevesebb (de számomra teljesen ismeretlen) helyi banda nyomott sajátos felfogású saját számokat, de a vége felé végre elkezdtek klasszikus rockzenét játszani, mindenféle amerikai együttesek nótáit. 9 felé besötétedett, és jött a mindenki által nagyon várt tűzijáték. Ezen a téren legalább nincs mit szégyenkeznünk, ezt itt is ugyanúgy el tudják b*szni, mint otthon: a dolog ugyanis hasonlóképpen zajlott, mint nálunk azon az ominózus augusztus 20-án, csak itt nem volt zuhé, és tudtommal senkire nem dőlt fa. A látvány azonban ugyanaz volt: a kilőtt rakétákat az első 50–100 méteres szakaszon lehetett valamennyire látni és felfelé követni, de a „kibontakozás” az alacsonyan szálló felhőkben következett be, így az egész égbolt halványan a fellőtt rakétának megfelelő színben pompázott. Azért mindenki nagyon lelkes volt, és mobiltelefonok ezreivel próbálták lefotózni a csodát.

Alcatraz Island

II. világháborús tengeralattjáró a Tengerészeti Történeti Múzeumnál

Helyreállított és felújítás alatt álló régi hajók

Városi látkép a clipper orrából

Mint a Tabánban május 1-jén: koncert, cirkusz, kenyér...

Esti tűzijáték az alacsonyan szálló felhők között

A nézők lelkesen fotózták a „látványt” mobiltelefonjukkal.

Másnap elintéztem a halaszthatatlanná vált teendőket (mosás, bevásárlás, internet stb.), majd vasárnap reggel nem túl vidám időben (köd, szél, hideg, de már sejthetitek) elindultam tovább észak felé.

Már megint Amerika – 2008/3

2008-07-30T22:26:00.001-07:00

Los Angeles, CA – San Francisco, CA

Láthatólag nem nagyon sikerült a kísérletem, hogy a rövidítések megfejtésével felrázzam az unatkozó olvasókat, mert igen kevés (1) megoldás érkezett (lehet, hogy mindenki nyaral, és nem ül gép elé?). Persze olyan valakitől, aki már járt arrafelé, tehát nem tudom, mennyire fogadható el érvényesként :-) Az utolsó kettő kivételével helyesek a megfejtések, ezzel a kettővel pedig inkább nem várok tovább:

GUS XING = (az előző mintájára) Goose Crossing, azaz libák (pontosabban vadludak) az úttesten
CON BREAK = Continental Breakfast, vagyis az, amit az amerikaiak és a britek szerint Európa kontinentális részén reggelire fogyasztunk (tévednek)

Annak érdekében, hogy a következő részek térkép nélkül is követhetők legyenek, röviden be kell mutatnom az amerikai úthálózatot. Akinek mindez ismerős, ugorjon.

Az USÁ-t behálózó autópályarendszer neve Interstate, ezért ezen autópályák jelölése mindig I betűvel kezdődik. A fő útvonalak egy vagy két jegyű számmal vannak jelölve, a páros számúak nagyjából kelet-nyugati irányban (például a már említett I10-es és I40-es), a páratlan számúak pedig többé-kevésbé észak-déli irányban haladnak. A külön városi elkerülő és bevezető szakaszokat három jegyű szám jelöli, ha az első számjegy páros, akkor a pálya elkerüli vagy átszeli a várost, ha az első számjegy páratlan, akkor pedig bevezet a városba, és ott véget ér. A nem autópályának minősülő, de szintén az egész USÁ-ban egyedi számmal bíró főutak száma az US előtaggal kezdődik, az útjelző táblákon ezek a számok mindig az USA címerének stilizált körvonalán belül láthatók. Ilyen út például például az US66, a híres Route 66, illetve a 2003-ban átnevezett US666, a „Született gyilkosok” című film színhelye. És ilyen a Los Angelesben kezdődő, majdnem végig a Csendes-óceán partján haladó US101, amely egész Olympia városáig, Washington állam fővárosáig vezet északra. Ezek mellett természetesen vannak kisebb utak is, amelyek száma nem egyedi az USA teljes területén, ezek az egyes államok útjai, a következő részekben ezeket az adott állam nevének rövidítésével jelölöm a szám előtt. Az útjelző táblákon az ilyen utak száma gyakran az adott állam területének körvonalával van jelölve. Aztán vannak a még kisebb, az államokon belüli megyék egyedi számozású útjai, ezek többnyire bekötőutak, illetve kisebb világvégi településekre vezető utak.

Kalifornia területén az US101 nem mindig a parton halad, és egyes szakaszokon osztottpályás út vagy autópálya. E helyek többségén azonban a CA1-es út halad végig a parton, ez hagyományos kétsávos országút. Los Angelesből tehát a CA1-esen indultam észak felé, hogy elkerüljem az US101 itt autópályává kiépített szakaszát. Az esti szálláskeresésnél már szembesültem azzal a problémával, hogy egyre több amerikai kezdte korán a közelgő hosszú hétvégét (e hét péntekje volt július 4., a Függetlenség napja, az amerikaiak legjelentősebb nemzeti ünnepe). Csak a harmadik kempingben találtam helyet, minden tele volt. Persze a tele itt nem azt jelenti, hogy nem fértem volna el. A kempingek fel vannak osztva számozott helyekre, minden családnak/csoportnak/vendégnek kiadnak egy helyet (ahova 3–4 sátor vagy akár egy teljes lakókamion is elfér), és ha elfogytak a helyek, kirakják a „megtelt” táblát, és semmiképpen nem tudod beimádkozni magad. A bentlakóknak ez persze jó, mert szellősen vannak, és nem ébrednek fel a szomszéd sátorban alvók horkolására, a kintragadtaknak azonban nem túl kellemes.

Egyik reggel felszereltem az útközben vásárolt nyeregtáskatartót. Nem egy esztétikai csúcs, de hasznos. Nem akartam úgy járni, mint az egyszeri Ferry, akinek az Alpok közepén vadházasságot kötött a nyeregtáskáját rögzítő heveder a hátsó szíjtárcsával (majd a szíjtárcsa belső pereme féltékenységében megvált a tárcsától).

Pelikánok beachelnek.

Amerikai megalománia: ez már nem lakóautó, inkább kamion.

A közelgő nemzeti ünnepre és hosszú hétvégére való tekintettel a helyiek nagy számban költöztek ki a tengerpartra mozgó második otthonukkal.

Másnap haladtam tovább észak felé, ahol lehetett, a CA1-esen, ahol ez nem létezett, ott pedig az US101-esen, követve a partvonalat. Ennek a szakasznak egy részét 2003-ban már végigjártam, Pismo Beach és San Francisco között. Akkor hideg, szél és köd volt jellemző a Csendes-óceán partján haladó útra. Most eddig hosszú ujjú pólóban vagy ingben motoroztam, de a déli fekvésű Santa Barbara után az addig nagyjából nyugatnak haladó út derékszögben északra fordult, és először megjött a szél. Nem is a parton volt a legrosszabb, ott egyenletesen (erősen), kiszámíthatóan fújt, de ahol az út a parttól kicsit távolabb vezetett, és esetleg erdők vagy dombok is voltak a part és az út között, ott az ilyen akadályok végén irdatlan rohamokban próbált lesodorni az útról a keresztirányú „légáramlat”. Néha kicsit „Óz a csodák csodája” feeling volt, soha nem lehetett tudni, hol tesz majd le, vajon még a saját sávomban, vagy esetleg a szembejövőben, ahol jön egy bazi nagy kamion, és kilapít. Pismo Beach után pedig mintha visszavitt volna valami 2003-ba, ugyanaz a ködös, nedves, hűvös idő fogadott, amikor Morro Baynél kiértem megint a partra a CA1-esen. Itt már előkerült a bőrkabát, de a tengerpart ugyanolyan gyönyörű volt, mint ahogy emlékeztem rá.

Az US101-est kb. 1 mérföldenként ilyen harangok szegélyezik. Kiváncsi vagyok, otthon hány percig maradnának a helyükön, mielőtt a „színesfémesek” magukhoz vennék őket.

Itt is voltam. Minek ehhez a trópusokra menni?

A szörfösök imádták a szelet, és szartak a hidegre.

Látszólag ez a fa is jól bírta az időjárást, bár több fa nem volt a közelben.

És a 2003-ban már megismert elefántfókák is zavartalanul végezték napi tevékenységüket: döglés, néha horkantás...

...vagy egymás arcába horkantás.

Nyugisan haladtam észak felé, jó pár megállóval, úgy gondoltam, majd az út mellett levő kempingek egyikében alszom, mint 5 éve, és másnap kényelmesen megérkezek Friscoba. Ekkor már fel kellett volna tűnnie, hogy a part menti felhők színe kicsit eltér a normálistól, de valahogy nem figyeltem rá. Este 6 körül értem a Gorda nevű helyre, amely nem igazán nevezhető településnek, egy kis öböl felett levő benzinkút, bolt, kávézó, panzió. Megálltam, igazi espressot ittam (2003-ban ez nagy ritkaság volt, mindenhol csak a helyi löttyöt árulták kávé néven, mostanra összeszedték magukat, egyre több helyen van kifejezetten jó kávé), majd jött a hidegzuhany. Közölték, hogy amit észak felé látok, az nem felhő, hanem egy pár mérfölddel feljebb kezdődő hatalmas erdőtűz füstje. És aznap éjféltől evakuálás alatt áll a teljes partszakasz, tehát ne is gondoljak arra, hogy tovább megyek észak felé, és igazából itt sem maradhatok. Ez azért ért váratlanul, mert láttam ugyan a hírekben még Phoenixben, hogy Észak-Kaliforniában vannak erdőtüzek, de ez még közel sem volt Észak-Kalifornia. Tettem egy gyenge kísérletet arra, hogy esetleg letáborozzak a kertben, erről hallani sem akartak, a panzióban pedig kedvezményes 100 dolláros árat kértek (+ Sales Tax, az ÁFÁ-nak megfelelő helyi adó), amiről én nem akartam hallani. Úgyhogy elindultam visszafelé, kb. 80–100 mérföldes kerülőre készülve, a parttól beljebb haladó US101 felé.

Gorda felé közeledve azért már sejthettem volna, hogy ez nem felhő...

Gorda: benzinkút, kávézó, vegyesbolt és egy elég drága panzió

Némi keresgélés után egy kemping „undeveloped” részén – ami az adott esetben azt jelentette, hogy nem volt zuhany és egyéb kényelmi szolgáltatás – találtam helyet, majd másnap az US101-esen indultam észak felé. Itt, a parttól 30 mérföldre, nyoma sem volt a parton jellemző hideg, nyirkos, ködös időnek, gyönyörű napsütésben, 30 fok feletti hőségben nyomtam. A kerülőnek annyi előnye volt, hogy így egy kis további kerülőt téve a CA25-ös úton, benéztem a Pinnacles National Monument nevű nemzeti parkba, vulkáni eredetű hatalmas sziklaoszlopok és falak közé. Utána Hollisteren keresztül, Santa Cruznál ismét kiértem a partra, és a már lassan szokásossá váló ködben beértem Friscoba. A városi bevezető úton az orromig sem láttam, jól el is tévedtem, egy rossz helyen vett kanyar után a fél városon végigbolyongtam, mire többszöri kérdezősködés után megtaláltam az interneten előre lefoglalt szállást. Már épp lelazultam volna, amikor a hostel portása közölte, hogy nincs szobám, tegnap visszamondták a foglalást, küldtek e-mailt, és visszautalták az előleget. Ekkor kezdtem kicsit elveszteni híres nyugodtságomat (Csani: nem küldtem el az anyjába), és magyaráztam, hogy tegnap épp egy erdőtűz elől evakuáltak, és kisebb gondom is nagyobb volt, minthogy e-mailt olvassak, illetve hogy az ember azért foglal egy héttel előre szobát, mert nyilvánvaló volt, hogy a július 4-i hétvégén lehetetlen lesz csak úgy besétálni valahova, és szállást találni. Végül a srác addig bűvészkedett a szobákkal és a foglalásokkal, hogy lett szobám (persze lehet, hogy ezzel valaki mást fosztottam meg ettől a lehetőségtől, de ez az adott helyzetben nem okozott lelkiismeret-furdalást), gyorsan becuccoltam, és elindultam valami helyet találni, hogy a dobozos sör helyett végre valami normális nedűhöz jussak.

Már megint Amerika – 2008/2

2008-07-20T14:50:00.000-07:00

Phoenix, AZ – Joshua Tree nemzeti park – Los Angeles, CA

Phoenixből igazából egyetlen értelmes útvonalon lehet eljutni Los Angelesbe, az I10-es autópályán. Bár lehetőség szerint idén is kerülni szeretném az autópályákat, itt nem volt párhuzamos, alternatív útvonal, csak jelentős kerülőkkel lehetett volna menni, ugyanazon a sivatagon keresztül. Az I10 e szakasza jó eséllyel pályázhat a világ legunalmasabb útja címre. Már a térképen is látszott, hogy 100 km-nél is hosszabb nyílegyenes szakaszokból áll, és ez sajnos a valóságban is így van. Útmenti látnivalóból sincs sok, kő, kő, meg kő, meg néhány kiszáradt cserje. Mindehhez árnyékban (ami nincs) 45 fok, az aszfalt felett nyilván jóval több. Mellettem 75–80 mérfölddel száguldottak el a kamionok, én 60-65-öt toltam, ennél nagyobb tempónál már túl forró volt a menetszél. Az egyetlen látnivaló a Colorado folyó volt, amely elválasztja Arizonát és Kaliforniát.

A Colorado folyó Arizona és Kalifornia határán. Ki gondolná, hogy ez a szelíd folyó vájta ki pár száz mérfölddel feljebb azt a Grand Canyon nevű árkot?

Újabb 80 mérföld után az út elkezdett emelkedni, és elértem a Chiriaco Summit nevű „hegyet” a Joshua Tree nemzeti park déli bejárata közelében. Eredetileg csak tankolni és pihenni akartam, de legnagyobb meglepetésemre II. világháborús páncélosok gyűjteményét láttam a benzinkút mellett. Mint kiderült, itt készítették fel a sivatagi harcra azokat a katonákat, akiket – ha jól emlékszem – 1942-ben bevetettek Észak-Afrikában, hogy Egyiptomban és Líbiában hancúrozzanak Rommel hadosztályával. Ezért itt, a semmi közepén felépítettek egy múzeumot Patton emlékére, és kiraktak egy csomó régi harckocsit. Múzeumlátogatáshoz most nem volt kedvem, ezért csak kívülről körbejártam a páncélosokat, aztán pihegtem egy ideig a kút melletti kávézó árnyas teraszán, nem akartam a legforróbb kora délutáni órákban továbbmenni.

Voltak restauráltnak tűnő páncélosok...

...és volt a roncstemető.

Valaki mondja már meg, hogy mi ez a csehszlovák felségjelzésű valami, és mit keres itt?

Régi olvasmányokból emlékeztem rá, hogy volt valami rettentő csúf kutyája a tábornok úrnak, hát íme.

Amúgy sem volt nagy rohanás, a motorvásárlást és a kapcsolódó ügyintézést a vártnál korábban, 4-5 nap alatt befejeztem, ezért a következő két napot a Joshua Tree nemzeti parkban kívántam tölteni. Ez a csak itt élő spéci fákról – a továbbiakban Jóska-fa – kapta a nevét, és két jól elkülönülő része volt. Az egyik a kb. tengerszinten fekvő Colorado sivatag széle, ezen jöttem keresztül Phoenixből. A másik a Mojave sivatag, ez 1000 méter felett fekszik, eltérő növényzettel (azaz itt van növény), némi állatvilággal és sokkal elviselhetőbb hőmérséklettel. Víz persze itt sincs, azért sivatag :-) Úgyhogy a pihenő után átlósan végigmotoroztam a nemzeti parkon, és letáboroztam a sziklás észak-nyugati részén.

Az első táborhelyhez igyekeztem kiválasztani azt a sziklát, amely majd ad némi árnyékot reggel, hogy ne verjen ki a nap a sátorból hajnali 7-kor.

Mivel egyik csaj sem fogadta el a meghívást, hogy jöjjön ki velem (na jó, maradjunk hűek a tényekhez, csak egynek ajánlottam fel a lehetőséget), ezért az esti buliba kénytelen voltam ezt a jókiállású nyuszilányt magammal vinni.

Nem hoztam ugyan csillagászati fotózáshoz alkalmas eszközöket, de megpróbáltam lefotózni a hihetetlenül tiszta éjszakai eget. A szikla körvonala felett „jól” látszik a Nyilas csillagkép, az élesebb szeműek pedig felfedezhetik a Tejút központi részének foltjait. Az előtérben a park nevét adó Jóska-fa ifjú példánya.

A következő másfél nap során motorral és gyalog bejártam a park leglátványosabb részeit, hatalmas sziklalabirintusoktól pálmafás oázisig mindent láttam, de ezt a képek jobban mutatják.

Hihetetlenül jó volt 1 mérföld gyaloglás után meglátni az oázis pálmafáit a kopár kősivatagban.

Gabinak és Marcinak biológiaórára...

Még mindig a pálmafák alatt...

Ez egy kicsit erotikus. Vagy máris jelentkeznének az elvonási tünetek, és csak én látom így?

Az úgynevezett „halálfejszikla”

Jóska-fák

Megint Jóska-fák

Innen nem szokás látni egy gátat, itt normális esetben víz van. De ez a tározó nyáron így kiszárad.

Második nap délután elindultam Los Angeles felé, hogy az I40-es autópályával egyesülő I10-esen elérjem Santa Monicát, ahol annak idején a 66-os út kiért a tengerhez. Ezt még 2003-ban szerettem volna megtenni, de akkor annyit mászkáltam a dél-nyugati államokban, hogy a végén erre már nem maradt idő.

Los Angeleshez közeledve először a part felől fújó iszonyatos szembeszél fogadott a San Gorgonio hágónál, amely elválasztja a tengerparti medencét a sivatagtól, a 60 mérföldes tempót is alig bírtam tartani. A hágón átjutva pedig egyre nyilvánvalóbbá vált a város közelsége a szmog mértékéből ítélve. Majdnem 100 mérföldet motoroztam autópályák irdatlan hálózatán át, az elővárosokon keresztül, míg végre kiértem a tengerpartra.

Los Angeles felé közeledve a szmogtól egyre kevésbé lehetett látni a horizonton levő dolgokat. Ennek a dombnak a teteje még éppen kilátszik a szmogfelhőből.

A híres Santa Monica Pier igen látványos faszerkezete ellenére sajnos átlagos amerikai vurstli és étkezőközpontnak bizonyult. A 66-os útra mindössze Route 66 feliratú pólók emlékeztettek az árusok standján. Los Angelesben most nem kívántam több időt tölteni, leszek itt még eleget az út végén, mert elvileg innen adom majd fel a motort, és a repülőre is itt szállok fel. Így a kötelező fotók elkészítése és egy jól megérdemelt sör elfogyasztása után észak felé fordultam, és a part menti úton elindultam San Francisco felé.

A Santa Monica Pier bejárata

A mólón hatalmas vurstlin és számos éttermen kívül csak elszánt horgászok találhatók. Meg túristák hömpölygő tömege.

A part baromi jól nézett ki, de a víz hőmérséklete egyáltalán nem indokolta a strandolást.

Az egész mólón ezen a 2 négyzetméteres helyen lehetett „legálisan” dohányozni. Gratulálok Arnold bátyám, így biztos egészségesek lesznek a kaliforniaiak. Csak mi lesz az étkezési szokásokkal?

A következő részig most el fog telni pár nap, addig összegyűjtöttem az út menti táblákon látható leggyakoribb és legszórakoztatóbb rövidítéseket, az angolul tudók gondolkozhatnak a jelentésükön. A megoldásokat commentben lehet elküldeni:
HWY
JCT
PCH
PED XING
GUS XING

Az utolsót nem útjelző táblán láttam, de szintén befér a többi közé:
CON BREAK

Jó szórakozást!

Már megint Amerika – 2008/1

2008-07-20T14:20:00.001-07:00

Budapest – Phoenix, AZ

No, végre sikerült felerőltetnem a 2003-as cikkeket és képeket a webre, nem volt egyszerű, mert az eredeti, az újságba készült képek túl nagynak bizonyultak a blogkezelő számára, így szépen mindegyiket kisebb fájlméretűre kellett vennem a feltöltéshez. Meg a blogszerkesztő is butább, mint eredetileg gondoltam, ezért gyűrtem egy kicsit a HTML-formázáson is. Most azonban végre elkezdhetem feltölteni az idei út leírását, amelyet kevéske szabadidőmben írkálok. Remélem, még nem unjátok :-) (Az esetleges helyesírási és nyelvtani hibákért előre is elnézést, behalt a helyesírás-ellenőrző, mindenképpen a telepítőlemezt követeli a működéshez, az pedig otthon van.) Először egy kis bevezető.

Amikor a 90-es évek végén elkezdtem gondolkodni a 2003-as úton, 6 hónapra terveztem, márciusi indulással, a Daytona Bike Week meglátogatásával kezdve az utat. Utána, a tavaszi hónapokban akartam végigjárni a dél-nyugati államokat, majd nyár elején fel Alaszkába, és végül vissza Sturgisbe és Milwaukeeba, majd szeptemberben haza. Szép elgondolás volt. Személyes gondok miatt 2003 elején nyilvánvalóvá vált, hogy a márciusi indulásból semmi sem lesz, teljesen bizonytalanná vált az egész út. Amikor május tájékán újból úgy tűnt, hogy el tudok indulni, világos volt, hogy Amerika egyes részeit ki kell hagynom, ha oda akarok érni Sturgisbe és Milwaukeeba. Márpedig akkor ezek elsődleges célok voltak. Egyszerűen a térképre nézve és a távolságokat figyelembe véve egyértelmű volt, hogy az észak-nyugati államok (Oregon, Washington, Idaho, Montana) és Alaszka lesz az „áldozat”. Mindezt csak azért írom le, nehogy bárki azt gondolja, hogy a Fábrytól nyúltam az ötletet az idei úthoz. Ő nyúlta tőlem, csak tudnám, hogy a fenébe jött rá, hisz az egész elgondolás csak a fejemben létezett. Na mindegy.

Minthogy általában képtelen vagyok időben befejezni a dolgaimat, ezért az idei út is az összes többihez hasonlóan indult. Vasárnap este szolíd búcsúivás a Marximban (előző este is volt egy, az nem volt olyan szolíd), gyorsan haza, az előre kikészített cuccok közül a leglényegesebbek beletuszkolása a két nyeregtáskába és a hengerzsákba, a többi maradt otthon, majd hajnali 5-kor még be az irodába az utolsó feladatok befejezéséhez. Hosszú repülőút előtt sosem alszom, így amikor felülök a gépre, a kényelmetlen ülések ellenére is simán szokott menni a szunya. Ez vígasztalt, miközben reggel még e-maileket írkáltam, és mindenféle anyagokat készítettem elő, hogy ne álljon meg az élet a távollétemben. 8-kor a fodrász kicsit megkurtította a hajam és a szakállam, hogy legyen hova nőniük 3 hónap alatt, azután bank, posta, majd reggel 10-kor Rosszcsont Dani kifuvarozott a reptérre. Viszonylag kevés macera után felülhettem a gépre, és jöhetett a jól megérdemelt alvás. Persze a kaja után. Az első pofon akkor ért, amikor közölték, hogy a Budapest – New York úton 1 doboz sör jár ingyen, a főétkezéshez, a többiért fizetni kell. Akkor már mindegy volt, nagyon kellett az a sör, kicsengettem az 5 dollárt a kis doboz Heinekenért, hadd gazdagodjon a légitársaság. New Yorkban is a vártnál kevesebb herce-hurca után beengedtek az országba, majd az induló gépek listájára nézve láttam, hogy a Phoenixbe induló csatlakozó járat 1 órát késik. Fasza, akkor a 3 óra várakozás 4 óra lesz, azt még kibírom. Kicsit később a késés már 2 óra volt, megint később már 3 és így tovább. Legalább rögtön az elején kiírták volna, hogy 4 órát csúszunk, akkor bementem volna New Yorkba, úgysem jártam még ott. Így viszont, hogy óránként növelték a késés idejét, majdnem 8 órát töltöttem a világ egyik legszemetebb repterén, a JFK-n. Sok repteret láttam már, de ez szinte mindegyiket alulmúlta, olyan lepukkant volt. Dohányozni természetesen csak az épületen kívül lehetett (a „Levegőtisztasági” törvény megfelelő cikkelyei miatt), kaja/pia viszont csak a biztonsági ellenőrzés utáni részen volt, ahonnan már nem lehetett volna kimenni bagózni. Vagyis az épület előtt töltöttem el az időt egy automatából vett ásványvízzel és az érkező/induló utasokat szállító autók, valamint egy, a járdán a ládák és betonkockák fedezékében rohangáló kisegér tanulmányozásával. Szédítő élmény volt. Végül aztán hétfő éjfél helyett helyi idő szerint kedd hajnali 4-kor megérkeztem Phoenixbe, Arizona államba. Itt szerencsére már flottul mentek a dolgok, egy kisbusz elvitt az autókölcsönzőhöz, ahol átvettem az interneten keresztül előre lefoglalt kocsit (Ford Focus volt, de valami általam még soha nem látott változat), majd a kölcsönzős útmutatása és térképe alapján csont nélkül megtaláltam a szintén előre lefoglalt motelt a reptértől 1/2 órányi autózásra, a Tempe nevű városrészben.

Hogy miért pont Phoenixbe jöttem, annak több oka is van. Ugye a terv az, hogy a Csendes-óceán partján végig fel a kanadai határig, majd tovább Alaszkába (a 2003-as út kihagyott része). Tehát logikus lett volna Los Angelesbe vagy San Diegoba érkezni. Viszont semmiképpen nem akartam kaliforniai modell motort venni, azok ugyanis az USA általános törvényeinél szigorúbb környezetvédelmi előírások miatt még jobban lebutított, további szűrőkkel és felesleges hibaforrásokkal ellátott modellek. Los Angeleshez pedig Phoenix a legközelebbi, Kalifornián kívüli nagyváros. Emellett Phoenixben több barátom is él, és reméltem, hogy ha elakadok, tudnak segíteni a motor megvásárlásában, majd az őszi hazaszállításában. A 2003-as tapasztalatok miatt már nem is gondolkoztam motorbérlésen vagy az otthoni Buell kiszállításában, egyértelmű volt, hogy itt kell motort venni. Már indulás előtt pár héttel elkezdtem nézegetni az eBay-t és a Phoenix környékén levő H-D boltok használtmotor-kínálatát, bíztatónak tűnt a dolog, több motor is volt a célul kitűzött 10-13 000 dolláros ár körül és alatt. Eredetileg úgy gondoltam, hogy vagy veszek egy Road Kinget, majd hazahozom és megtartom (szerintem ez a legszebb és túrázásra legalkalmasabb H-D, már rég kinéztem magamnak), vagy veszek megint egy 1200-as Sportstert, lehetőleg 2003 utáni modellt a nagyobb tankkal, és azt az út végén vagy Amerikában, vagy otthon eladom. (Azt pedig senki ne kérdezze, hogy miért éppen Alaszka, nincs rá különösebb magyarázatom, így álmodtam meg, és kész.)

Amikor reggel 5 után megérkeztem a motelbe, valahogy sehogy sem bírtam aludni, pedig azért elég hulla voltam a 18 órás úttól, meg persze az előző éjszakai nulla pihenéstől. Hiába „aludtam” a gépen, az nem ugyanaz, mint vízszintesen. Megpróbáltam beüzemelni a laptopot, hogy a motel nagy betűkkel hirdetett internetelérésén keresztül ellenőrizzem a legfrissebb kínálatot. Sajnos az internetelérés kritikán aluli volt, vagy egyáltalán nem működött. Órákba telt, mire meg tudtam nézni a helyi boltok (nem feltétlenül aktuális) kínálatát, az eBay-t, valamint egy helyi online hirdetési lapot, amelyet Brian ajánlott (ő Adrienn barátnőm exe, akivel 2003-ban ismerkedtem meg Floridában, és aki időközben visszaköltözött Phoenixbe, ahol felnőtt, meg suliba járt).

9-kor aztán beültem a kocsiba, és elmentem a motelhez legközelebbi H-D dealerhez, a szomszédos (15 mérföld) Mesa városrészbe. Ott sajnálkozva közölték, hogy használtban csak egy épített merevvázas gépük és egy Electra Glide Ultra Classic van, de az eladó felajánlotta, hogy üljek le az asztalához, és hívjam fel a többi dealert (még otthon kinyomtattam és elhoztam a környéken levő 6 dealer adatait). 20 perc telefonálgatás után volt 3 biztos negatív válaszom, 1 biztos pozitív, meg egy „hívjon később”. Indultam tovább a biztos pozitívra, szerencsére ez sem volt túl messze. A felkínált jármű egy 2008-as Sportster 1200 Nightster volt, kb. 9000 mérfölddel. Szép és jó, pár negatívummal: korábban kölcsönzős motor volt, amelyre ugye senki nem vigyáz úgy, mint a sajátjára. És ezen a hagyományos kis „mogyoró” tank volt, a 12 literes változat. Ebből pedig 2003-ban kicsit elegem lett a sok kifogyott tank és motortolás miatt. A legnagyobb gond azonban az volt, hogy az ajánlott nettó 9600 dolláros árból a konkrét árkalkuláció után, a járulékok, adók és egyéb díjak felszámításával majdnem 12 000 dollár lett, ami kicsit soknak tűnt a megnézett egyéb hirdetésekhez képest. Szóval ideiglenes búcsút vettünk, és felkerestem a legközelebbi bevásárlóközpontot pár fontos cucc beszerzéséhez. Az első egy helyi, kártyás telefon volt, nem akartam az otthoni telefonról intézni az itteni hívásokat (ez később még érdekes problémák forrása lesz). A többi pedig a szerelőkészlet otthon hagyott vagy felejtett elemeinek pótlására szolgáló vezeték, szigetelőszalag, rüpce, gumipók stb. volt. Meglepő, hogy a rohanós pakolás ellenére semmi létfontosságú dolgot nem felejtettem otthon, csak pár apróságot, amely kényelmesebbé tett volna bizonyos dolgokat, de nem volt nélkülözhetetlen.

Visszamentem a motelbe, elkezdtem tölteni a nagyon buta, vadiúj telefont, és felhívtam a helyi hirdetési weblapon talált 3 legígéretesebb hirdetőt, mindegyik Dyna modellt kínált. Aznap délutánra megbeszéltem az első személyes találkozót, a következő napokra pedig további kettőt. Az eBay-en éppen semmi érdekes nem volt, csupa nagy, dobozos túragépet hirdettek a pénztárcámon jóval túlmenő áron. A helyi hirdetések között még volt pár érdekes Sporty, ezeket egyelőre talonban tartottam.

Délután átautóztam Phoenix átellenesen levő felébe, autópályán 3/4 óra volt, pedig közel sem a város két legtávolabbi pontja közötti út. Iszonyatos méretű ez a város, bár kevesebben laknak itt, mint Budapesten, de a központi üzleti negyed felhőkarcolóin kívül minden földszintes. A gép egy 2002-es Dyna Super Glide volt, állítólag némi motortuninggal, a korához és állapotához képest szerintem túlzott áron hirdetve, úgyhogy gyorsan búcsúztam is a gazdájától. Legalább annyi értelme volt az útnak, hogy láttam a Super Bowl (amerikai foci döntője) helyszínéül szolgáló stadiont, a University of Phoenix stadionját (Nyikhaj: Glendale-ben van, ez Phoenix egyik városrésze, úgy mint Kőbánya is Budapest egyik része). Kívülről is értelmetlen méretű, a belseje pedig nem érdekelt annyira, hogy megálljak, és X dollárt kifizessek a bemutató túráért. Kora este értem vissza a motelbe, ledőltem, hogy megnézzem a híreket, és másnap reggel ébredtem fel. Persze akkor már a reggeli híradó ment a tévében :-)

Szerdán megnéztem egy Dyna Wide Glide-ot, csütörtök reggel pedig egy másik Super Glide-ot, és ekkorra nagyjából megszületett bennem a döntés. Még egy kör volt, a biztosítás. Ezt 2003-ban a floridai dealer intézte egy telefonhívással, most kicsit körülményesebb volt. Az első ügynökségtől átküldtek egy másikba, onnan pedig egy harmadikba, de ott szerencsém volt. Nem véletlenül, a hely neve Speedway Insurance, a polcon Ducati modellek, az arc pedig maga is motoros. Előkészítettük a szerződést, már csak a motor papírjai kellettek. Így aztán magabiztosan hívtam fel a hirdetőt, hogy akkor megvenném a gépét. Aznap délután lebonyolítottuk a fizetést, és az úriember eljött velem segíteni az átírásban. 2003-ban ezt is a dealer intézte, 600 dollárt számított fel a papírmunkáért, és majdnem 2 hónapba telt, mire megkaptam a végleges rendszámot. Ezért kicsit féltem a dologtól. De a motor gazdája, egy 60 feletti bácsika, aki azért adta el a gépet, mert a feleségének gerincproblémái vannak, és már nem tudnak együtt motorozni, megnyugtatott, hogy sokkal egyszerűbben megoldható az ügy. Bementünk a DMV-be (az otthoni közlekedési felügyeletnek megfelelő hely), és némi sorban állás, majd némi rábeszélés után, 1 óra elteltével és 32 dollár kifizetését követően a kezemben volt a title (tulajdonosi lap) és az október végéig érvényes rendszám. Az egyetlen kérdéses pont az ügyintézés során a címem volt. Addig mindenhol Brian címét adtam meg, az viszont Maricopa megyében van, ahol kötelező a környezetvédelmi (zaj- és károsanyag-kibocsátási) vizsgálat. Ez plusz 1 nap lett volna, így végül az eladó öregúr nyaralójának címét adtuk meg, az másik megyében van, úgyhogy a vizsgálat nélkül kezembe nyomták a rendszámot és a papírokat (így az esetleges bírságok is olyan helyre mennek majd, ahol engem soha nem találnak meg). Tanúság: soha ne fizess a dealernek, sokkal gyorsabb és olcsóbb, ha magad oldod meg az átírást, csak angolul kell tudni hozzá (vagy vigyél megbízható tolmácsot).

Aznap estére az öregúr garázsában hagytuk a motort, de átadta a kulcsokat és pár tartozékot. Másnap reggel a title birtokában megkötöttem a biztosítást, majd elbuszoztam a motorért. Itt egy kis kitérő: Amerika elég sokat változott az utóbbi 5 évben, legalábbis az üzemanyagárak emelkedésének hatásai nagyon látszanak. A legszembeötlőbb jel, hogy van értelmes tömegközlekedés. Persze nem olyan kacifántos, mint Budapesten. Az utcák többsége nyílegyenes és baromi hosszú, a vonalak pedig egyenesen végigmennek egy adott utcán (ez sokszor több mint 1 órát vesz igénybe). De már építik a metrót is (van bőven hely a felszínen, ezért ez többnyire nem a föld alatt fut majd), és amíg elkészül, vannak a jövőbeli vonalon járó buszok, ezek néhányszor kanyarodnak. (A másik feltűnő jel, hogy míg régebben minden autóhirdetésen a teljesítmény vagy valami extra volt kiemelve, most mindegyiken a fogyasztási adat szerepel a legnagyobb betűkkel.) Mázlim volt, némi gyaloglással és 1 buszvonalon való fél órás zötykölődéssel eljutottam a motorhoz (a buszjegy olcsóbb, mint Budapesten, és amikor közöltem, hogy nincs nálam pontosan a jegy árának megfelelő mennyiségű apró, a sofőr hátraküldött, hogy akkor felejtsem el a jegyet, csak menjek már, hogy indulhasson). Ennyi szöveg után végre ismerkedjetek meg az útitársammal (ha már a Csabi nem jött). A korához képest hibátlan állapota és minimális futása (8600 mérföld) mellett az is a javára szólt, hogy az első Harley-m, a ’94-ben vett Shovel FXR is ugyanilyen színösszeállítású volt.

Mister ’99 Dyna Wide Glide személyesen. Ez az első éves Twin Cam 88 blokk, nem emlékszem, hogy ennek mik voltak a gyerekbetegségei (biztosan voltak neki), ha valaki tudja, megírhatná. Csak hogy tudjam, mire számítsak. Amúgy látszik, hogy az öregúr nagyon kímélte, illetve alig használta, szinte újszerű állapotban van.

Mire visszaértem a géppel a motelbe, tudtam, hogy lesz mit szokni rajta. Az első a majomhinta kormány, ilyenhez még nem volt szerencsém, elég szokatlan az eddigi motorjaim után. Fontosabb azonban a fék. A Buellen az ember megszokja, hogy a motor megy, kanyarodik és megáll, nagyjából úgy, ott és akkor, ahogy akarom. A menéssel és (némi gyakorlat után) a kanyarodással ezen a gépen sincs gond, de ezen még a régi, 1 dugattyús féknyergek vannak, szóval a komolyabb fékezési manővereket nem árt kicsit előre megtervezni. A szélvédő az ismert szakállpöndörítő effektus miatt természetesen azonnal lekerült a gépről, amint visszaértem a motelbe. Azt is hamar megértettem, miért kezdtek az utángyártó cégek, majd maga a H-D is 6 sebességes váltókat gyártani: a rövid amerikai végáttétellel én is néha váltanék még egyet 60 mph fölött. Ezt 2003-ban a Sportsteren nem éreztem ennyire, de ennél a gépnél előnyös lenne.

Még péntek este visszavittem a bérautót leadni a reptérre (majd megint 1 járattal visszabuszoztam a motelbe). Szombaton a Sportsteres dealernél megcsinálták a kicsit előrehozott 10 000 mérföldes szervizt, és készen álltam az indulásra. Este Briannel alaposat vacsoráztunk/söröztünk/dumáltunk. A Tempe nevű városrészben található a University of Arizona, így itt elég sok jó kis hely van az okosodó ifjúságnak. Aztán némi alvás után vasárnap reggel elindultam Los Angeles felé.

Ez nem „próbapakolás”, ahogy kedves barátom mondaná. Indulás nyugatra, Los Angeles felé. A hengertáska azért idővel kisebb lesz, ahogy hűvösebbre fordul az idő, és kikerül belőle a bőrcucc, de itt Arizonában azt öngyilok lett volna felvenni.

Amerikában, a századikon – V. rész

2008-07-16T00:00:00.000-07:00

(A Wild magazinban 2003-ban megjelent cikksorozat szövege további képekkel)

Ebben az utolsó részben megpróbálom röviden összefoglalni az elég eseménydús utolsó heteket, és beszorítani párat azok közül a fotók közül, amelyek a korábbi cikkekből helyhiány miatt kimaradtak.

A H-D party másnapján délelőtt felkerestem a Riders Ranch egyik épületében berendezett internet cafét, ahol korábban megbeszéltem a tulajjal, hogy ingyen használhatom az egyik gépét az utolsó nap, mert ő úgyis előző este bezárta a boltot, de csak este szedi szét a gépeket. Nyugodtan ültem tehát hétfő kora délután a gép előtt, töltögettem fel Nanának az akkor már igencsak esedékes cikk képeit, amikor bejött egy figura, és kérdőre vont, hogy mit keresek még itt, hiszen a rendezvénynek délelőtt 11-kor vége volt. Mint kiderült, itt nem lehetett csendben tovább maradni a kempingben, ahogy azt Sturgisben tettük. Amikor befejeztem a munkát, és visszamentem a sátramhoz, valóban már csak pár sátor állt az enyémen kívül. Csodás! Akkor most kereshetek szállást.

Semmiképpen nem akartam aznap továbbindulni, egyrészt már eléggé délután volt, másrészt el akartam kerülni a tömeget: sok ezer motoros tartott hazafelé Milwaukeeból, és ez volt az iskolai nyári szünet hivatalos vége is, tehát gondoltam, hogy a nyaralásból visszatérő családok is ellepték az utakat. Így gyors összepakolás után egy újságból elkezdtem szállást keresni, és kb. az ötödik telefon be is jött. Egy negyven körüli figura az egész H-D buli idejére magánkempinget csinált a háza mögött levő kertből, és azt mondta a telefonban, hogy nyugodtan menjek, maradhatok még nála pár éjszakát. A szállás tehát megoldódott, viszonylag gyorsan megtaláltam a Milwaukee északi részén, a Riders Ranchtől vagy 30 mérföldre levő házat, ahol még némi vacsorát is belém adagoltak. Este a tűz mellett szívtuk a füstöt a rajtam kívül még ott maradt 2 arccal és a házigazdával, akiről kiderült, hogy vitorlázik, búvárkodik, és egy szépen restaurált régi CB Hondával közlekedik.

Másnap megtekintettem Milwaukee belvárosát – immár motorok nélkül –, és elmentem a Miller sörfőzdébe, Amerika második legnagyobb sörgyárába. A gyárlátogatás hála a söristennek rövid volt, utána pedig beültették a csoportot a gyár sörözőjébe, és kiderült, hogy itt is tudnak jó sört csinálni, csak a helyi törvények többnyire gátat szabnak a nedű erősségének. Sikerült azért kipróbálni egy-két különlegességet, amilyenre a boltokban nem nagyon lehet ráakadni.

A következő reggel búcsút vettem vendéglátómtól, és megyek ameddig jutok hozzáállással elindultam vissza dél felé. Másfél óra alatt elértem Chicagót, majd ugyanennyi idő alatt sikerült keresztül is jutnom rajta, annak ellenére, hogy végig autópályán haladtam. Hatalmas város, ez már az igazi amerikai metropoliszok egyike. Eredetileg szó volt arról, hogy egy barátom amerikai nagybácsijánál eltöltök itt pár napot, de ez a lehetőség végül megdőlt, így megállás nélkül (bár a folyamatos dugóban szinte végig araszolva) átvágtam a városon, és haladtam tovább Indianapolis irányába. Előző este a hírekben hallottam, hogy Indiana államban komoly árvíz van, ezért itt is a városon átvezető autópályát választottam, és késő este egy patak melletti kempingben álltam meg. Sátrat nem mertem verni, inkább a kemping berendezéséhez tartozó asztalon aludtam, mert a patak csak 15-20 centire volt a part szintje alatt, és nem akartam arra ébredni, hogy a sátor velem együtt ringatózik a vízben. Még emlékszem, hogy egyik utolsó bánki találkozónkon hogy álltunk a hasonlóan megduzzadt patak mellett, és próbáltuk szuggerálni, hogy kezdjen már el apadni. Most is hasonló módszerhez folyamodtam, és ismét bevált, reggel száraz lábbal indulhattam tovább.

Kemping Indianában: a patak majdnem olyan közel volt a kiöntéshez, mint anno Bánkon.

Az Ohio folyó hatalmas vashídján átkelve, Kentuckyban, majd Tennesseeben egyszerre két dolog történt: egyrészt Indiana hihetetlenül unalmas kukoricaföldjeit elkezdték megint felváltani a dombok és később az Apalache hegység erdői, hegyei, én pedig elkezdtem egyre kevésbé érteni, hogy mit mondanak a helybeliek. Elég jól beszélek angolul, és mindeddig semmi gondom nem volt az amerikai kiejtéssel, de itt rendszeresen meg kellett kérnem az embereket, hogy ugyan ismételjék már meg, amit mondtak. A beszédjüknek szinte semmi köze nem volt az angol nyelvhez, rosszabb volt, mint a legdurvábban hangzó 50-60-as évekbeli westernfilm.

A nap végére elértem a Great Smoky Mountains (Nagy füstös hegység) nemzeti parkot, ez volt az utolsó a listámon. Bár ezek a hegyek 2000 méter körüliek, tehát jóval magasabbak az otthoniaknál, a növényzet és a táj hangulata miatt sokszor úgy éreztem, hogy bármelyik magyarországi hegységben is lehetnék. A vidék egyáltalán nem hasonlított a korábban az USA nyugati felén látott, többnyire igen zord hangulatú helyekhez, és nagyon kellemes levezetés volt a Milwaukeeban töltött hét után. Ha valaki eljut az USÁ-ba, és érdeklik a természeti szépségek, de nincs lehetősége átmenni a nyugati részre, mindenképpen jöjjön el ide, Tennessee és North Carolina határára.

Korai telepesek 150 éves faházai Tennesseeben

A Great Smoky Mountains nemzeti park: mintha a Bakonyban járnék.

Két nap után, amikor már a nemzeti parkból kifelé haladtam, feltűnt, hogy milyen iszonyú sok motoros van az utakon. OK, frankó szerpentinek, jó idő, napsütés, de mégiscsak péntek kora délután van, nem kellene dolgoznia az embereknek? Aztán az egyik arc elmondta, hogy a parktól délre levő Cherokee indián rezervátumban motoros találkozó van ezen a hétvégén, már arra gyűlik a nép. Gyors számolgatás után úgy döntöttem, hogy még van 10 napom a hazaindulásig, akár itt is eltölthetek belőle kettőt, nem kell mindenáron Floridában napozni.

Egy kempingben találtam fél helyet, ahol egy lakóautó és egy alkoholmámoros, nem annyira motoros helyi halálbrigád kisbusza közé felverhettem a sátramat, majd elindultam felfedezőútra. Ez igen érdekesnek bizonyult: a találkozó fő helyszíne a rezervátum központjának számító Cherokee kisváros épülőfélben levő sportstadionja volt, ahol mindössze annyit tettek az ügy érdekében, hogy az irdatlan sárban elhintettek pár köbméter kőzúzalékot, félreálltak a földmunkagépekkel, és felállítottak egy színpadot. A majdani sportpályát árusok sátrai foglalták el, inkább hasonlított az egész valami börzére, mint találkozóra. Aki nem fért el bent, vagy már a könyökén jöttek ki a ruhák és használt vagy új motoralkatrészek, az a városban válogathatott az indián kirakodóvásáron, vagy egyszerűen az út mellett ülve bámulta a motorosokat. A legfurcsább pedig az volt, hogy szinte sehol egy korty alkoholt nem lehetett látni. Ennek az a magyarázata, hogy az USÁ-ban a rezervátumok területén nem árusíthatnak alkoholt, így azt a legközelebbi, kb. 15 mérföldre levő városkából kellett beszerezni. Viszont a találkozó helyszínére sem lehetett bevinni, legalábbis nyíltan nem. De az teljesen egyértelmű volt, hogy egy-két motor bőr nyeregtáskájából azért csurog a víz, mert olvad benne a jég, amivel telerakták a sörök hűtésére.

Cherokeeban a régi autók szerelmesei is összegyűltek.

A csajok újabb áldozatra várnak, akinek lemoshatják a motorját.

Programok híján az emberek kiültek a főút mellé bámulni a motorosokat.

Az általános helyzet azért az volt, hogy az emberek mindenféle üdítőket iszogattak, és megpróbáltak más – szintén szigorúan tiltott, de egyszerűbben szállítható – tudatmódosító szerekkel hangulatot teremteni, ami estére egész jól sikerült is. A többfordulós szépségverseny után a színpadon a Kentucky Headhunters nevű banda játszott Molly Hatchet és Lynard Skynard stílusában hibátlan dixie rockot, az ő koncertjükről Milwaukeeban lemaradtam, már csak ezért is érdemes volt itt maradni.

Helyi színfolt kis exhibicionizmussal

Ezerrel folyik a szépségverseny, a háttérben az épülő lelátók földkupacai.

A rengeteg vallásos motoros brigád egyikének standja

A találkozó zárónapján, vasárnap kora délután kipihenten, hibátlan hangulatban indultam tovább Miami felé. Pont egy hetem volt az indulásig, úgy terveztem, hogy 3 nap alatt kényelmesen lemotorozok, aztán van bőven időm elintézni a motor feladását, a maradék pénzemen tudok venni pár alkatrészt az otthoni motoromhoz, és talán még egy kis tengerparti napozásra is jut időm.

És akkor elütöttek.

Egy 20 éves, mamlaszarcú, mélaszájú, nagydarab f*szfej úgy döntött, hogy a haverja apjának a nevén levő, leszakadt 89-es Chevy Camaroval úgy kanyarodik balra a 2x2 sávos és középen kanyarodósávval is ellátott út jobb szélső sávjából, hogy előtte se a tükörbe nem néz bele, se az ablakon nem néz ki balra. Így természetesen esélye sem volt észrevenni, hogy éppen előzöm. És miután elütött, csak állt mellettem, ahogy feküdtem a földön, és mormogta a szokásos „I’m sorry man, I’m really sorry, I didn’t see you” (Bocs haver, tényleg sajnálom, nem láttalak) dumát. Nem részletezem az eseményeket, rendőr, mentő, kórház, ami kell ilyenkor. Szerencsére nem tört el semmim, csak a bőrruhával együtt (mázli, hogy az volt rajtam) az én bőröm is kissé szétfoszlott, azt kellett pár helyen összevarrni. Nem tartottak bent a kórházban, de azt mondták, 2 nap múlva menjek vissza kontrollra, úgyhogy a legközelebbi helyen, egy Georgia északi részén levő kisvárosban kerestem szállást. Továbbmenni úgysem tudtam volna, a térdemen levő sebek miatt a jobb lábamat egyáltalán nem tudtam behajlítani.

Sajnos a kórházban nem adtak gyógyszert, csak pár receptet, amit majd másnap kiválthatok, ezért az első éjszaka kezdett egyre rettenetesebbé válni, ahogy múlt el a varrás idejére a lábamba nyomott érzéstelenítő hatása. Alvásról természetesen szó sem lehetett, így csak folyamatosan káromkodtam, és a szállodai ágyon ülve bambán bámultam a buta amerikai tévéadást.

Másnap a szálloda mindenese kiváltotta nekem a fájdalomcsillapítót, ezután már legalább a fürdőig el tudtam menni, és el tudtam kezdeni gondolkozni. Elég káoszosra sikerült így az út vége. A pannonos telefon – Amerika számos más helyéhez hasonlóan – természetesen itt sem működött, így először ki kellett kavarni, hogy a szobámból intézhessek távolsági és nemzetközi hívásokat. Ezerrel elkezdtem telefonálgatni, a rendőrségtől a magyar és amerikai biztosítón át a Miami mellett rám váró ismerősömig mindenkinek, meg valamilyen módon meg kellett szervezni a motor és jómagam lejuttatását Miamiba, ami még vagy 800 mérföld volt. Legalább volt mit csinálnom.

Két nappal később a dokik ragyogó arccal közölték, hogy gyönyörűen gyógyul a seb, a rendőrségen elkészült a jelentés, és másnapra találtam bérteherautót, amivel le tudtam vinni a motort. Elég lett volna egy pick-up is, de azt csak péntekre ígérték, nekem pedig addigra már Floridában kellett lennem. Úgyhogy szerda délután beraktuk a motort a dobozba, benyomtam egy dupla adag fájdalomcsillapítót, a rádión megkerestem az első country adót, és elindultam. Egész éjszakai vezetés után (tényleg nem mese a kamionos hangulat, éjszaka szinte csak a Coca-Cola reklámból ismertekhez hasonlóan kivilágított kamionok mennek az utakon, és amikor egy rádióadó elkezd távolodni, a gyorskeresővel azonnal megtalálod a következőt, ami ugyanolyan countryt nyom) másnap dél körül leértem Hallandale-be, Adrienn barátnőmhöz.

Nem gondoltam volna, hogy még „kamionozni” is fogok.

A Spory szinte teljesen eltűnt a hatalmas raktérben.

A következő két nap volt az igazi káosz. A motort a feladás előtt el kellett vinni kárbecslésre egy H-D dealerhez, a teherautót le kellett adni, és egy délutánt a kórházban töltöttem infúzión, mert elkezdett rondán elfertőződni a seb. A doki tollal körülrajzolta a térdemet, és péntek késő délután közölte, hogy ha a vonalon kívülre terjed a gyulladás, akkor sebláz veszélye miatt vasárnap nem ülhetek fel a repülőre. Fogalmam sem volt, hogyan tudnám így utazás előtt egy nappal máskorra áttenni a jegyemet, úgyhogy közöltem a térdemmel, hogy gyógyulás, és reménykedtem. Abból, amit eredetileg terveztem az utolsó napokra, természetesen semmi nem lett.

Bár végül minden megoldódott, ez a hangulat átterjedt a hazaútra is. Mindkét átszállásnál majdnem lekéstem a csatlakozást a gépek késése miatt, és Ferihegyre megérkezve szomorúan konstatáltam, hogy egyik feladott csomagom sem ért célba. Szóval úgy éreztem, valaki nagyon nem akarta, hogy hazajöjjek.

A csomagok elvesztéséről szóló jegyzőkönyv elkészülte után előbb haza, majd egyenesen a kórházba mentem, ahol magamban mulatva hallgattam, ahogy a magyar doki szidja, kontár munkának nevezi az amerikai dokik által végzett kezelést. Nem tudom, kinek volt igaza, de a következő két hét során mindennapos reggeli szertartássá vált a kórházlátogatás, ahol mindenféle trükkökkel igyekeztek – végül sikeresen – megállítani a fertőzést és gyorsítani a gyógyulást.

A kezdet és a befejezés: közöttük 14 869 mérföld, azaz közel 24 000 km gördült el alattam.

Azóta eltelt egy hónap, ha nem is teljesen, de nagyjából rendbejöttem, a motor is lassan hazaér (eladó), talán már a biztosító is fizet előbb-utóbb, és volt bőven időm átgondolni a dolgokat, és visszazökkenni a nagy magyar valóságba. Mi a tanúsága az egész útnak? Van rengeteg, az egy külön cikksorozat lehetne. Ez egy hatalmas és gyönyörű ország, nem szabad kihagyni. Három és fél hónap alatt alig karcoltam meg a dolgok felszínét, sokkal több idő kellene, hogy (látogatóként) eljusson az ember a leglényegesebb helyekre, és valamennyire megismerje azt a világot. Millió előítéletem volt indulás előtt az amerikai emberekkel kapcsolatban, rá kellett jönnöm, hogy ezek nem mind állják meg a helyüket, és hogy kedvességükkel, jóindulatukkal és segítőkészségükkel bőven ellensúlyozzák azt, amit Európában negatívumként rovunk fel nekik.

Szóval mindenképpen érdemes elmenni Amerikába, és lehetőleg nem egy hétre. Az élet – ha az ember kicsit visszaveszi a mulatást – kifejezetten olcsó, és a benzináraknak köszönhetően az utazás is igen jutányos. Sokkal gazdaságosabb autót venni vagy bérelni, és azzal utazni 2-4 fős csoportban, de szerintem az igazi hangulat motoron érezhető. Én biztosan tervezem, hogy visszamegyek, nem holnap, és nem jövőre, de akkor is hasonló módon, motorral akarom majd bejárni a most kihagyott helyeket. Ha valaki előbb menne, és segítséget, ötleteket keres, nyugodtan megkereshet.

Az Orange County Choppers kiállítása Milwaukeeban: a Discovery Channel róluk készült sorozata miatt itt most ők a sztárok.

Közlekedési táblák 1: Nem hagytak sok manőverezési lehetőséget. Talán egy kicsit túl van szabályozva a közlekedés?

Közlekedési táblák 2: Azaz „A hídról ugrálni tilos”. Talán nálunk is elég lenne ennyit kirakni Pesten a Szabadság hídnál, és akkor nem kellene hetente lezárni a hidat, amikor valami agyament állat felmászik, majd meggondolja magát, és a tűzoltóknak úgy kell leszedniük?

Amerikában, a századikon – IV. rész

2008-07-15T22:43:00.000-07:00

(A Wild magazinban 2003-ban megjelent cikksorozat szövege további képekkel)

Eredetileg úgy terveztük, hogy kb. 4 hónapos utamat a Wild egymást követő 4 számában próbálom leírni, de mind a szöveg, mind a képek mennyiségét tekintve rendszeresen túllövök a célon, így mindig egy csomó minden kimarad az elküldött anyagból. Ezért azt találtuk ki, hogy legyen még egy 5. rész is a következő számban, és akkor nem kell, hogy ez a mostani szám teljes egészében rólam szóljon, másnak is jut hely :-)

Amikor visszaértem a Yellowstone-ból Sturgis mellé, Rapid Citybe, Thomas régi ismerőse, Kelly felajánlotta, hogy aludjak nála arra a pár napra, amíg nem indulok tovább. Szerencsére így nem kellett kempingeznem, és az előző számban megjelent cikk nagy részét is normális körülmények között tudtam megírni. Emellett Kelly a helyi napilapnál dolgozik, és amíg én a gejzírek között mászkáltam, összegyűjtött nekem pár érdekes adatot, statisztikát a Bike Weekről.

Ezek szerint az állami közlekedési hatóság Sturgis környékén 22 helyen mérte az áthaladó járművek számát, ebből 6 helyen a Sturgisbe belépő járműveket számlálták. Ez a szám a Bike Week hivatalos 7 napja alatt 541 390 jármű volt, kicsit több mint egy évvel korábban, de 60 ezerrel kevesebb mint 2000-ben, a 60. Sturgis Rallyn. Ez csak nagyságrendileg jelzi a látogatók számát, ennek több oka is van: egyrészt az érzékelők nem különböztetik meg a motorokat az autóktól vagy lakóautóktól, így nyilván a járművek számánál sokkal több ember érkezett. Másrészt kevés olyan motoros van, aki eljön Sturgisbe egy hétre, és aztán ki sem mozdul a városból. Ilyen csak a totál leépültek között fordulhat elő, az emberek többsége legalább néhány alkalommal felkerekedik, és motorozik a gyönyörű környéken. Emiatt viszont többször is beleszámít a járműszámlálás eredményébe. A sturgisi találkozó amúgy is egy teljesen sajátos jelenség, bár a központja Sturgisben, a főutcán van, a város körüli kb. 100 mérföld sugarú kör tele van motorosokkal, és biztos van olyan, aki el sem jön Sturgisig, már nem kíváncsi az őrület központjára.

Az előbb azt írtam, hogy autók, lakóautók. Erre páran felkaphatták a fejüket, hogy mit keresnek a turisták ilyen járművekkel egy motorostalálkozón, de el kell keserítenem mindenkit. Ezek nem turisták, hanem „motorosok”. Amerikában nagy divat a motorok szállítása platón vagy utánfutón, miközben anyu és apu valami hatalmas luxus lakóautóban élvezi a légkondicionált kényelmet. Olyan is van, akinek vagy egyáltalán nincs motorja, vagy csak inkább otthon hagyja, repülővel vagy kocsival eljön Sturgisbe, és a Rally egy hetére vagy pár napjára itt bérel motort napi 200-250 dollárért!

Természetesen itt is megvan az a mag, amely hangosan vagy csak szolidan, visszafogottan röhög a „motorosok” eme elkényelmesedett rétegén, csakhogy itt ez a réteg a teljes motoros társadalomnak igen jelentős részét teszi ki, nem úgy, mint nálunk, ahol legfeljebb néhány száz ilyen elkényeztetett úriember van. Hallottam én mindenféle mentséget, hogy ilyen hosszú az út, meg hogy mennyivel gyorsabb a lakóautóval közlekedni, mennyivel egyszerűbb bárhol megállni vele éjszakára, de igazából egyik érvet sem tudom elfogadni. Amerikában megvalósult az, ami nálunk még csak a képviseletek álmaiban, terveiben, nyilatkozataiban bukkan fel néha: a motorozást a közép és felső-középosztály hétvégi szórakozásává tették. Százezrek „motoroznak” mindenféle meggyőződés és mélyebb érzelem, kötődés nélkül, csak azért, mert a szomszédjuktól is ezt látják. És mert megtehetik. Simán, anélkül hogy ezért bármit fel kellene áldozniuk, bármi másról le kellene mondaniuk. Ez így nyilván roppant kényelmes, de szerintem nagyobb élmény úgy ráülni egy motorra, hogy valamit azért letett érte az ember az asztalra.

Visszatérve a sturgisi adatokhoz, érdemes elgondolkozni a rendőrségi jelentéseken is. A balesetek számát nem összegeztem, és erről nem találtam összefoglaló statisztikát, de szinte minden napra jutott súlyos, halálos baleset. Részben ezért, részben amiatt, hogy Sturgisben a buli jelentős része a rendőrök számára tabunak minősülő magánterületen (kempingekben, szabadtéri kocsmákban) zajlik, a szerv minden figyelmét a közutakon motorozókra összpontosítja. Ha nem rakod le a lábad egy STOP táblánál, már mennek is utánad. Ha naplemente után napszemüveg van rajtad (akkor már csak színtelen lehet), vagy láthatóan gyorsabban mész a Bike Week idejére különösen alacsonyra szabott sebességkorlátozásnál, ugyanez a helyzet. Gondolom, elég tisztességes összeget beszedtek a szabálysértések miatt, de tapasztalatból tudom, hogy ez itt nem zsebre megy. Komolyabb rendőrségi incidensről nem hallottam, hacsak azt nem számítjuk ide, hogy 3 (állítólag a Hells Angels MC-hez közeli) személyt letartóztattak a Buffalo Chipben, mert nevetőgázt (nitrogén-oxidot) árultak lufikban. Ja, az egyiküknél némi hasist is találtak. Komoly fogás. A dolog furcsasága azonban, hogy a Chip magánterület, ahová a rendőrök maguktól nem jönnek, nem is jöhetnek be. Tehát először házkutatási parancs kellett, amit csak úgy nem adnak ki, legfeljebb ha fennáll valami „alapos gyanú”, mondjuk egy feljelentés után. Az pedig érkezhet bárhonnan, például egy rivális motorosklubtól is.

Amikor éppen nem a Wildba készülő cikket írtam, akkor igyekeztem a városban való ücsörgés helyett felkeresni pár helyet, amelyre a Bike Week alatt vagy nem jutott időm, vagy olyan zsúfolt volt akkor, hogy inkább elhalasztottam a dolgot. Ezek egyike volt a Custer State Park, Rapid Citytől 25 mérföldre. Itt láttam először olyan, alagúttal vagy híddal megoldott „hajtűkanyart”, amely 360 fokot vagy még többet fordult. Ezeket – elég találó módon – malacfarok-kanyarnak nevezik. 180 fok után komolyan gondolkoztam már rajta, hogy elszédüljek, vagy még bírjam egy kicsit.

A park másik látványossága a bölénycsorda, amely ugyan nem teljesen vad, mint az USA legnagyobb bölénycsordája a Yellowstone nemzeti parkban, de ez csak annyit jelent, hogy minden ősszel befognak és eladnak, illetve kilőnek pár állatot. Így próbálják megakadályozni, hogy a csorda létszáma túl nagyra nőjön, és emiatt kevés legyen a park korlátozott területén található élelem. Tudtam előre a bölényekről, és a Yellowstone-ban is láttam már eleget, arra azonban nem számítottam, amibe itt belefutottam. Több száz bölény úgy döntött, hogy pont egy olyan legelőn tölti a délutánját, amelyet az út kettészel. A bölény ugye a szarvasmarha rokona, délelőtt legel, délután pedig ácsorog vagy leheveredik, és csendben kérődzik. Pont az úton vagy attól pár méterre. Amikor beleszaladtam a forgalmi dugóba, leállítottam a motort, és csak toltam előre centinként, nem akartam magamra bőszíteni valamelyik borját őrző bölényanyát. Így szép csendben majdnem egy órába telt, mire átlavíroztam a csordán. Az autókban ülők persze csak fotóztak, élvezték a látványt, nekem meg a hőség ellenére folyt a hátamon a jeges veríték, hogy mikor talál egy bölény ellenszenvesnek, és mikor fejezi ki ezt oly módon, hogy felöklel és megtapos. Szerencsére nem került sor ilyen incidensre, bár amikor végül beindítottam a motort, egy kis borjú fenyegetően ugrott felém kettőt, de nem vett üldözőbe.

Ha a bölények úgy döntenek, hogy megáll a forgalom, akkor nincs mit tenni.

Ez a busz kb. 10 perc alatt küzdötte át magát a szűkre méretezett alagúton, de végül tapsvihar közepette karc nélkül átjutott.

Indulás előtti nap visszamentem Sturgisbe, amely a Ride Home elnevezésű túra egyik állomása volt. Itt egy kicsit meg kell állnom, nem biztos, hogy mindenki ismeri a H-D 100. születésnapjához vezető eseménysorozatot. Az egész 2002 júliusában kezdődött, amikor az Open Road Tour névre hallgató „guruló cirkusz” először nyitotta ki kapuit Atlantában, hogy azután egy éven keresztül az USA és a világ számos városában megpróbálja bemutatni a H-D múltját, jelenét és jövőjét egy hétvége keretében, némi mulatással kiegészítve. E turné európai állomása volt Barcelona és Hamburg, az előbbiről magyar ismerőseim elég vegyes benyomásokkal tértek haza, bár erről én csak jóval később értesültem.

Az eseménysorozat 2. része a Ride Home, a „Hazamotorozás”. Az USA 4 sarkából indult a 4 útvonal, melyek mindegyike számos város és H-D dealer érintésével Milwaukeeban ér véget. Eredetileg azt hittem, hogy ezek szervezett, vezetett túrák, de kiderült, hogy erről szó sincs: csak annyi a szervezettség, hogy előre meghatározott, egymást követő napokon a különböző útvonalak melletti városokban a dealerek nyílt napot tartanak némi koncerttel és egyéb látványosságokkal fűszerezve, illetve maguk a városok is szerveznek rendezvényeket. Amúgy mindenki megy, amerre lát, semmilyen további kötöttség vagy program nincs.

Sturgis és Rapid City 2 napos megálló volt az észak-nyugati útvonalon. Sturgisben megpróbálták egy kicsit visszahozni a Bike Week hangulatát. Ismét lezárták a főutcát, de a múltkori számban látható képhez képest csak pár száz motor volt ott aznap délután, amikor felmentem. Az viszont igen szép volt, hogy a város megvendégelte a motorosokat ebédre. OK, pár héttel előtte csináltak bőven bevételt, de akkor is nemes gesztus, hogy egy város meghív vagy ezer embert ingyen marhasültre. A lezárt főutca végén felállítottak egy színpadot, azon nyomta pár banda késő estig, sajnos azonban sem a zene, sem a látogatók hangulata nem közelítette meg azt, amit a Bike Week nyújtott.

Sturgis utcáin ismét megjelentek a furábbnál furább motorok.

Másnap elindultam kelet felé. Továbbra is kerülni akartam az autópályát, gondoltam, kalandosabb, szebb utat választok. Ez olyan jól sikerült, hogy belefutottam egy, a Badlands nemzeti parkon és a Lakota (sziú) indián rezervátumon keresztül vezető kb. 25 mérföldes földútszakaszba (a térkép sajnos nem árulta el, hogy földút), amelyen több mint egy óra alatt sikerült csak átvergődnöm. És azt sem mondta senki, hogy a rezervátumban délután 5-kor bezárnak a benzinkutak. Így egy újabb szárazra motorozott tank és 1 mérföld motortolás, majd egy helyi srác által hozott 2 gallon benzin beöntése után jobbnak láttam felmenni a 20 mérfölddel északabbra, a kiszemelt útvonallal párhuzamosan futó autópályára, és ezen haladtam szinte nyílegyenesen a következő 2 nap. Az időjárás is kezdett aggasztóvá válni, az autópályától délre hatalmas viharfelhők gyülekeztek, de szerencsére minimális ázással megúsztam a Ride Home (számomra) első napját.

Következő délután a Dél-Dakota és Minnesota határán levő Sioux Falls-beli H-D dealerhez néztem be, itt is zenekarok, vetélkedők, kaja-pia és egy H-D hőlégballon színesítették a napot. Az üzletben egy számítógépen élő radarképen követhettük nyomon a viharfelhőket, ez alapján kivárhattuk azt a pillanatot, amikor esőmentessé vált a továbbvezető út. A városokban, ahol a dealerek voltak, nem nagyon lehetett szállást találni, ezért úgy időzítettem a dolgot, hogy mindig tovább tudjak menni valami alkalmas helyig. Ezen az estén szerencsém volt, hogy egy kisváros vásárterén ingyenes kempingezési lehetőséget biztosítottak az átutazóknak, így néhány motoros társaságában kellemes tábortűznél vacsoráztunk, és ittuk a híg helyi sört.

A Ride Home során az egyik dealerhez eljött a H-D hőlégballonos csapata.

Harmadik nap délután végre otthagyhattam az autópályát, Minnesotában kellemes út vezetett a következő állomásig, a Wisconsin határát jelző La Crosse-i dealerig. Itt a környék is kezdett érdekesebbé válni, Dél-Dakota végeláthatatlan, egyhangú síkságát felváltotta a Somogyi dombsághoz hasonló, hol erdős, hol szántóföldekkel tarkított táj. A késői ebéd után kicsit pihentem a bolt előtti parkolóban felállított sörsátorban, ahol már számos ismerőst üdvözölhettem, akivel ha nem is együtt, de egy ütemben haladtam kelet felé. És ekkor már elég sokan jöttek oda hozzám, hogy én vagyok-e az a magyar motoros, aki Milwaukeeba tart.

A többség ezen a napon nem motorozott el Milwaukeeig, másnap még felkeresték az észak-nyugati útvonal utolsó állomását Madisonban, én azonban úgy döntöttem, hogy egyenesen behúzok az előre lefoglalt és kifizetett szállásomig. Az elmélet jó volt, a kivitelezés kevésbé. Legalább egy órával korábban kellett volna elindulnom, akkor sötétedésre odaérek, így viszont az utolsó 40 mérföldet naplemente után, iszonyatos rovarinvázióban kellett megtennem. Az arcomon, szakállamon, ruhámon és természetesen a motoron sem maradt egy négyzetcenti sem, amelyet ne borított volna be a szétkenődő moszkitókból kifolyó sárga, zöld és egyéb színű gusztusos nedű. Úgy nézhettem ki, mint az egyszeri HOG-os, aki nem olvasta el a használati utasítást, és egy találkozó bejárata előtt egy egész flakon bogárspray-t magára fújt. Megvolt tehát a másnapi nyitóprogram: motor és ruhatisztítás.

A szállásom a Riders Ranch nevű, a születésnapi rendezvénysorozat idejére kialakított kemping-buliközpont volt Milwaukee egyik elővárosában, Waukeshában, a helyi vásártéren. Sajnos ezt nem motorosok szervezték, és ez meg is látszott. Amikor megérkeztem, a kapuban álló kiscsaj azzal a megdöbbentő hírrel fogadott, hogy a naplemente után érkezők nem mehetnek be a kemping sátras részére, nehogy egy motornak véletlenül kilyukadjon a gumija egy sátorcöveken. Ennél nagyobb marhaságot még életemben nem hallottam, és ezt a többi későn érkező is így gondolta. Mivel azonban a sátorterületen és az oda vezető úton semmilyen világítás nem volt, azt sem tudtuk, merre kellene elindulni, úgyhogy letettük a motorokat a kijelölt területre, és mentünk berúgni. Volt, aki felverte a sátrat erre az egy éjszakára, ehhez én túl fáradt (na jó, inkább lusta) voltam.

A Riders Ranch pár dologban hasonlított a sturgisi kempingekre, itt is volt program bőven, minden este zenekarokkal, egyebek között Eric Burdon (aki most a New Animals nevű brigáddal nyomja), a Radiators és a néhai Grand Funk Railroad gitáros-énekese, Mark Farner szerepelt a fellépők között. Egy hatalmas különbség azonban volt: ez a hely a város tulajdonában levő területen állt, ezért a rendőrök szabadon mászkálhattak. Jelen is voltak szép számmal, és emiatt a hangulat lényegesen visszafogottabb volt, mint pár héttel korábban a Buffalo Chipben.

Reggel sátorverés és „tisztálkodás” után bemotoroztam a 20 mérföldre levő Milwaukeeba, és a H-D irodájában átvettem a Wild szerkesztősége által küldött megbízólevél (ezúton is kösz!) és a könyörgő hangvételű faxok és e-mailek segítségével szerzett sajtóbelépőt. Ennek köszönhetően a következő napok során többnyire sorban állás nélkül jutottam be mindenhova, a nyilvánosság számára elérhetetlen helyekre is. Kaptam részletes programfüzetet és néhány tippet is, hogy minél többet láthassak 4 nap alatt.

A recepció a H-D irodaházában. Mi ez, ha nem személyi kultusz?

Milwaukeeban volt a „gyári” rendezvénysorozat további 3 eleme. A Celebration, vagyis „Ünneplés” több helyszínen zajlott a következő 3 nap. A környék összes H-D dealerénél koncertek, kiállítások, bemutatók voltak, árusok ezreivel. A H-D gyárainál gyárlátogatások, tesztmotorozás a 2004-es gépeken, illetve további bemutatók és standok sora várta az érdeklődőket. A Lake Michigan partján felállított sátrakban bemutatták a világot körbejárt, kicsit kiegészített, felújított kiállítási anyagot, és a szintén a tó partján levő Summerfest Grounds fesztiválközpontban különböző zenei és egyéb programok várták a jónépet. Emellett számos más rendezvény is volt, amelyet nem a gyár szervezett, ezek közül a legnagyobbnak a Reunion Bash ígérkezett, a Milwaukee melletti vásártéren, amely egyben a NASCAR és Indycar versenyekre használt oválpálya otthona is. Papíron tehát minden szépnek ígérkezett, bár elképzelni sem tudtam, hogy lesz mindenre időm.

Délutáni örömzene Milwaukee egyik H-D dealerénél. Hordó-madzag-partvisnyél kialakítású bőgőt már Szlovéniában is láttunk, de itt a dob és a gitár is elég egyedi.

Ötlet fodrászoknak

Aznap délután 2 dealerhez mentem el, és a csodaszép időben a koncerteket hallgatva megpróbáltam átnézni a sajtóirodában kapott vaskos dossziét. Este Craig Jones streetfighter showja szórakoztatta a nagyérdeműt. Az amerikaiak többségének fogalma sem volt arról, hogy mire számítson, döbbenten nézték az eseményeket. A motoros kaszkadőrök itt egészen más mutatványokat nyomnak, többnyire minél hosszabb és magasabb ugrásokkal fokozzák a kordonnal elég távol tartott nézők adrenalinszintjét. Így, amikor Craig csúszó hátsó kerékkel egyenesen a műanyagszalag mögött álló nézők felé tartott, és tőlük pár centire állt meg, a bámészkodók komoly sikongatásba kezdtek. A showban egyébként az tetszett legjobban, hogy Craig a sisakra szerelt rádiós mikrofonon keresztül folyamatosan kommentálta saját mutatványait.

Késő este a Riders Ranchen meghallgattam az „öreg” Eric Burdon koncertjét. Réges régen hallottam már játszani őt a néhai BS-ben, és bár kissé testesebb és ráncosabb lett az óta, a hangja most is szuper volt, ahogy a régi Animals nótákat nyomta.

Másnap korán keltem, reggel 8-ra oda kellett érnem a H-D egyik motor-összeszerelő üzemébe, hogy a nép előtt bejuthassak a sajtónak fenntartott reggeli időpontban. Kicsit korábban értem oda, és egy fiatal helyi erő azt mondta, ne várjuk meg a többieket, majd körbevezetett a gyáron. Később találkoztunk az igen népes, és fél óra késéssel megérkezett japán fotóshaddal, tiszta szerencse, hogy nem velük kellett végigjárnom a túrát. Ebben az üzemben a Sportster és a Buell blokkokat, az üzem egy leválasztott részében pedig a V-Rod blokkokat gyártják, itt végzik az Evo blokkok felújítását (a helyi dealeren keresztül visszaküldheted öreg Evo blokkodat a gyárba, és pár ezer dollár ellenében teljesen felújítva kapod vissza), illetve bemutatták a fejlesztési központ tevékenységét is. Elég sok gyárat láttam már belülről, feltűnt, hogy a nem igazán nőies foglalkozás ellenére mennyi nő dolgozik itt, és hogy milyen laza, kellemes, ugyanakkor mégis fegyelmezett a hangulat. Délután átmentem a másik üzemhez, ahol a Twin Cam blokkokat gyártják, ezt nem néztem meg belülről, inkább az előtte levő hatalmas parkolóban mászkáltam, ahol az új modelleket lehetett kipróbálni. Ahhoz, hogy fel is ülhessek valamelyikre, már hajnalban ott kellett volna toporognom, annyian vártak a tesztmotorozásra.

A hölgy épp egy Sportster blokk hengerfejeit húzza le a H-D motor-összeszerelő üzemében.

Ha nincs sajtóbelépőm, nekem is végig kellett volna állnom a sort. Kösz Wild!

Csajok (vidám) felvonulása. Egy körre az egész menet feljött a Milwaukee melletti oválpályára.

Craig Jones: nem elég, hogy az egész hangosítórendszert ő szerelte össze, a bemutató során sisakmikrofonján át kommentálta saját mutatványait.

Este a Milwaukee Mile versenypályán, a Reunion Bashen végre korrekt bulihangulat fogadott. Az egész hetes rendezvény ingyenes volt, csak akkor kértek 3 dollárt, ha motorral be akart menni az ember a belső parkolóba. A heti koncertajánlat: Molly Hatchet, Kentucky Headhunters, Bad Company, Ted Nugent. És itt volt a Sturgisben megismert Full Throttle Bar (Csutkagáz kocsma) is, amely a világ legnagyobb biker kocsmájaként hirdeti magát. Ennek a többi „vándorkocsmához” hasonlóan (ilyen pl. a Broken Spoke Saloon, vagyis Törött küllő szalon, amely Milwaukeeban a Riders Ranch területén állt fel) nincs egész éves állandó helye, csak az USA legnagyobb találkozóira építik fel. A találkozók között vonul a technikai személyzet, a berendezés és a díszlet, meg az épület vagy sátor. Monokinis pultos csajokat bárhol lehet találni, a főnökség és a zenekarok pedig gondolom, külön utaznak. A pályán ki lehetett próbálni, milyen egy profi sofőr mellett ülve 3 kört száguldani egy NASCAR autóban, emellett Wall of Death, Globe of Death (egy vasrácsból készült pár méter átmérőjű gömb belsejében nyomja két fiatal srác krosszmotorral, néha beáll közéjük egy csaj is – hihetetlen látvány) és számos további „vásári mulatság” közül lehetett választani.

Következő nap elmentem a Milwaukeetól 40 mérföldre levő East Troyba, ahol megnéztem a Buell gyárat, az egyetlen helyet a környéken, ahol nem blokkokat, hanem kész motorokat gyártanak (Milwaukeeban nincs olyan üzem, ahol H-D-kat szerelnek össze, itt csak a blokkgyártás folyik, az összeszerelés a Kansasban és Yorkban levő üzemek dolga). Szombat délelőtt pedig végignéztem a HOG chapterek képviselőinek, illetve a kisorsolt szerencsés résztvevőknek a felvonulását, ez volt a gyári rendezvénysorozat 4. eleme, a „Parade”. Az összesen 10 ezer motor több mint egy órán keresztül vonult át a belváros utcáin, a helyiek sorfala között. Az egész hétre jellemző volt egyébként a belvárosban uralkodó totális közlekedési káosz, de a felvonulás délelőttjén szinte mozdulni sem lehetett. Sturgistől eltérően itt viszonylag kis helyen tömörült össze rengeteg motoros, akik haladás helyett általában annyi sávban álltak, ahány sávos volt az adott út, és az összes utat, járdát, zöld területet ellepték a parkoló motorok.

Eric Buell-lel a Buell gyár parkolójában futottam össze, amikor kijött ebédelni az egyik hot-dog árushoz.

A csajok próbálták emelni a hangulatot esténként a Go-Go sátorban, de az állandó rendőri jelenlét miatt az intim részek végig takarásban maradtak.

A HOG chapterek látványos felvonulása Milwaukee utcáin. Kis országunkon kívül szinte mindenki képviselte magát, zászlókkal és sokszor az országra jellemző népviseletben.

A felvonulás alatt Milwaukeeban egy gombostűt sem lehetett leejteni.

Egy napot szántam a Lake Michigan partján kiállított látnivalókra. Az Open Road Tour során a világon körbehurcolt kiállítás nem sok újdonságot hozott, a gyár történelmével nagyjából tisztában vagyok különböző könyvekből. A régi és egyedi motorok kiállítása sem volt meggyőző. A régi motorokkal nem volt semmi bajom, de az építettek között csak olyanokat mutattak be, amelyek kizárólag H-D gyári alkatrészeket, illetve extrákat tartalmaztak. Azt pedig nem tartom motorépítésnek, hogy valaki a kínálatban szereplő összes krómozott deklit felszerelteti a gépére. A legszolidabb Arlen Ness építés is simán verte volna az itt kiállított „épített” motorokat.

Időm nagy részét a 2004-es modelleket bemutató sátorban töltöttem. A legkomolyabb változásokon a Sportster esett át. Bár sokan valószínűleg az új tankot veszik észre elsőre, teljesen átdolgozták a vázat, az olajtartályt, és a Dyna modellekhez hasonlóan gumiágyazású blokkot kapott a gép, így a rázkódást kevésbé bírók is nyugodtan vezethetik majd. Kihozták a V-Rod B jelű változatát, amely leginkább színében, kilométerórájában és állítható kormányában tér el az eredetitől. Nagyon tetszett még a Road King új Custom változata, amúgy is ez az egyik kedvencem a H-D-k között.

A Summerfest Grounds 8 színpadán folyamatosan váltották egymást a zenekarok, és itt lépett fel az indianapolisi motoros rendőrség bemutató csoportja, illetve a motoros és BMX-es fiatal tehetségek sora is. Szóval látványban nem volt hiány, de egész nap valami furcsa érzésem volt. Mintha a rendezvény nem igazán a motorosoknak szólt volna, hanem a sokkal nagyobb számban jelen levő helyieknek és turistáknak. Az egész nem a motorozásról szólt, olyan volt inkább, mint egy hatalmas vurstli, ezernyi árussal és büféstanddal, ahol az átlag amerikai családanyák a jól megtermett magyar motorosokat megszégyenítő kajaadagokat pakoltak magukba.

Az új Road King Custom

Lányok, biztos, hogy az 1200-es változattal akarjátok kezdeni motoros pályafutásotokat? Nem lenne elég a kisebb blokk?

Milwaukee művészeti múzeuma is motorokkal volt tele ezen a héten.

Rocknagypapák gyereklegeltetés közben

Nem volt rendőr, aki meg merte volna bírságolni a tilosban parkolókat.

Két angol szobrász műve: 90-es Fat Boy bronzból, életnagyságúnál 2x nagyobb méretben, 5,5 tonna, biztosítási érték 1 millió dollár. 1 év alatt készült el, és hajón hozták át Angliából.

A következő nap, vasárnap volt a rendezvénysorozat „csúcspontja”, a Party, az előzetes hirdetések alapján a világ legnagyobb születésnapi bulija. A helyszín a tó partján levő veteránok parkja volt, ahol a kapun belül kb. 150 ezer, azon kívül legalább további 100 ezer ember várta a teljes titokban tartott, meglepetésnek szánt esti koncertet. Mindenki találgatott, tippeltek a Stonesra és a U2-ra is. Én úgy gondoltam, hogy amerikai cég nyilván amerikai zenekart hív, és reméltem, hogy a ZZ Top lesz az. Este 6 körül kezdődtek az előzenekarok, a Doobie Brothers, majd egy country énekes, Tim McGrath. Az ő koncertje során teljes megdöbbenésemre megjelent a színpadon Kid Rock, akinek műmájer fehér rap-rockja sehogy nem illett bele sem a country zenébe, sem az este (elvileg) motoros hangulatába. A koncertek között a speakerként meghívott Dan Aykroyd próbálta visszahozni a Blues Brothers érzést, de fáradtnak, erőtlennek tűnt, amit csinált. És ekkor még mindig nem tudta senki, hogy ki lesz a fő attrakció.

A színpadon sorban megjelentek a H-D vezetői, ünnepélyes köszöntők után átadták a gyár által régóta támogatott Muscular Dystrophy Association képviselőjének a több mint 7 millió dollárnyi adományt jelképező csekket, és felvágták az ünnepi tortát. További gyenge poénok Dan Aykroydtól, majd elsötétült a színpad.

Először egy elektromos orgona, majd egy zongora hangjai csendültek fel, és több mint 100 ezer ember kezdett felhördülni. Amikor pedig az első fénysugarak megcsillantak az Elton John fülében levő gyémánt fülbevalón, az emberek ezerszámra fordítottak hátat a színpadnak, és hagyták ott a helyszínt, egyértelmű ujj-jelzésekkel tudatva mindenkivel, hogy mit gondolnak a zenei választásról. Én is roppant csalódott voltam, mert bár nincs különösebb bajom Elton John zenéjével, háttérzeneként bármikor meghallgatom, de az ürgének semmi köze nincs a motorokhoz, a motorozáshoz, és ahhoz a bulihoz, amit itt a H-D beharangozása alapján mindenki várt. Egy ideig hallgattam, dumáltam a mellettem levő angol csoporttal (ők voltak talán ez egyetlenek, akik örültek), de amikor ismét megjelent a színpadon Kid Rock, és Elton Johnnal együtt kezdtek valamit énekelni, feladtam.

Éjfélre vissza is értem a Riders Ranchre, ahol szerencsére még sokáig nyomta egy névtelen helyi rock’n’roll banda. Azon gondolkodtam, mennyivel jobban jár mindenki, ha őket hívják meg vasárnap esti fő műsorszámnak: a közönség jól mulat, és a szervezők pénze is megmarad. Nyilván az elfogyasztott söröknek volt köszönhető, hogy ilyen hülyeségek jutottak eszembe, de valahogy hiányzott valami, a csattanó nyári utam végéről, amit ettől az estétől vártam. Így hajnalban kissé üres feelinggel mentem lefeküdni, nem is akartam a következő 2 hétre gondolni.

Ted Nugent koncertje volt számomra a hét zenei élménye.

Amerikában, a századikon – Képösszeállítás a 2003-as Sturgis Bike Weekről

2008-07-05T20:37:00.000-07:00

(A Wild magazinban 2003-ban megjelent képek, szöveg nélkül)

Amerikában, a századikon – III. rész

2008-07-05T18:52:00.000-07:00

(A Wild magazinban 2003-ban megjelent cikksorozat szövege további képekkel)

Hát, megint jól eltelt egy hónap (nem unjátok még?), ez most rövidebbnek tűnt, mint az előző, talán, mert nem mozogtam annyit, több időt töltöttem egy-egy helyen. Ha minden úgy történt volna, ahogy eredetileg megálmodtam, akkor most június eleje lenne, kb. az út felénél tartanék, és éppen süttetném a hasam a napon San Diego közelében. Ehelyett egy ismerős házának alagsori szobájában ülök Rapid Cityben, South Dakotában, és kb. 3 hét múlva indulok haza. Az igazat megvallva ez a gondolat nem tölt el túl nagy lelkesedéssel. Az ember nagyon könnyen megszokja a jót, és minél hosszabb ideig van távol a napi problémáktól, annál kevésbé van kedve visszacsöppenni közéjük. Meg tulajdonképpen a klubtársakon és a haverokon kívül nem sok hiányzik Magyarországról. Olyan jó, hogy nem kell minden nap azt látnom, hallgatnom, hogy az egyik párt miért szapulja a másikat, és hogy most éppen ki mennyit nyúlt le az ország pénzéből. Sajnos néha ránéztem egy-két internetes magyar hírújságra, miközben töltögettem fel a képeket a Nanának, valószínűleg nem kellett volna, akkor nem idegesítem fel magam. No mindegy, ez van, azzal vígasztalom magam, hogy ha itt kellene élnem, akkor itt is ugyanúgy szembesülnék a mindennapos hülyeségekkel.

Mielőtt belevágnék abba, hogy mi történt az utóbbi egy hónapban, írok pár dologról, amelyről már régebben szerettem volna, csak idő– vagy terjedelmi korlátok miatt az eddigi cikkekbe nem fértek bele.

Az első furcsaság, amellyel rögtön megérkezésem után szembesültem, és mindezidáig nem sikerült megszoknom, az árakkal és a pénzzel kapcsolatos. Otthon ugye az a normális, hogy a boltokban, áruházakban az az ár van kiírva, amennyiért elhozhatjuk az adott cuccot, és csak egyes árlistákon, például számítástechnikai cégek árlistáin szerepelnek nettó, az ÁFÁ-t nem tartalmazó árak. Na, ez itt másképp néz ki, gyakorlatilag minden ár, amely a boltokban ki van írva, nettó ár, nem tartalmazza az államonként változó, általában 6–8% körüli, „Sales Tax” elnevezésű, a mi ÁFÁ-nkhoz hasonló adót. Ezért eleinte piszkosul nem értettem, hogy miért nem annyit fizetek, mint amennyit a kiírt árak alapján kellene. A dolgot amellett, hogy az adók államonként eltérőek lehetnek, az is bonyolítja, hogy mire számítanak fel adót, mennyit, és mire nem. Szóval igazából soha nem tudom előre, hogy pontosan mennyit fizetek majd valamiért, és ez szerintem baromi zavaró. Ez alól csak a benzin a kivétel, annak mindenhol az adóval növelt árát írják ki, és az éttermi, kocsmai árak, amelyek szintén mindenhol tartalmazzák az adót.

A „Sales Tax” mellett sokszor mindenféle egyéb marhaságot is hozzácsapnak az árakhoz. Így például hiába fizettem ki otthon 120 dollárt az 1 hetes autóbérlésért, amikor megérkezésem után átvettem a kocsit, még közel 60 dollárt kellett fizetnem, ebben a „Sales Tax” mellett a gumi-újrahasznosítási járuléktól kezdve a floridai külön turistaadóig még vagy ezerféle külön díj volt.

A kiírt, hirdetett alacsony árak is sokszor megtévesztők. Ha például egy motelre az van kiírva, hogy 39 dollár éjszakánként, akkor az biztos, hogy olyan különleges ár, amelyet csak akkor alkalmaznak, ha az ember legalább egy hétig marad, ha van kedvezménykuponja (ezeket mindenféle újságokból és egyéb kiadványokból lehet összegyűjteni), vagy ha éppen nincs szezon. És hétvégére (péntek és szombat éjszakára) szinte minden motelben vagy szállodában magasabb árat számolnak, mint hét közben. A nagyobb áruházakban is gyakran előfordult, hogy csak akkor vehettem meg valamit (legyen szó a narancslétől a farmerig bármiről) a hirdetett és öles betűkkel kiírt alacsony áron, ha volt az adott áruházlánc által kibocsátott tagsági kártyám. Eleinte értelemszerűen nem volt, de a segítőkész pénztárosok egy perc alatt kiállítottak egyet, így most már egész kártyagyűjteményem van.

Érdemes még megemlíteni a borravalót. Ez ugye nálunk divat, de tőlünk egy országgal Nyugatra már szinte ismeretlen fogalom. Itt aztán ismét találkozik vele az ember, és az elfogadott – és elvárt – borravaló mértéke meglepően magas, 15–25%. Állítólag azért, mert a kocsmákban, éttermekben dolgozók gyakorlatilag elenyésző bért kapnak, és szinte kizárólag a borravalóból élnek. Nem tudom, erről nem kérdeztem meg egyik pincérnőt sem, de itt is találkoztam olyan botrányosan lagymatag kiszolgálókkal, hogy azt hittem, a Balaton mellett vagyok valami turistarabló étteremben. Ehhez kapcsolódik az is, hogy kajálás közben rendszeresen odajönnek az emberhez, és megkérdezik, hogy minden rendben van-e. Ha erre két egymást követő alkalommal bólint az ember, mert felelni nem tud, hiszen tele van a szája marhasülttel, akkor se szó, se beszéd kihozzák a számlát, mert úgy veszik, hogy nem akar már semmi mást rendelni. Ez tök hülyeség. Én mindig csak a főétel után szoktam eldönteni, hogy kérek-e még valami desszertet, és természetesen kajálás után szívesen emésztek még egy kicsit egy újabb korsó sör társaságában. Ilyenkor persze megy a kavar, új számla stb.

A második fontos téma a közlekedés, azt hiszem, ez többeket érdekel. Az amerikai utak közel sem tökéletesek, azaz messze nem olyan tükörsimák, mint az olasz vagy a francia fizetős autópályák. Az ország nyugati fele még nagyjából rendben van, a keleti rész azonban elég siralmas. Igazán életveszélyes kátyúkkal itt is inkább a lakott területeken, városokon belül találkoztam, de volt pár olyan útszakasz, ahol komoly M7-es nosztalgiám volt, ahogy több száz mérföldön keresztül zötyögtem a pár méterenként ismétlődő, a betontáblák szélét jelző zökkenőkön. Az is idegesítő, hogy a hegyi szakaszokon az úttestet nem védik a sziklafalakról legördülő törmeléktől, ezért sokszor a legjobb kanyarokban kell visszavenni, amikor meglátja az ember, hogy tele van az úttest apró kövekkel. Szerencsére általában táblákkal előre is jelzik, hogy számítson az ember a kőtörmelékre. A szar utak mellett azért azt is meg kell említenem, hogy keményen dolgoznak a hibák kijavításán, csak hát meglehetősen sok út van, így mire mindet kijavítanák, újból eltelne annyi idő, hogy lehetne az egészet előröl kezdeni. Az útépítések néha komoly késedelmet is okoztak, volt, hogy egy órát kellett várakozni, vagy hogy 20–30 mérföldet kellett kerülni. Itt nem az a divat, hogy egy útszakasznak megcsinálják először az egyik oldalát, aztán a másikat, hanem 10–20 mérföldes szakaszokban lezárják az egész utat (most nem autópályákról, hanem kétsávos országutakról beszélek). Ilyenkor, ha van megfelelő úthálózat a közelben, akkor az egész forgalmat elterelik kerülőútra, ha nincs, akkor váltakozó irányban engedik át a járműveket az építés alatt álló úton. A forgalmat ilyen helyeken nem lámpa szabályozza, mint ahogy Európában megszoktuk, hanem a lezárás mindkét végén áll egy-egy arc egy STOP táblával, a lezárt szakaszon pedig ingázik egy „pilot car”, azt kell követni az úthengerek és egyéb monstrumok között. A dologban az a csúnya, hogy amikor a frissen leszórt, bokáig érő sóderben kell lavírozni, vagy a percekkel korábban fellocsolt földes, sóderes úton kell végigmotorozni a kocsik között mérföldeken keresztül, az se nem kellemes, se a motor tisztaságára nincs túl jó hatással.

Az amerikaiak amúgy katasztrofálisan vezetnek (ez az autósokra és részben a motorosokra is igaz), annak ellenére, hogy az utak sokkal szélesebbek és szellősebbek, mint Európában, és hogy a sebességkorlátozások miatt a közlekedés jóval lassabb, mint otthon. Rögtön a második nap, amikor itt voltam, majdnem televertek hátulról Miami mellett az autópályán. A bérelt kocsival haladtunk hazafelé este 10 körül, az elfogyasztott pár sör miatt szigorúan betartva a sebességkorlátozást, amikor hátulról és két sávval beljebbről iszonyú fékcsikorgás, majd csattanás hallatszott. Valami sportkocsiban az arc elmérhette a féktávot, ezért túlzottan beletaposott a fékpedálba, megcsúszott a tökszáraz úton, aztán elkezdett pörögni, és végül becsapódott a legbelső sávot a szembejövő forgalomtól elválasztó betonfalba. Olyan volt az egész, mint a NASCAR versenyeken, csak ott 150 mérföldes sebességnél történnek a dolgok, ez a figura pedig kb. 75-tel mehetett. Szóval nem nagyon értettem, mi történt, de inkább csak beleléptem a gázba, nehogy a betonfalról visszapattanva utolérjen. A nagyobb utak és autópályák a kanyarokban egyébként olyan szinten meg vannak döntve, hogy kormánymozdulat nélkül is szinte minden kanyar bevehető, a megengedettnél lényegesen magasabb sebességgel is. Az előbbi mellett még egy kellemetlen élményem volt, szintén egy autópályán, de akkor már motorral: Haladok nyugis 70 körül a jobb szélső sávban, amikor a felhajtósávról elkezd bejönni közvetlenül elém egy pick-up a vontatott irdatlan lakókocsival. OK, semmi gond, átmegyek a belső sávba, és kezdek lassan a lakókocsi vonalába érni. De a faszfej nem elégedett meg azzal, hogy a felhajtósávról elém vágott, rögtön akart volna jönni a belső sávba, hogy megelőzze az előtte haladó kamiont. Na ekkor elkezdtem kicsit idegeskedni: jobbra az egyre közeledő lakókocsi, beljebb pedig már nem volt sáv, csak betonfal. A faszinak fogalma sem volt róla, hogy ott vagyok a kettő között, gondolom, nem olvasta el a kocsi használati útmutatójában, hogy mire való a visszapillantó tükör meg a bal oldali ablak. Kis gyorsítással és egyértelmű ujj-jelzésekkel a tudtára adtam, hogy létezem, meg azt is, hogy mit gondolok a képességeiről, aztán elléptem. Ez az incidens is igazolta, hogy ahol csak lehet, érdemes távol maradni az autópályáktól.

Az autópályák amúgy azért is érdekesek, mert mindenki gyakorlatilag ugyanannyival közlekedik rajtuk (a megengedettnél 5–10 mérfölddel gyorsabban), mindig éppen annyi sávban, ahány sávos az út. Szó sincs tehát arról, hogy a belső sávot csak előzésre használnák a gyorsabb járművek. Nyilván ezért könnyű a rendőröknek radar nélkül is észrevenniük a gyorshajtókat, mert azoknak cikázniuk kell a kocsik között. Ez az egész csak akkor válik kellemetlenné, ha anyu a belső sávban megfeledkezik arról, hogy melyik kijáratnál kellene lemennie. Amikor aztán az utolsó pillanatban észbe kap, teljes lelki nyugalommal vág ki jobbra akár három sávon keresztül is, az ott haladók meg győzzenek fékezni.

Az szerencsére nem igaz, hogy Amerikában mindenhol csak 55 mérföldes sebességgel lehet haladni. Ez a hivatalos sebességkorlátozás lakott területen kívül, de táblákkal szinte minden országúton 65–75 mérföldes sebességet engedélyeznek, ami azért már épeszű haladást tesz lehetővé. És ezt sem kell olyan szigorúan betartani, mint amennyire attól eredetileg féltem, itteni ismerősök azt mondták, hogy nyugodtan mehetek a sebességkorlátozásnál kb. 5 mérfölddel gyorsabban, igazából csak arra figyeljek, hogy ne én legyek se a leggyorsabb, se a leglassabb, akkor nem lesz problémám a rendőrökkel gyorshajtás miatt. Ez eddig be is jött. Nyilván mások is eszerint vezetnek, mert a kamionokon kívül szinte mindenki ugyanezt a sebességet tartja. A kamionok teljesen más téma, itt nyilván nincs bennük sebességkorlátozó elektronika, mert néha úgy száguldanak el mellettem 85–90 mérfölddel, hogy alig tudom a szélörvényben az úton tartani a motort. És természetesen a fentiek alól kivételt képeznek azok az utak, amelyek kanyarognak: Az amik egyszerűen képtelenek megbirkózni a hegyi utakkal, annyira megszokták az autópályákat, hogy fogalmuk sincs, mit kellene csinálni egy szerpentinen. Ilyenkor szinte lépésben döcögnek, hol a jobb oldali padkáról verik fel a port, hol félig a szembejövő sávban vezetnek, szóval krimi az egész. És a motorosok is sokszor olyan szinten töketlenkednek a szerpentineken, hogy az észbontó. Amikor például 2 Gold Wing mögött konkrét kocsisor alakult ki a Függetlenség hágónál, az már szerintem vagy a motor, vagy a tudás jelentős hiányosságára utalt.

A tájékozódás viszonylag egyszerű, mind az országutakon, mind a városokban, ha az ember egyszer megérti a négyzethálós utcákból álló rendszert. Az útjelzések elég jók, érthetők, talán csak az a furcsa, hogy a városokon átvezető vagy azokat megkerülő országúti vagy autópálya-szakaszokon a kijáratoknál gyakran a keresztutak nevét írják ki, nem azt, hogy az adott kijárat hányas számú útra, vagy merre vezet. Ez olyan, mintha az M7-esen Gazdagrét előtt az lenne kiírva, hogy „Egér út”, nem az, hogy az adott kijáratnál lekanyarodva az 5-ös és az 51-es útra meg Dél-Pestre jut el az ember.

Az egyetlen, amire figyelni kell, az az otthonitól teljesen eltérő közlekedési szabályrendszer. Az Európában megszokott jobb kéz szabály itt gyakorlatilag egyáltalán nem létezik, az elsőbbségadást szinte mindenhol STOP táblákkal szabályozzák. Hagyományos mackósajt táblával szinte csak az autópályákra és többsávos utakra felvezető felhajtósávoknál találkoztam. Kedvencük az olyan kereszteződés, ahol mindenkinek STOP táblája van, itt a kereszteződéshez érkezés sorrendje szerint lehet továbbhaladni. Totál marhaság. A T-elágazások esetén a T betű szára felöl érkezőnek STOP tábla nélkül is meg kell állnia, és elsőbbséget kell adnia, mert az ő útja vagy utcája nem folytatódik a kereszteződés másik oldalán. Az európai KRESZ táblákkal sem nagyon lehet errefelé találkozni, itt mindent inkább szöveggel kiírnak, úgy látszik, a szabályok alkotói nem bíztak az amerikaiak szimbólum-felismerési képességében. Ez néha különösen érdekessé teszi a haladást, mert az autók és az út mellett még arra is figyelni kell, hogy végigolvasd és megértsd a gyakran igen titokzatos rövidítésekkel megfogalmazott korlátozásokat vagy felhívásokat.

Azért van néhány jópofa, értelmes szabály is, ezek egyike az, hogy piros lámpánál is lehet kis ívben jobbra kanyarodni, kivéve, ha ezt külön tábla tiltja, és csak miután teljesen megállt az ember, mint egy STOP táblánál. Itteni ismerőseim sajnos nem hangsúlyozták eléggé ez utóbbi korlátozást, így ezt sajnos egy rendőrtől kellett megtanulnom, aki viszont 96 dollárt kért a pótlólagos oktatásért. Na mindegy, azóta legalább tudom.

A harmadik érdekes téma a motorok, motorosok és a motorozás, de ezt megint a következő számra kell halasztanom, mert különben kifutok a helyből.

Az időjárás nem sokat javult, ahogy haladtam Észak felé Kalifornia partja mentén.

Mi történt az utóbbi hónapban? Miután kiértem Kaliforniában a Csendes óceán partjára, Észak felé fordultam, és 2 nap alatt felértem San Franciscóba. Végig az óceánparton mentem a gyönyörű (már amikor láttam belőle valamit kivillanni a ködből) 1-es úton, leszámítva azt a 30 mérföldes kitérőt, amikor egyik délután beugrottam a parttól távolabb levő Hollister városba. Ezt a kisvárost valamikor az 50-es években elfoglalta egy hétvégére egy motoros banda, erről szól Marlon Brando egyik korai filmje, A vad (The Wild One). Hát, a lakók ma már nem neheztelnek a motorosokra, az egyik kocsma bejáratát Brando képe díszítette (pedig a filmben ő volt a fő rosszfiú), egy másik kocsma pedig a feliratokból ítélve a városi „local” motorosklub törzshelyéül szolgált, bár amikor beugrottam egy sörre, csak helyi farmerek voltak ott. Szóval itt is győzött a pénzügyi szemlélet: ha már híresek vagyunk valamiről, csináljunk pénzt belőle.

Hollister: itt is megpróbálnak pénzt csinálni a bikerekből, nem haragszanak a motorosokra az 50 éve történtek miatt.

San Franciscóban pár nappal tovább maradtam, mint eredetileg terveztem, mert egyrészt ismét eljött az olaj– és gumicsere ideje, másrészt meg kellett várnom, amíg odaér a floridai H-D dealer által utánam küldött végleges rendszám. A második papírrendszám a több napos folyamatos ködszitálás után már kezdett foszladozni. Szerencsére San Franciscóban ennél lényegesen több időt is kellemesen el lehet tölteni. A város egy félsziget dombos végén terül el, a félsziget nyugati oldalán a Csendes óceán, keleti oldalán pedig az Oaklandi öböl van. Ez igen érdekessé teszi az időjárást. Kb. délelőtt 10-re eloszlik az éjszakai pára, és gyönyörűen kisüt a nap, kellemes 20–25 fokos hőmérséklet mellett. Ez így marad egészen délutánig, aztán 4–5 körül győz a Csendes óceán, és Nyugat felöl elkezdi igen látványosan, a dombokon és a Golden Gate hídon keresztül hömpölyögve elárasztani a várost a korábban már megismert parti köd, amely aztán kitart a következő reggelig.

Az Alcatraz szigetbörtön San Francisco egyik dombjának tetejéről

Kicsit turistáskodtam San Franciscóban.

Napközben bolyongtam a kínai negyedben, a kikötőben, meg a különböző dombok között, éjszaka pedig különböző blues és biker kocsmákban hallgattam a zenét. Sajnos pont hétvége volt, így motorossal nem nagyon találkoztam, azok nyilván valamilyen találkozón voltak a közelben. A dombokra felvezető, híresen meredek utak tényleg hihetetlenek, felfelé menet gyakran volt olyan érzésem, hogy mindjárt motorostul hanyatt esek. Az egész csupán annak köszönhető, hogy az amerikaiak a domborzati viszonyoktól függetlenül ragaszkodnak a négyzethálós utcarendszerhez, bár itt azért van pár kivétel, amikor egyenes utcával már nem lehetett megoldani a dolgot.

Így lesz a 2x3 sávos hídból pillanatok alatt 2+4 sávos híd. A kocsi egyik oldalán felszedik a sávelválasztó jelzőbójákat, a másikon leteszik őket, és máris megváltoztatták a sáv irányát, az aktuális forgalmi helyzetnek megfelelően.

San Franciscóban a villamosok nem igazán villamosok, akkor nem tudnának felmenni a meredek domboldalakon. Valójában drótkötélpályán húzott különleges villamoskocsik, és a város 4 működő vonalát erről a helyről hajtják meg.

San Francisco után végre felkerült a motoromra a végleges rendszámtábla.

Miután az ötödik nap megjött a rendszám, elindultam vissza Kelet felé. 2 napot töltöttem a közeli Yosemite nemzeti parkban, amely szintén tartogatott látványosságot, az ezernyi vízeséstől kezdve a hatalmas Sequoia mamutfenyőkig. Kalifornia mindenképpen gyönyörű hely, ide biztos vissza fogok jönni, de az is igaz, hogy ez az állam lényegesen drágább, mint az összes többi. A benzin egyedül Kaliforniában volt gallononként (3,78 liter) 2 dollár felett, itt gyakran 2,5 dollárt is fizettem érte (mondjuk ez az otthoni árakhoz képest még mindig istenes). A helyiek, amikor ezt megjegyeztem, csak azt mondták, hogy gazdag politikusaik vannak, akiknek sok pénz kell a megélhetésükhöz. Egyébként pont azon a héten, amikor San Franciscóban voltam, tűzték ki októberre a kaliforniai kormányzó leváltását célzó rendkívüli választást, szóval itt sem mindenki elégedett a politikusokkal.

Óriás Sequoia fenyők között a Yosemite nemzeti parkban

Ezután kicsit sietősebbre vettem a haladást, oda akartam érni Sturgisbe, hogy még találkozhassak Krall Csabiékkal, akiknek sajnos korán el kellett indulniuk haza. Keresztülvágtam Nevadán és Utahon az igen egyhangú 50-es úton, amely a texasi sivatagot is megszégyenítette. Errefelé az USA „legmagányosabb” országútjának nevezik. Talán az egyetlen látványosságot az jelentette, hogy a Sand Mountain (Homokhegy) természetvédelmi terület közelében, ahol az út egy kiszáradt tó medrén halad keresztül, az út két oldalán több mérföld hosszan különböző vallási, szerelmi és egyéb üzenetek, nevek voltak kirakva sötét kövekből a kiszáradt, homokos tómederben. Fogalmam sincs, honnan hozták a sötétebb köveket, se közel, se távol nem láttam ilyeneket.

Üzenetek a homokban a Sand Mountain közelében, az 50-es út mentén

Amikor szombat délután megérkeztem Sturgisbe, szerencsére a kissé hiányos útmutatás ellenére (az a motel, amelynek a feliratából hiányzik az O betű) rövid keresgélés után megtaláltam a Csabáékat. Este rövid körséta és kocsmalátogatás keretében megmutatták nekem a lényeges pontokat, aztán éjfél körül bedőltünk az ágyba, én azért, mert holtfáradt voltam az úttól, ők pedig másnap kora reggel indultak hazafelé.

Sturgis lakossága normális esetben 6442 fő. A Bike Week alatt ennek közel százszorosa.

Szóval Sturgis. Elképzelhetetlen ember– és motoráradat, az egész város, az összes bolt, bank és egyéb épület átalakítva motoros kocsmává és bolttá, motorkiállítássá, mindenhol buli, zene. Szinte leírhatatlan az egész, talán a képes összefoglaló szemlélteti a hangulatot. Hozzáértők számára egy kis ízelítő a különböző helyek zenei kínálatából: Molly Hatchet, Joan Jett, Steppenwolf, Jethro Tull, 38 Special, Nazareth, Whitesnake (David Coverdale-lel), Alice Cooper, Blue Öyster Cult, hogy csak azokat említsem, amelyeket otthon ismerhettek.

Miután Csabáék reggel elindultak, leugrottam a 30 mérföldre levő Rapid Citybe, ott találkoztam Thomasékkal, phoenixi vendéglátóimmal. Megbeszéltük a következő napok programját. Ők ott laktak egy ismerősüknél Rapid Cityben, ahol most én is lakom, én viszont nem akartam minden nap ingázni, ezért a Sturgistől 3 mérföldre levő Buffalo Chip (Bölénylepény) kempingben táboroztam le, amely külön találkozó a találkozón belül, ahol a rockabb közönség mulat és lakik. Itt voltak esténként a legnagyobb koncertek, illetve az errefelé félistenként tisztelt Robbie Knievel nevű motoros kaszkadőr, aki különféle dolgokat szokott átugrani, itt került bele a rekordok könyvébe azzal, hogy átugrott 100 Harley-t (de egymás mellé voltak állítva, és 2 sorban, tehát igazából csak 50-et ugrott meg). A következő hét során Thomas-szal és a feleségével, Gabival jártuk a koncerteket, bulihelyeket, és motoroztunk a környező gyönyörű hegyek között. Erre van az elnökök arcképét ábrázoló Mount Rushmore hegy és a Crazy Horse indián emlékhely is, meg ezer state park és természetvédelmi terület. Szóval klassz környék. Sajnos a rengeteg motoros miatt a haladás gyakran igen lassú volt, ezért úgy döntöttem, hogy pár helyre inkább akkor megyek majd el, amikor Milwaukee előtt visszatérek a környékre.

Kicsit mulattunk Thomasékkal (balra) az Alice Cooper koncert előtt/után. A dolog érdekessége, hogy a meztelen csajjal véletlenül találkoztam egy héttel később, Sturgistől vagy 500 mérföldre, igaz, akkor már egy másik pasi ölében ült.

Beszurkáltuk a tűket a térkép megfelelő helyére.

Kirándultunk Thomas-szal és Gabival az elnökök emlékművéhez, a Mount Rushmore-hoz.

Crazy Horse indián törzsfőnök készülő emlékműve. Előtérben a makett, háttérben a hegy, amelyet megpróbálnak ugyanolyanra kifaragni. Már dolgoznak rajta egy ideje.

A buli után ott maradtam még néhány napot a Buffalo Chipben. Nem voltam egyedül, párszáz ember maradt még, meg a melósok, akik elkezdték bontani az ideiglenes építményeket. Szerencsére nem zárták el se a vizet, se az áramot, így végre ki tudtam mosni időközben gyanús állapotúvá vált ruháimat, és most, hogy már nem több ezer ember próbált egyszerre zuhanyozni, volt igazi meleg víz is, nem csak a nap által langyosra melegített. Fontos szempont volt, hogy egy fillért sem kértek az itt töltött további napokért, és hogy ki tudtam pihenni az egy hetes bulizást. Napoztam, olvastam, néha elugrottam Sturgisbe vagy a közeli tóhoz, és elkezdtem rendszerezni a találkozó alatt csak sebtiben a laptopra másolt több száz fotót.

Ez alatt az idő alatt találkoztam Bob Moore-ral, a Jackpine Gypsies M/C egyik ősrégi tagjával, aki a 80-as években többször volt elnök is, illetve „Woody”-val, a Buffalo Chip tulajdonosával. Ők meséltek pár érdekes dolgot a találkozóról, illetve adtak némi történelmi hátteret.

A Jackpine Gypsies M/C 1937-ben alakult Sturgisben, és akkor jegyezte be az AMA, az Amerikai Motorkerékpáros Szövetség. Az alapító tagok közül egy él még, 98 éves, és minden évben itt van a találkozón! A klubtagok először a közeli Fort Meade laktanyában (ma veteránkórház) állomásozó katonák közül kerültek ki, de a II. világháború után ez a kör kiszélesedett. A klubnak jelenleg kb. 100 tagja van: a többség itt él South Dakotában vagy a környező államokban, de Amerika legtávolabbi részein is élnek tagok, ők értelemszerűen ritkábban jelennek meg a rendezvényeken. A klubnak nincsenek chapterjei, egyetlen székhelye van: Sturgis. Magyar szemmel nézve a klub amolyan motorsportklub, elsősorban sportrendezvényeket szervez, van igazgatótanácsa, éves közgyűlése meg mindenféle egyéb hivatalos marhasága, és bár van emblémája, a tagok hagyományos értelemben vett colort nem hordanak. Ehhez képest nem egyszerű rendezvényt szerveznek!

Először 1938-ban szerveztek félmérföldes salakpályás (dirt track) versenyt Sturgisben, mindössze 9 indulóval, és akkor még szó sem volt semmiféle motoros találkozóról. A II. világháború miatt a rendezvény 1942-ben, 43-ban és 44-ben elmaradt (ezért idén volt a 63. találkozó, a 38-as kezdés ellenére), de a háború után friss lendülettel újra megrendezték, ekkortájt már 4–500 ember jelent meg minden nyáron.

A 60-as, 70-es évek során a résztvevők száma lassan, de folyamatosan nőtt, elérte a több ezer főt és a város tűrőképességének határát. Ehhez egy kis incidens is hozzájárult: a látogatók mindaddig nagyrészt a városi parkban sátraztak a versenyek, illetve találkozó ideje alatt, de a nyolcvanas évek elején az egyik találkozón odáig fokozódott a hangulat, hogy a táborozók felgyújtották a parkot díszítő hatalmas fenyőfákat, és teljesen feldúlták a park egyes részeit. Ekkor a város úgy döntött, hogy lezárja a parkot a motorosok elöl, és nem engedélyezi a továbbiakban a sátrazást a város nyilvános területein. Ez adta meg a kezdő lökést a város körül egyre-másra nyíló kempingeknek és kihelyezett buliközpontoknak, és ekkor kezdett ugrásszerűen megnőni a látogatók száma, olyannyira, hogy 1990-ben, az 50. Sturgis Rallyn a légi és műholdfelvételek tanúsága szerint a Sturgis körüli 125 mérföldes körben félmillió motoros tartózkodott. Az idei évre az előrejelzések szerint egymillió látogatót vártak.

Woody, a Buffalo Chip tulajdonosa nem volt túl szimpatikus figura. Nevezhetjük élelmes parasztnak vagy pénzsóvár földbirtokosnak, motoros biztos nem volt annak ellenére, hogy a bekaszált nem kis pénzből már nyilván vett magának pár motort. Ezt azért mondom, mert ahogy velem és másokkal beszélt, illetve amilyen válaszokat adott, abból egyértelmű volt, hogy nem teljesen egyenes, és hogy meglehetősen hagy ívben leszarja a Chip látogatóit, akik ugye többnyire nem a milliomosok köréből kerülnek ki (azok valamelyik szállodában laknak Rapid Cityben). Azt azonban meg kell hagyni, hogy ez a rendezvény elég profi volt. Ő ugyan inkább csak a pénzt kaszálja be, a szervezést és a tényleges lebonyolítást leginkább mások végzik.

Elmondta, hogy a Buffalo Chip először 1982-ben nyitotta meg a kapuit, először csak kocsma– és koncerthelyszínként, de a későbbiekben már kempingezési lehetőséget is nyújtott. A területet az első pár évben bérelte, majd megvette az akkori tulajtól. Bár amerikai szemmel nézve a terület nem túl nagy, azért mégsem kis birtok, kb. 1 négyzetmérföld, azaz több mint két és fél millió négyzetméter (Ezt most nem tudom átváltani négyszögölre). És ezt gyakorlatilag évente egyszer használják. Azóta építettek egy rakás állandó építményt, fürdőket, színpadokat, kocsmákat, boltot, büféket, amiket mind csak augusztusban nyitnak ki.

Azt mondta, hogy idén kb. százezer jegyet adtak el, és hogy nem tudja, ez milyen megoszlásban volt 1, 2 vagy X napos, illetve hetijegy. Na ez az, amit nem voltam hajlandó elhinni, ehhez túl profi volt az egész szervezés, meg nyilván vezetnek pontos nyilvántartást, már csak azért is, mert mindenkinek adtak nyugtát, és mert itt az adóhatóság felé igen precízen el kell számolni. Mindegy, ha csak azt számoljuk, hogy százezer 30 dolláros napijegyet adtak el, akkor is 3 millió dollár bevételt csináltak egy hét alatt, ami nem rossz pénz.

Sturgis főutcája pár nappal a Bike Week vége után. Hogy a Bike Week során hogy néz ki, azt a külön sturgisi képes összefoglalóban láthatjátok.

Sturgis után volt vagy 10 napom, mielőtt el akartam indulni Milwaukee felé, ezért ismét Nyugat felé vettem az irányt. A Devils Towert útba ejtve felmentem Montanába a Little Bighorn csatatérhez, ahol a cheyenne és sioux indiánok (összesen 5 törzs) porrá verték Custer tábornok katonáit. Sajnos ez volt az utolsó alkalom, hogy az indiánok győzni tudtak, pár évvel később az utolsó törzs is megadta magát, és bevonult a rezervátumba.

A „Pop” a „Population” (lakosság), az „Elev” pedig az „Elevation” (tengerszint feletti magasság lábban) rövidítése. Szóval Aladdin komoly település.

A Devils Tower (Ördögtorony) Wyomingban. Egyebek között Steven Spielberg „Harmadik típusú találkozások” című filmjét is itt forgatták.

Indián emlékmű a Little Bighorn csatatérnél. Az indiánoknak itt sikerült utoljára alaposan elverniük a fehér katonákat.

Ezután a hihetetlen Beartooth (Medvefog) hágón keresztül visszamentem Wyomingba, és 4 napot voltam a Yellowstone gejzírjei között, majd visszatértem Rapid Citybe, Sturgis mellé. Innen indulok majd a „Ride Home” elnevezésű motorostúra keretében Milwaukeeba, a Harley 100. születésnapi bulijára.

A Beartooth (Medvefog) hágó Montana és Wyoming határán, és ahogy a térkép jelöli. Bár kicsit alacsonyabb, mint a Függetlenség hágó Coloradóban, azt hiszem ez volt az út egyik leglátványosabb szakasza.

A felirat egyértelmű: Ez itt a Grizzlyk földje. Szerencsére nem futottam össze eggyel sem.

Hot Rod Run, azaz szabad fordításban régi és egyedi autók találkozója és versenye volt a Medvefog hágónál, ezért az út tele volt hasonló gépekkel. Meg persze motorosokkal.

Gejzírek, hőforrások, iszapvulkánok a Yellowstone nemzeti parkban. Mindenhol fortyogó víz és iszap: mintha a pokolban lenne az ember.

Azt hiszem, megtaláltam a Yellowstone főcsapját. Ha leverem a lakatot, és lemászom az aknába, elzárhatom az összes gejzírt. Sajnos nem volt nálam kalapács.

Amerikában, a századikon – II. rész

2008-07-05T16:20:00.000-07:00

(A Wild magazinban 2003-ban megjelent cikksorozat szövege további képekkel)

Ott tartottam, hogy pihi a Mexikói öböl partján. Hát, azóta elég sok minden történt, ahogy most visszatekintek, a július meglehetősen mozgalmasra sikerült. Corpus Christitől másfél nap egyhangú motorozással végighúztam a sivatagon Texas déli részén. Nyílegyenes utak, napi két kanyar, növényzet szinte semmi, települések is csak naponta két-háromszor. Csak az jelentett némi változatosságot, amikor elértem a Karl May regényeiből ismert Rio Grande és Pecos folyót, de ezek mellett is mindössze pár mérföld széles „élő” sáv volt, azon túl ismét sivatag. Itt tűnt fel először az utak két oldalán végighúzódó drótkerítés. De jól mehet itt a kerítésépítőknek! Először nem értettem, mitől félnek, ugyan ki fogja ellopni a kaktuszokat és a satnya cserjéket? Aztán láttam pár tehenet, és bevillant, hogy biztos a hatalmas texasi farmok határát jelenti a kerítés, és a teheneket óvják. Mint később megtudtam, ez az elgondolás már közelebb járt a valósághoz, de még mindig nem volt tökéletes: törvény van arra, hogy minden közepes vagy főbb útvonalat kerítéssel kell védeni, így próbálják elkerülni az útra kóborolt állatok okozta baleseteket. De jó lett volna egy ilyen kerítés anno Balatonfürednél! :-) Erről jut eszembe: kóbor kutyát még egyáltalán nem láttam, de a szarvasoktól kezdve az aligátorokon és hangyászokon át a prérikutyákig mindenféle vadállatot annál többet, élő és – védőkerítés ide vagy oda – úton fekvő, elcsapott állapotban egyaránt, ezért az esti, éjszakai motorozást megpróbálom mellőzni, itt most nem hiányzik egy kutyaütés jellegű baleset.

Itt gondoltam bele abba is (ezeken az utakon bőven volt időm mindenféle dolgokon filozofálni), hogy az amik miért esznek annyi marhahúst teljes lelki nyugalommal, mindenféle betegségtől való bármilyen félelem nélkül: itt a tehenek nem egy ketrecben töltik egész életüket műtáppal etetve, hanem ki vannak csapva egész évben, és néha komoly távolságokat kell megtenniük két fűcsomó között, amit lelegelhetnek. Persze, hogy egészségesek, és nem kapnak el semmiféle betegséget!

Az egyre ritkuló települések és benzinkutak miatt innentől nagyon kellett figyelni a benzinre és az ivóvízre is. Jól olvastátok, vízre. Én is jobban szeretem a sört, de a meleg sör sokkal rosszabb a meleg víznél, és a szénsavas dolgok amúgy is felrobbannak a hőségben való rázkódástól (ez tapasztalat, nem okoskodás: próbálkoztam sörrel és üdítővel, de feladtam). Úgyhogy biztos, ami biztos alapon mindig van nálam 1 liter víz, esetleg citromlével keverve, hogy melegen elviselhetőbb legyen az íze. Már volt, hogy jól jött. A Sportster nagy hiányossága, ami Európában nem annyira, de itt egyértelműen megmutatkozik, a megfelelő méretű tank (tudom, miért nem vettem rá nagyobb tankot...). A 3,5 gallonos, azaz kb. 12 literes tank sebességtől függően 120-150 mérföldre elég (sajnos a rövidebb amerikai végáttétel miatt a motor valamivel többet pörög, mint az európai modellek). A legnagyobb távolság, amivel eddig két benzinkút között találkoztam, 110 mérföld, vagyis közel 180 km volt! Ez sok V-MAX-os barátomnak gondot okozna. Szóval figyelni kell a térképet, és számolni a mérföldeket. Természetesen mindig a települések végén van kiírva (ha egyáltalán ki van írva), hogy a következő benzinkút hány mérföldre van. Amikor meglátom a számot, gyors összeadás a napi számlálón látható értékkel, és ha az eredmény túl soknak tűnik, akkor vissza a legutóbbi kútig tankolni. Egyszer így is sikerült szárazra motorozni a Sporty tankját, kétszer pedig csak csodával határos módon értem el a következő kútig.

Térjünk vissza az útvonalhoz: a második nap délutánján végre feltűntek az első hegyek, elértem a Davis, az Apache, majd a következő nap New Mexico határán a Guadalupe hegységet. Közben lassan felkapaszkodtam arra az 1000-1500 méter magasan fekvő fennsíkra, amely az USA délnyugati részének „alapját” képezi. Ezért később eleinte fel sem tűnt, hogy már 2-3000-es hegyek között járok, a relatív szintkülönbség nem volt olyan nagy. Csak a térképről láttam, hogy egyre magasabb hegyek vesznek körül. Texas és New Mexico határán megnéztem a Carlsbad Caverns cseppkőbarlangot. Lehet, hogy a feltárt járatok hosszát tekintve a mi Aggtelek-Jósvafői cseppkőbarlangunk hosszabb ennél, de itt elképesztő méretű termek voltak. Naplementekor pedig meg lehetett nézni, ahogy az itt „nyaraló” több százezer denevér fél óra alatt kirepül esti vadászatára. Szóval elég látványos hely.

Innen irány El Paso, ahol a Barnett Harley-Davidson szervizében kaptam új hátsó gumit, és elvégezték az esedékes olajcserét, kilométerszervizt. Meg itt vettem át a floridai kereskedő által utánam küldött második ideiglenes rendszámot. Itt ugyanis, ha nem intézed el saját magad a rendszámot (márpedig én nem intéztem, dolgozzon meg a kereskedő a pénzéért), akkor 5-6 hét is beletelhet, mire elkészül egy rendszám. Addig a kereskedő által kiállított, papírból készült ideiglenes rendszámmal lehet mozogni. Hihetetlen, de a papírrendszám az egy hónapos érvényességi idő végén is teljesen jó állapotban volt, annak ellenére, hogy több száz kilométert ázott az esőben.

Alamogordo, New Mexico, White Sands (Fehér homok) nemzeti park

A szervizből egyenesen indultam északra, vissza New Mexicoba. A következő célpont Alamogordo és mellette a White Sands (Fehér homok) nemzeti park volt. Ez egy szaharai jellegű dűnékből álló kisebb sivatag, egy fontos különbséggel: nem kvarcszemcsékből, azaz homokból, hanem gipszkristályokból áll, ezért hófehér. Hihetetlen látvány a vakítóan fehér dűnék végeláthatatlan sora, meg az a pár növény és állat, amely megél ebben a környezetben. A környék egyébként arról is híres, hogy 1945 nyarán, Hirosima és Nagasaki előtt itt robbantották fel az első kísérleti atombombát.

Ezt a várost egy TV-s vetélkedőről nevezték el. Ilyen is csak Amerikában van.

Hogyan dekoráljunk ki egy villanypóznát?

Tudom, sokan azt mondanák, hogy ezt még meg lehet vágni, de itt egyszerűbbnek tűnt lecserélni, mint keresni valakit, aki már vágott gumit életében. A fogyasztói társadalom átka...

Ez nem motorkiállítás, hanem a kínálat része El Pasoban, a Barnett Harley-Davidson szalonban.

Ezután tettem egy kisebb kört New Mexico délnyugati részén, a Rio Grande felső szakaszának víztárolói mentén, majd első alkalommal keresztezve a Continental Divide nevű hegyláncot, amely kettéválasztja Amerika keleti és nyugati felét, megérkeztem Arizonába. Itt a hegyek között végre már igazi szerpentineket találtam, innen kezdett élménnyé válni a motorozás. Biztos sokan másképp vannak ezzel, de főleg, amióta tavaly a ringen jól megtanítottak minket „chopperezni”, azóta a nyílegyenes utak kevésbé tűnnek érdekesnek. Arizona déli részén kalandoztam pár napot a kaktuszok között, majd stabil 45 fokos hőségben való egy napos motorozás után (akkor még azt hittem, hogy ennél nem lehet rosszabb) Phoenixben beállítottam a Rick (H-D Budapest) ismerőseihez, akik tárt karokkal fogadtak, és minden jóval elláttak (kösz Thomas, kösz Rick!).

Különböző fajtájú és méretű kaktuszok Arizonában

Szomszédom az egyik kempingben

Itt egy kis kitérő: mindeddig nagyjából sikerült megvalósítanom azt, amire több Amerikát megjárt ismerősöm azt mondta otthon, hogy lehetetlen. A sátorban, kempingben alvást. Erre több lehetőség is van. A legjobbak az úgynevezett State Parkok, ezek az egyes államok fennhatósága alá tartozó területek, ahol napi 10-20 dollárért elég kulturált körülmények (WC, zuhany, meleg víz stb.) között lehet sátrazni. Ezek természetvédelmi területek, ezért meg kell szokni a vadállatok közelségét. Eddig hangyász, mosómedve, borz, szarvas, kígyó, iguána, mindenféle mókus, madarak és egy alkalommal aligátor szerepelt a szomszédaim között. Ha nem baszogatod őket, ők is békén hagynak, bár akkor kicsit elgondolkoztam, amikor este megláttam az aligátort a folyóban, 10 méterre attól a helytől, ahol délután fürödtem. A nemzeti parkokban levő kempingek olcsóbbak és nomádabbak, ezekben általában nincs fürdési lehetőség, hacsak nem a folyók és patakok. A magánszemélyek és –vállalkozások által üzemeltetett kempingek minden szempontból elég széles skálán mozognak, színvonalban és árban is nagyon változatosak. Sajnos általában nem a sátras, hanem a lakóautóval, lakókocsival érkező turistákra vannak berendezkedve. Amerikában amúgy is széles körben elterjedhetett az a tévhit, hogy sátrazni nem jó a füvön: a sátorhelyek kövesek, homokosak vagy gyakran murvásak. OK, elfogadom, hogy a sivatagban nehéz gyepet varázsolni a sátorhelyekre, de ahol amúgy lenne fű, ott is katasztrofális a helyzet. Az indulás előtt egy nappal egy bőrdíszműves barátomnál beszerzett sátor alja már úgy néz ki, mint a szita. A magánkempingek közül a KOA jelzésűek nagyon jók, igaz, ezek 20 dollárnál kezdődnek. A KOA (Kampgrounds Of America) egy kempingszövetség, az ebbe tartozó kempingek tényleg európai színvonalúak, füves sátorhelyekkel, mosodával, bolttal, minden kényelmi szolgáltatással.

Így készülnek ezek a cikkek a különböző kempingekben.

Híd vagy csatorna helyett sok helyen csak ennyi jelzi az időszakos vízátfolyásokat. Azt nem tudom, hogy amikor 5 láb (majdnem másfél méter) víz áll az úton, akkor milyen járművek mennek át.

Erősen korlátozták, hogy ki állhat meg itt.

Szóval Daytona, New Orleans és El Paso kivételével – ahol csak motelben tudtam aludni, 40-60 dollárért, elég húzós áron – eddig végigsátraztam az egy hónapot, ezért igen jól esett megérkezni Phoenixbe, és pár napot igazi házban, igazi ágyban aludni. Bár eredetileg csak 2 napot akartam itt maradni, vendéglátóim addig marasztaltak, amíg a kettőből négy lett. Közben kirándultunk közeli kisvárosokba, megismerkedtem néhány itt élő magyarral, és megtanultam, mi az az erős. Ez utóbbi leckére egy Sport Pepper’s Grill nevű sportbárban került sor, ahol Thomasék rávettek (amilyen hülye vagyok, nem kellett sok rábeszélés), hogy vegyek részt az „Atompaprika bosszúja” elnevezésű kihívásos állatságon. Ez annyiból áll, hogy 1 óra alatt el kell fogyasztani 13 darab sült csirkeszárnyat, amelyek úgynevezett „habanero” chilipaprikából készült mártásban úsznak. Akik ismernek, tudják, hogy szeretem az erőset, de ilyet még nem szagoltam. Amúgy sem értem az amerikaiak rajongását a csirkeszárnyért, én a húst szeretem, nem a csontokat rágcsálni, de ezek a csontok úsztak a világ legerősebb mártásában. A „vacsora” után napokig égett a belem, szóval ez tényleg marhaság. És mindezt egy pólóért, meg hogy kikerüljön a képem a falra a „túlélők” közé. Senkinek nem ajánlom.

Ezt a templomot eredetileg a Gellért hegyre tervezték, de a II. világháború miatt végül Sedonában, Arizona államban építették fel.

A szikla és a mellette levő falu neve Mexican Hat, vagyis Mexikói kalap. Vajon miért?

Végül elindultam Arizona északi része felé, és ekkor – talán a négy kényelmes nap ára volt ez? – következett öt nap, amikor komolyan azt kezdtem gondolni, hogy valaki valahol nagyon szurkál egy hozzám hasonló kis bábút, és közben voodoo varázsigéket mormol.

A gyújtáskapcsoló az út menti gyorsjavítás, majd a hosszabb távú megoldás után

Első nap elnéztem egy elágazást, ezért nem a tervezett helyre jutottam, és a legközelebbi kút előtt 12 mérfölddel teljesen kiürült a Sporty tankja. Kora délután a sivatag közepén, 45 fok, elenyésző forgalom, árnyék sehol: itt jól jött a biztonsági víztartalék. Végül kb. egy óra stoppolás után megállt egy autó, fiatal pár: elmentek a következő kútig, vettek egy benzinkannát, megtöltötték benzinnel, és még vizet és egy szendvicset is hoztak. Ja, és kifizetni sem engedték! Azt hiszem, még kell várni pár évet arra, hogy valami ilyen Magyarországon is megtörténjen. Másnap egyszer csak megállt a motor, se kép, se hang, az elektromosság teljesen elhalt. Természetesen akkor, amikor csak egy 50 mérföldes körtúra volt tervezve aznapra, és az összes cuccom, a szerszámokkal együtt a kempingben pihent. A blokk lehűlése és a különböző vezetékek rángatása után rövidesen kiderült a hiba oka, elszakadt a pozitív aksikábel. Semmi gond, gyakori H-D probléma, csak hát szerszám nélkül nehéz megoldani, főleg, hogy ezt a kábelt 10-es metrikus csavar rögzíti. Itt is stoppolás, szerszámok lejmolása, kölcsönkérése, végül kb. 10 normál vezetékdarab párhuzamos betoldása után elég erősnek ítéltem a tákolt kábelt ahhoz, hogy elbírja az indítási áramot. Visszakínlódtam a helyére, szerencsére vette a lapot, és utána még egy hétig így közlekedtem, amíg a következő szerviznél vettem rendes aksikábelt, és kicseréltem a toldottat. Harmadik nap: szeretnék elindulni, de az istennek sem tudom elfordítani a kulcsot a gyújtáskapcsolóban. Nem kizárt, hogy az előző napi rángatás okozta a problémát, de az is lehet, hogy a kapcsoló megadta magát a rezonanciának. Itt legalább nálam volt minden szerszám, drót, szigetelőszalag, gyorsan szétszedtem az egészet, ideiglenesen kiiktattam a gyújtáskapcsolót, majd másnap vettem egy kapcsolót, és „tartósan” is kijavítottam a hibát. Gyújtáskapcsolót nem tartottak raktáron a következő szerviz miatt Coloradóban felkeresett H-D szervizben, úgyhogy ez egyelőre marad. Negyedik nap nem történt semmi, kezdtem azt hinni, hogy a jóakaróm elunta magát. Á, dehogy. Ötödik nap reggel megcsípte a lábamat egy százlábú. Ez nem az otthon is előforduló aranyos kis állatka, hanem egy kb. 15-20 centi hosszú rettentő ronda vadállat, és iszonyú fájdalmasat csíp. Általában minden reggel kirázom a csizmámat, pont azért, hogy megszabaduljak az éjszaka esetleg belemászott rovaroktól, skorpióktól stb. Úgy látszik ezen a reggelen túl fáradt voltam, és megfeledkeztem erről az elővigyázatosságról. Nem tudtam, hogy a fájdalmon kívül van-e más hatása a csípésnek, ezért tettem egy 10 mérföldes kerülőt a Hopi indián rezervátum kórházába: a semmi közepén egy akkora, hipermodern, tökéletesen felszerelt kórház volt, hogy azt bármelyik magyar kórház megirigyelhetné. Itt kitisztították a sebet, de mondták, hogy fájdalomcsillapítón kívül mást nem tudnak adni, és ha tisztán tartom a sebet, és nem fertőződik el, akkor nem lesz további következménye a dolognak. Fájdalomcsillapítót nem kértem, nem akartam bealudni a motoron, indultam tovább. Viszont a 10 mérföldes kerülő majdnem betett, felborította a gondosan megtervezett itinert. Tudtam ugyanis, hogy a rezervátumban nincs benzinkút, és végül csak úgy jutottam el az első nagyobb városig és a kútig, hogy az utolsó fél órában a lejtőkön leállított motorral gurultam, az emelkedőkre felmotoroztam, aztán megint gurultam… Szóval megvolt a kárpótlás az eseménymentes negyedik napért.

Egy héttel késtem le arról, hogy a „Született gyilkosok” című film helyszínéül szolgáló 666-os úton motorozhassak. Az út által érintett 4 állam vallási szervezetei addig izmoztak, míg végül átkeresztelték „Az ördög országútját”.

Mindeközben azért folyamatosan haladtam észak felé, Phoenix után Sedona, Flagstaff, az arizonai meteorkráter, a Petrified Forest (Megkövesedett erdő) nemzeti park érintésével, a Hopi és a Navajo rezervátumon keresztül, és az ötödik nap estéjére a Monument Valley hihetetlen sziklái között elértem a Four Cornert, a Négyes sarkot, ahol Arizona, New Mexico, Colorado és Utah találkozik. Itt el kellett döntenem, merre tovább. Úgy véltem, van bőven időm, ezért nekivágtam Coloradónak. Még korábban kezembe került egy ismertető, amely szerint Colorado Springs közelében nagyszerű vadvízi evezésre van lehetőség, úgy gondoltam, megnézem, itt hogyan művelik ezt a sportot. És Colorado Springs alkalmas helynek tűnt a következő olajcserére. Pár nappal később (két napot szántam a Mesa Verde nemzeti parkra, ahol több száz éves indián pueblók és sziklafalakra épített elképesztő ősi indián „lakótelepek” láthatók) megérkeztem a Royal Gorge nevű szakadékhoz, ahol a világ legmagasabb függőhídja több mint 300 méterrel az Arkansas folyó felett vezet át. A hidat ma már nem használják, egy vidámparkot építettek köré, de igazából azt sem értettem, hogy eredetileg miért oda építették, a lehető leglehetetlenebb helyre, amikor elvezethették volna az országutat ott, ahol ma keresztezi a folyót. Na mindegy, ez már a múlt. A vidámparkot kihagytam, a belépő ára kicsit húzósnak tűnt, amúgy is a vadvízi túra miatt jöttem. Sajnos kajakozni nem lehetett, mint kiderült, biztosítási problémák miatt. Ez azért nehezen érthető, mert a túra előtt alá kellett írni egy nyilatkozatot, amelyben minden felelősségtől mentesíted a túraszervező céget. Emellett azonban a cégnek biztosítást is kell kötnie, és a biztosítók nem hajlandók biztosítást kötni kajakra, csak raftra. Később máshol is ugyanezt tapasztaltam, vagyis itt csak akkor kajakozhatsz vadvízen, ha van saját kajakod. Cégek csak olyan sima vízre szervezhetnek „vadvízi” kajaktúrát, ami már nem is vad. Így maradt a raft, de ez is nagyon király volt, profi szervezéssel és túravezetéssel.

Royal Gorge, Colorado, a világ legmagasabb függőhídja, kb. 300 méterrel az Arkansas folyó felett. Pár órával később ott ültem lent egy vadvízi raft csónakban!

Másnap kissé elhúzódott a szerelés Colorado Springsben, ki kellett cserélni a hátsó henger időközben eldurrant szelepfedél-tömítéseit és a fékbetéteket is. A szervizben azonban nem kis meglepetés ért: ott találtam egy nálam pár évvel fiatalabb srácot, akivel előző nap együtt voltam és beszélgettem a vadvízi túrán. Ő és a felesége Colorado Springsben laknak, és emlékeztek rá, hogy említettem, reggel a szervizben kezdek. Ezért a srác odajött, hogy ne kelljen a szalonban ücsörögnöm, amíg dolgoznak a motoromon, és körbevittek Colorado Springsben és a mellette levő „Istenek kertje” elnevezésű parkban. Ez még amerikai mércével is eléggé hihetetlennek tűnt, pedig itt másképp állnak az emberhez és a motoroshoz, mint otthon. A kellemes délelőtti nézelődés után kora délután végre elkészült a motorom, és elindultam vissza nyugat felé. Valamivel több, mint egy hetem volt arra, hogy Las Vegasba érjek, ahol az előzetes megbeszélés szerint találkoznom kellett Krall Csabával és Csörgics Gáborral.

Coloradói csajtalálkozó

A késői indulás miatt esélyem sem volt elérni azt a kempinget, amelyet eredetileg szerettem volna, ezért egy benzinkúton elkezdtem böngészni a térképet, hogy hol aludjak. Egy motoros szólt, hogy egy közeli faluban motoros találkozó van, mégpedig az éves coloradói hölgytalálkozó. Gondoltam, aludni ott is lehet, és legalább látok egy találkozót. Így, totál véletlenül estem be első amerikai találkozómra. Hát, eléggé más volt, mint az otthoniak. Egy meghatározhatatlan, csajokból álló baráti társaság (nem klub, semmi color nem volt) szervezte, immár 17. alkalommal. Halljátok, krapeknők? Az eseményeknek igazából nem volt központja, az egész kisváros motorosokkal volt tele, minden utca és kocsma a találkozó helyszíne volt. A város szélén levő ló-, marha- és minden egyéb vásártér volt a sátorozásra kijelölt hely, de ott semmilyen program nem volt, és sokan más kempingekben, szállodákban szálltak meg. Este több kocsmában is volt koncert, tánc, buli, de végül a legnagyobb, úgymond központi helyszínnek az Amerikai légió „klubháza” bizonyult (ez egy fura szervezet, elvileg az összes, valaha külföldön szolgált amerikai katonát tömöríti, és szinte minden értelmes méretű településen van valamilyen házuk). A kocsmák 2-300%-os haszonkulccsal dolgoztak, egy dobozos sörért 3 dollárt kértek, ez határt szabott a mérhetetlen berúgásnak. Közepes zenekarok játszottak, de feltűnő volt, hogy még a kis kocsmákban fellépő kis zenekaroknak is milyen profi a hangosítása. Késő este végül a még élő 3-400 ember a légió klubházában gyűlt össze, tombola, vetélkedők eredményhirdetése, ezek már a nálunk megszokott módon zajlottak. Aztán éjjel 2-kor egyszerre mindennek vége volt, a zenekarok hazamentek, a „klubházat” bezárták, és hirtelen mindenki eltűnt, teljesen kiürült a kisváros. Hát ez szokatlan volt, ilyet otthon csak az alsóörsi HOG találkozón láttam, de ott legalább mi tartottuk a frontot. Másnap nem akartam délig aludni, így aztán én is elraktam magam.

Coloradói csajtalálkozó

A hölgyemény ezzel a kissé nőies fényezésű merev vázas Shovellel érkezett. A maligánok miatt távozni már nem tudott vele, ezért betoltuk a gépet a koncertterembe.

A 10 dolláros belépőért a sátorhely és a karomon virító gyönyörű lila szalag mellett még kaptam pár érdekes dolgot.

Ilyen magasan még gyalog vagy síléccel sem jártam: a Függetlenség hágó Aspen mellett, Coloradóban, közel 4000 méteren.

Az ezután következő hét volt talán az út eddigi legszebb része. Végigmotoroztam Colorado hegyein, síparadicsomok és hibátlan hegyi patakok között, majd átértem Utahba, és bejártam az Arches, a Capitol Reef, a Bryce Canyon és a Zion nemzeti parkot. Utólag visszatekintve ezek mindegyikét szebbnek találtam, mint a Grand Canyont. Ez utóbbi maradt a végére, 2 napot voltam ott, mielőtt átmotoroztam Vegasba. Méretei miatt a Grand Canyon valóban elképesztő, de az előbbiek egyszerűen szebbek, változatosabbak. Sajnos az újság keretei nem teszik lehetővé a parkok bemutatását, ha hazaértem, kirakok majd pár fotót a webre, ott megnézhetitek őket. Tudom, nem mindenki fér hozzá az internethez, de más megoldást nem látok.

Naplemente klasszik a Grand Canyonban

Vegasban találkoztam Csabával és Gáborral, illetve útitársaikkal, akik már 2 napja ott voltak. Vegas szintén nehezen írható le szavakkal: iszonyatos kábítás, túlspira, egymás túllicitálása. Ha az egyik kaszinó az ókori Egyiptomot mintázza, akkor a másiknak az ókori Rómát kell. Ha egy szálloda felépíti Velence hasonmását, akkor a másik felépíti Párizsét, a harmadik New Yorkét és így tovább. És közben mindenhol a játék, éjjel-nappal, a kaszinókban amúgy sem tudod, hány óra vagy milyen napszak van. Nem vagyok igazi szerencsejátékos, csak a hecc kedvéért dobtam be pár negyeddollárost egy félkarú rablóba. 75 cent befektetéssel nyertem 1,25 dollárt. Ekkor úgy gondoltam, hogy a csúcson kell kiszállni (meg amúgy is indultunk egy bérelt limuzinnal körbejárni a várost, így ünnepeltük Zsolt, a HOG West Hungary Chapter jelen levő tagjának születésnapját), tehát végül nettó fél dollár nyerővel szálltam ki. Komoly teljesítmény :-)

Találkozás Las Vegasban

Las Vegas, Harley-Davidson Café

Két nap után elváltunk: Csabáék indultak Sturgis felé, azokon a nemzeti parkokon keresztül, amelyeket én már végigjártam, nekem pedig ismét nyugat felé vezetett az utam. És – bár előre nem sejtettem – ekkor következett életem eddigi legdurvább motorozása, a Death Valley, azaz a Halálvölgy nemzeti parkon keresztül. Ez Vegastól 70 mérföldre nyugatra található, két 1500 méter körüli hegylánc között. A völgy maga a tengerszinten, illetve kicsit az alatt fekszik, itt van az USA legmélyebben levő pontja is, kb. 90 méterrel a tengerszint alatt. És a név igen találó, bár szerintem innen a halál is elmenekül, ha van egy kis esze. Olyan volt, mint egy kemencében motorozni. 50-60 mérföldenként volt benzinkút, mindegyiknél megálltam, nem csak tankolni, hanem inni, locsolni magamat, meg egy kicsit bemenni a légkondicionált épületbe. Az egyik helyen megnéztem a hőmérőt, árnyékban 127 Fahrenheitet, azaz közel 53 Celsius fokot mutatott! A völgyben amúgy szinte semmi nincs, csak kiszáradt tavak és patakok (télen van erre nedvesség és a hegyekből leömlő víz, de nyáron teljesen kiszárad minden), mozdulatlanul áll a forró levegő. De gyorsan sem tudtam menni, mert a szemüveg mögé bejutó levegő szinte kiégette a szememet. Az volt a szerencsém, hogy későn indultam Vegasból, ezért elkezdett lenyugodni a nap, és normalizálódni a hőmérséklet. De a végén már csak az hajtott, hogy egyre közelebb láttam a Sierra Nevada hegységet, amelynek a lábánál végül késő este beestem egy kempingbe.

Másnap átkeltem a Sierra Nevadán, kereszteztem még egy völgyet és a parti hegységet, majd elkezdtem leereszkedni az óceánpart felé. Gondoltam, hogy a parton kicsit hűvösebb lesz, ezért nem lepődtem meg, hogy amint gurultam le a parti hegységről, elkezdett hiányozni a bőrkabát. Miután ezt felvettem, rövidesen a pulóver és a kesztyű is előkerült. És amikor Pismo Beachnél, Los Angeles és San Francisco között kiértem a Csendes óceán partjára, legnagyobb megdöbbenésemre Skóciát vagy Skandináviát megszégyenítő időjárás fogadott. 20 fok alatti hőmérséklet, ködszitálás, szél. És mindez úgy, hogy a parttól 20 mérföldre még 30 fok felett volt a hőmérséklet!

Itt mind időben, mind távolságban félútra értem, és elértem utam első „célját”: óceántól óceánig keresztülmotorozni az USÁ-n és megnézni a Csendes óceánt. A másik kettőhöz Európában és Afrikában már többször volt szerencsém, de ezt, a legnagyobbat, még soha nem láttam. Hát, nem ilyen fogadtatásra számítottam. A folytatás: Los Angeles most kimarad, észak felé indulok, San Francisco felé, onnan pedig vissza keletre Sturgisbe, ahol a tervek szerint ismét találkozom majd Csabáékkal, és phoenixi vendéglátóimmal, Thomasékkal is. Erről majd a következő számban.

Sarkvidéki időjárás a Csendes óceán partjánál

Az elefántfókákat látszólag nem zavarta a zord időjárás California partjainál.

Amerikában, a századikon – I. rész

2008-07-05T13:00:00.000-07:00

(A Wild magazinban 2003-ban megjelent cikksorozat szövege további képekkel)

Hát végre elindultam. Legalább 5-6 éve terveztem, hogy 2003-ban, a Harley-Davidson 100. születésnapján kijövök Amerikába, és körbemotorozom az Egyesült Államokat. Na jó, az hogy terveztem, az talán egy kicsit túlzás. Amikor csak tudtam, félreraktam némi pénzt, és reméltem, hogy összejön majd az út. A részletekkel hosszú ideig nem nagyon foglalkoztam. Időközben kiderült, hogy rajtam kívül másoknak is hasonlóképpen jár az agya, és úgy nézett ki, hogy össze tudunk hozni egy 4-5 fős brigádot. Aztán az évek során az emberek kezdtek lemorzsolódni. Ki azt mondta, hogy á, most nem, most túl sokan lesznek, másoknak pedig a tervezett fél év volt túl hosszú.

Sokáig az is bizonytalan volt, hogyan oldjuk meg a motor kérdését. Tavaly nyáron már érdeklődtünk nemzetközi szállítmányozási cégeknél, a szállítás (Németországból, oda-vissza) kb. 3000 dollár lett volna repülővel, 1000 dollár körüli összeg (és 6 hét) hajóval. Sajnos ugyanezeknek a nemzetközi cégeknek a magyar képviseletei elég töketlenek voltak, és fogalmuk sem volt a saját cégük által Németországban és Ausztriában meghirdetett lehetőségekről. Emellett a Németországba való kiszállításra sem adtak túl kedvező árat. Lehet ugye motort bérelni is kint, de azt más pénztárca-vastagságú embereknek, illetve csak rövidebb időtartamra találták ki. Harley-t napi 80-120 dollárért adnak bérbe, és ha ezt beszorozzuk 180 nappal, akkor abból bőven kijön egy motor ára. Más motorban nem is gondolkoztunk, mert ha már a H-D 100. születésnapja van, akkor ne Yamahával közlekedjünk. Így tehát igazából csak egy alternatíva volt a szállítás mellett, kint venni egy motort.

Az utolsó ember, akiben még reménykedtem, januárban közölte, hogy ő sem tud jönni. Ekkor el kellett döntenem, hogy mi legyen. Döntöttem. Nekivágok egyedül, lesz, ami lesz. A motort nem hozom ki, inkább kérek némi kölcsönt, és itt kint veszek egyet. Nagyon jól mutatott volna ugyan itt egy magyar rendszám, de minden rendőr megállított volna miatta, és a Buellre elég macerás pakolni is. Arról nem is beszélve, hogy itt elvileg 55 mérföld (89 km/h) a sebességkorlátozás, amit minden Amerikát megjárt ismerősöm szerint szigorúan vesznek, és a Buellen 120 körül kezdődik a kényelmes utazás, addig csak kézenállás az egész. Mivel akkor még úgy volt, hogy március első hetében a Daytona Bike Weekre érkezem meg, különböző floridai motorkereskedésekkel és Harley dealerekkel kezdtem e-mailezni, és gyorsan kiderült, hogy problémamentesen lehet használt motort venni. Kb. 10 000 dollárt szántam a motorra, ennyiért Sportstert kényelmesen, nagy szerencsével FXD-t lehet kapni.

Aztán február második felében beütött a Tankcsapda féle „Az ember tervez, az Isten végez” jelenség, és sokáig úgy tűnt, hogy nem lesz semmi az egészből. (Így utólag áldom magam azért, hogy nem adtam fel hajón a motoromat januárban. Egyrészt egész tavasszal ott álltam volna motor nélkül, másrészt fizethettem volna gazdagon a kötbért a kinti tárolásért.) Végül május közepére elkezdtek oszlani a problémák, és akkor nekiálltam megszervezni a dolgot. Repülőjegy-foglalás, biztosítás, autóbérlés az első napokra (Amerikában a tömegközlekedés siralmas, jármű nélkül halott az ember), egy csomó elintéznivaló, ami egy 3-4 hónapos utazással kapcsolatban felmerül. Természetesen a munkahelyemen sem ment minden simán, még az indulás előtti utolsó nap is majdnem egész nap bent voltam, ahelyett, hogy ezer más dologgal foglalkoztam volna. De nem panaszkodom, örülök, hogy el tudok szabadulni ilyen hosszú időre. Este még rövid sörözés pár barátommal, majd otthon pakolás, most ezt vigyem, vagy ne, ez hova fér még be, aztán már jött is a taxi. A dologban az a meglepő, hogy semmi igazán fontosat nem felejtettem otthon, és a kevésbé fontos dolgok közül sem sok mindent. A repülőn azután végre alhattam egyet.

Ennyit az előzményekről. A Wild következő számaiban képes beszámolót olvashattok arról, hogy merre járok, és remélem, másoknak is kedvet tudok csinálni egy ilyen úthoz. Természetesen tisztában vagyok a nehézségekkel, és tudom, hogy nem fog minden olvasó holnap elindulni (nem mintha nem szeretne). De mint már írtam, én is vagy 6 éve határoztam el a dolgot, és szerintem, ha valaki kitűz maga elé valamilyen célt, azt el lehet érni.

Arra helyszűke miatt nem lesz lehetőség, hogy részletesen leírjam az útvonalat, amit bejárok (ősszel bárkinek szívesen adok további tájékoztatást), de igyekszem megemlíteni a főbb állomásokat, és némi körképet adni erről a nagyon más országról. Ez az első rész technikai nehézségek miatt egy kicsit rövidebb lett, mint szerettem volna, de majd bepótolom. Az út tervezett főbb állomásai: Florida, San Francisco, Sturgis, Milwaukee, majd vissza Floridába. Lássuk, eddig mi történt.

Pár óra késéssel megérkeztem Miamiba. Azért ide, mert amúgy is Miami környéki kereskedőkkel leveleztem már tavaly óta, másrészt Miami mellett él már vagy 10 éve egy régi ismerősöm, aki befogadott arra az időre, amíg ott vagyok. Bár már elég késő este volt, legalább 30 fokos hőség és iszonyatos páratartalom fogadott. Ez később még rosszabb is lett. Sikeresen átvettem a bérelt autót (bár a késés miatt a repülőtéri kölcsönző már bezárt, de a roppant hatékony amerikaiak ezt gyorsan megoldották), majd viszonylag rövid keresgélés után, egyetlen eltévedéssel ráleltem az ismerősömre Hallandale-ben, Miamitól 15 mérföldre. (Bocs, előre szólok: a távolságokat és sebességeket nem fogom átváltani, ha valaki nincs tisztában a mértékegységekkel, 1 mérföld kb. 1,6 km.) Este gyors kocsmalátogatás Fort Lauderdale-ben, azután alvás gazdagon.

A kezdet: motorvásárlás Fort Lauderdale-ben

Másnap (szombaton) elkezdtem végigjárni azokat a helyeket, amelyekkel korábban e-mailen keresztül már felvettem a kapcsolatot motor ügyében, és az előkészítésnek köszönhetően estére már nagyjából tudtam, hogy mi kell nekem. Azért még ráhagytam a vasárnapot is (itt minden teljes gázzal üzemel szombaton, vasárnap pedig „magyar” szombati nyitva tartással), meg gondoltam, ilyen beruházás előtt az ember aludjon egyet. Végül hétfő reggel megszületett a bolt, 99-es Sportster 1200, 9600 mérfölddel, pár hasznos gyári extrával felszerelve (Screaming Eagle nyitott kipufogó, hozzá a karburátor megfelelően átfúvókázva, highway peg, csomagtartó, háttámla és szélvédő – ez utóbbi számomra nem túl hasznos, le is került róla azonnal, a közismert és hírhedt szakállpöndörítő effektus miatt. Szeretek látni motorozás közben.) Akkor még nem hoztam el, mert a biztosítás nem volt annyira egyszerű. A számítógépes biztosítási rendszer nem volt hajlandó felismerni sem a magyar, sem a nemzetközi jogosítványom számát (ki gondolta volna?), így végül drágább lett a biztosítás, mintha lett volna amerikai jogsim. Ez azért nevetséges, mert itt gyakorlatilag semmilyen komoly vizsga nem kell a jogsihoz, és normál jogsival olyan méretű lakóautókat vagy pick-up–lakókocsi szerelvényeket vezetnek, amelyekhez otthon simán C, illetve E kategóriás jogsi kellene. (Régebben egyszerűen lehetett amerikai jogsit csinálni külföldieknek is, de ma már amerikai társadalombiztosítási szám kell hozzá.)

Az Intracoastal Waterway Florida keleti partjánál

Amíg kibogozódtak a biztosítás csomói, addig a bérelt autóval tettem egy 4 napos túrát Florida déli részén. Miamitól északra végigmentem a parton mintegy 80 mérföld hosszan. Florida partvonalán a „part” szó nem teljesen egyértelmű. Amikor azt hinnéd, kijutottál az Atlanti óceánhoz, egy keskeny csatornával találod szembe magad, azon túl pedig egy szigettel. A szárazföldet végig ilyen keskeny szigetek veszik körül, azokon túl már tényleg az óceán van. A szárazföld és a szigetek közti keskeny lagúnákat „belparti hajóútnak” nevezik, ilyen van végig a keleti, Atlanti óceán felöli, és a nyugati, Mexikói öböl felöli oldalon is. Na szóval én kint mentem a keskeny szigeteket összekötő A1A jelű úton. Ez az igazán gazdagok játszótere. Elképzelhetetlen villák, jachtok, méregdrága szállodák. Ezt elég gyorsan meguntam, és átvágtam Florida nyugati partjára.

Egy természetvédelmi terület, ahol éjjel sátraztam

Felkerestem Thomas A. Edison és Henry Ford egymás mellett levő téli rezidenciáját, az 1920–30-as években itt töltötték téli szabadidejüket. Ekkor Edison már túl volt az elektromos árammal kapcsolatos találmányain (pl. villanykörte), már jól meg is gazdagodott belőlük, és a Ford gyárban sem az első T-modelleket gyártották. (Érdekesség, hogy a Ford is idén 100 éves, ennek örömére ki is hoztak egy Ford F-150 pick-upot Harley-Davidson Anniversary kiadásban.) Itt megpróbáltak valamilyen alternatív gumit előállítani, hogy az amerikai autóiparhoz szükséges gumit ne Dél-Amerikából és Ázsiából kelljen beszerezniük. Nem sikerült, illetve amit kifejlesztettek, az olyan drága volt, hogy nem érte meg nagy tételben gyártani.

Óriás banyan fa Edison téli rezidenciájánál, a teljes átmérője több mint 100 méter!

Pár autó Henry Ford garázsából

Ezután lementem az Everglades mocsárvilágba. 40 fok, iszonyat páratartalom, minden délután zivatar, milliárd moszkitó. Szóval biztos igaz, hogy Florida a paradicsom, de nem ilyenkor. Télen nyilván csodás a kellemes 20-25 fokos száraz levegővel, de nyáron csak mazochistáknak ajánlom. Az Everglades nagyon érdekes volt a hihetetlen élővilággal, de 1 nap elég volt belőle.

Everglades, az aligátorok otthona

Miután visszaértem az ismerősömhöz Hallandale-be, átvettem a motort, és próbaútként lementem 3 napra Key Westbe, illetve a Florida Keys névre hallgató szigetláncra. Az időjárás itt is hasonló volt, de nem érdekelt. Ez király hely, hihetetlen, ahogy 160 mérföldön keresztül pár 10 vagy pár 100 méter széles szigetek és hidak során megy végig az út, a hidak közül a leghosszabb 7 mérföld, több mint 11 kilométer. Közben megálltam 2 korallzátonynál búvárkodni. A búvárnaplóm és –igazolványom az otthon felejtett cuccok között volt, így palackkal nem tudtam merülni, de a legnagyobb mélység 7–8 méter, ezért igazából nem is volt lényeges, az uszony, pipa, maszk tökéletesen elegendőnek bizonyult. Key West is igen hangulatos kisváros, bár eléggé ki van hegyezve a turistákra. Ez sajnos az árakon is meglátszik.

Key West, az USA legdélebben fekvő H-D kereskedése

A kocsma Key Westben, ahol Hemingway halálra itta magát. Bár tőle 100 méterre egy másik azt hirdeti magáról, hogy az az igazi „Sloppy Joe’s Bar”.

Reagge zene naplementével Key Westben

Visszatértem Hallandale-be, 1 napot további készülődéssel, alapvető szerszámok beszerzésével töltöttem (szintén az otthon felejtett dolgok között volt a motoros szerszámostáskám, így kénytelen voltam venni egy imbusz meg egy torx készletet, plusz egy dugókulcskészletet), majd felpakolás, most már az összes cuccal (Key Westbe csak „lightos” szereléssel mentem, a laptopot és pár egyéb dolgot nem vittem magammal), és indulás északra.

Indulás Észak felé, most már teljes cuccal. Hova is ülök?

Először a Kennedy űrközponthoz mentem, ezt csak azoknak ajánlom, akiket érdekel a csillagászat és az űrkutatás. A 2 napos belépő nem olcsó, de tényleg rengeteg látnivaló van, kevés is a 2 nap arra, hogy mindent megnézzen az ember.

Kennedy űrközpont: akit érdekel az űrkutatás, annak érdemes megvennie az igen borsos árú 2 napos belépőt.

A híres Daytona Beach-i strand

Innen felmentem Daytona Beachre. Ha már a Bike Weeket lekéstem, azért megnézem a helyet, gondoltam. A hihetetlen strandtól, a külföldi motoros újságokból ismert kocsmáktól és a Daytona Speedway-től eltekintve ugyanolyan, mint bármelyik part menti üdülőváros. Azért este egy jót söröztem a Boot Hill Saloonban, szombat este lévén a Big Engine nevű (itt) nevesnek számító zenekar nyomott a Motörheadtől a ZZ Topon át a country-ig mindenféle kellemes nótát.

A „Main Street” Daytona Beachen: így Bike Week nélkül nem tűnik semmi különlegesnek.

Játszótér Daytona Beachen: nem lehet elég korán elkezdeni.

A Boot Hill Saloon Daytona Beach talán leghíresebb kocsmája.

A mennyezetet a levetett és itt hagyott női melltartók díszítik.

Mi minden nem kapható egy rendes motorosboltban (Carl’s Speed Shop, Daytona Beach)!

Másnap a Daytona Speedway meglátogatása után rövid túra után elértem St. Augustine-t, ami elméletileg az USA legrégebbi városa. Természetesen a spanyolok kezdték építeni még az 1600-as években, tőlük vették át az amerikaiak Florida egészével együtt.

Daytona Speedway, a Daytona 500 otthona

Mire eddig elértem, már vagy 2 hetet nyaraltam Floridában, tettem a semmit, és igazából nem haladtam sokat. Így Jacksonville-nél vettem egy balost, és elindultam nyugatra, most már komolyabb léptekkel: az eddigi napi 50-100 mérföld helyett 250-300 mérföldet mentem naponta. Igyekeztem távol maradni az autópályáktól, szerintem semmi értelme úgy végigszáguldani egy országon, hogy csak az aszfaltot és a benzinkutakat látod.

Megint egy aligátor! És én délután itt úszkáltam!

Mint utóbb kiderült, jókor indultam el, de ha 2-3 nappal korábban indulok, még jobb lett volna. Tallahasse, Florida fővárosa után csúnyán szembejött az eső, és egész Texasig eltartott, de közben Floridában (meg végig a keleti parton) nagyon komoly áradásokat okozott. New Orleansból engem is kimosott, a tervezett 3 nap helyett alig kettőt voltam ott, de már nagyon elegem volt az ázásból. Pedig errefelé is elég komoly fesztivál van, idén ünneplik Louisiana megvásárlásának 200. évfordulóját. Nem tévedés, Louisianát, ami akkor még nem csak a mai állam területét, hanem a teljes Missisipi völgyet jelentette, fel egészen a kanadai határig, az amik pénzért vásárolták a franciáktól 1803-ban. Alaszkához is hasonló módon jutottak hozzá később, azt az oroszoktól vették meg.

Utcakép New Orleansban

Kicsit eső? Szerencsére a kocsmában nem esett, és hideg volt a sör.

Ő meg szegény egész nap kint állt az esőben az étlappal a kezében. Bár mögöttem a motoron sem érezte volna jobban magát.

A Bourbon Street nappal: turistahegyek. Éjjel bezzeg másképp néz ki!

New Orleanstól még vagy 200 mérföldön át szakadó esőben mentem, ezzel komoly ámulatba ejtve a helyieket is. A tankolások sem voltak egyszerűek, mert ugye az ember a pénztárcáját a nadrágja hátsó zsebében tartja, az pedig az esőruha alatt van. De minek magyarázzam?

Szerencsére a texasi határ előtt egy kicsivel elzárták a csapot, kitisztult az ég, én pedig már 2 napja napozok a Mexikói öböl partján, Corpus Christi mellett. Kell egy kis erőt gyűjteni a sivatagok előtt. Ma délután indulok tovább kis kitérőkkel El Paso irányába, a motorra ott akarok új hátsó gumit venni, meg egy kilométerszerviz is esedékes lesz addigra. És akkor már megnézem a világ talán legnagyobb H-D kereskedését is (Barnett Harley-Davidson). Eddig ennyi. Viszlát a jövő hónapban, addig is mindenkinek széles utat és kellemes motorozást!