Már megint Amerika – 2008/8

Seattle, WA

Elnézést a hosszú kihagyásért, sajnos a laptop kissé megmakrancosodott, és csak különféle peremfeltételek együttes teljesülése esetén hajlandó működni (végül is elnézhető neki, elmúlt 5 éves). De igyekszem mihamarabb behozni a lemaradást. Bár úgy hallottam, az elmúlt hétvégén mindenki talált magának megfelelő mulatságot.

Amikor este megérkeztem Seattle-be, az első dolgom az volt, hogy megkeressem az egyik déli elővárosban, Tukwilában levő H-D dealert, ahol előzetes telefonos egyeztetés alapján másnap reggel vártak az aktuálissá vált időszakos szervizre. Miután megtaláltam, jött a szálláskeresés. Rövid keringés után úgy döntöttem, hogy a legpraktikusabb és leggazdaságosabb megoldás a H-D dealer mellett levő, főleg kamionosok által lakott motel. Így reggel csak annyit kellett tennem, hogy átgurulok az út túloldalára, és minthogy egyszerű olajcseréről és pár apró ellenőrzésről volt szó, reméltem, hogy dél körül végzek is.

Persze ez az álom nem valósult meg, ha nem kezdek türelmetlenné válni, talán még ma is ott ülök. Kértem ugyanis, hogy nézzék meg az első futóművet, amely bizonyos alacsony sebességtartományban szerintem a kelleténél jobban beremegett. Mint utólag kiderült, a belső tömlő valahogy elmozdult (vagy eredetileg is rosszul volt betéve), és hazavágta az első kerék egyensúlyát. Ezért új tömlőt kellett betenni, és újra kellett egyensúlyozni az első kereket. Eddig nem is lett volna baj. De az új tömlővel együtt egy új felniszalagra („rim strip” – a küllők miatt szükséges, a belső alá berakott ragasztós szalag, fogalmam sincs a helyes magyar nevéről) is szükség volt. Namármost a töketlen szerelő úgy vélhette, hogy ez a kb. 10 dolláros alkatrész teljesen felborítja gondosan kisakkozott költségvetésemet, és addig nem merte berakni, amíg a főnökétől meg nem kérdezte, hogy a tisztelt ügyfél (én) jóváhagyja-e a nem várt kiadást. Igen ám, de a főnök alámerült, így a jóváhagyási folyamat eleve kudarcra volt ítélve, hisz a kérdés el sem jutott hozzám. Amikor 4 óra elteltével, délután elkezdtem érdeklődni, hogy ugyan mi a fene van már a motorommal, akkor derült csak ki, hogy a bólintásomra várnak. Ennyit az önálló problémamegoldó képességről és a kreatív munkavégzésről. Innentől „felpörögtek” az események, és egy újabb óra után boldogan távozhattam, immár stabil első futóművel és friss olajjal. A motelben felpakoltam a cuccaimat, és némi bolyongás után bekopogtattam Mikihez és kedveséhez, Valihoz, Redmondban, Seattle egyik keleti elővárosában.

Mikivel ősidők óta ismerjük egymást, ha eltérő cégeknél és eltérő minőségben is, de mindketten régóta azon fáradozunk, hogy a magyar nyelvű szoftverek (legalábbis a pici puha cég termékei) érthetők és használhatók legyenek. Ő már évek óta itt él és dolgozik Redmondban, és beleegyezett, hogy pár napig felborítsam kiegyensúlyozott életüket. Ottlétem alatt elhalmoztak igazi magyaros ízekkel (nyírségi töltött káposzta, kolbász, szalonna stb.), ami igen jól esett a fűszertelen, legalább 98%-osan zsírmentes és többnyire 100%-osan ízmentes amerikai felvágottak és egyéb gyorskaják után. Valami titkos szlovák (!) hentestől szerzik be az alapanyagokat, magyar nincs, tehát ha valaki ilyen tapasztalattal rendelkezik, és Seattle-be vágyik, hiánypótló szerepet tölthet be.

Vali azzal is azonnal belopta magát a szívembe, hogy kiderült, a ház előtt álló PT Cruiser az ő járgánya. Miki maradi módon az európai kocsikra esküszik, mert hogy azok precízebben irányíthatók és vezethetők, amiben lehet valami, de az itteni utakon és sebességeknél ennek szerintem nincs oly nagy jelentősége. (Meg ha már európai, akkor miért pont olasz, de ez már egy másik történet.)

Egy napot tartottam indokoltnak a Seattle-ben való városnézésre, így másnap délelőtt bemotoroztam, és motorral/gyalog körbejártam az érdekesebbnek tűnő részeket. Hát nem sok ilyen van. A régi kikötő környékén találtam jópofa, a klasszikus időket idéző épületeket és egy hatalmas piacot, amely leginkább a pesti vásárcsarnokhoz hasonló turistalátványosság, csak némileg eltérő árukínálattal. A változatosság kedvéért egy orosz pékségben ebédeltem mindenféle pirogokat, majd fellifteztem a 60-as évek elején a világkiállításra épült Space Needle (Mikiék elnevezésével „űrtű”) toronyba, amely Seattle egyik legjellegzetesebb épülete. Innen jól látható az egész város, meg tiszta időben a környékbeli hegyek. Most sajnos annyira nem volt tiszta az idő.

A régebbi és a jellegtelen újabb épületek totális keveredése Seattle belvárosában

A helyi vásárcsarnok

Az árukínálat persze kicsit más volt, mint egy otthoni piacon.

Ez a preparált hal nagyon bejött, igazi gyermekbarát szerkezet: A jég alatt egy madzag vezetett a pulton belülre, és amikor a bámészkodó gyerekek elég közel merészkedtek, és a jókedvű árus megfelelőnek tartotta a pillanatot, bentről megrántotta a „távvezérlőt”, a hal felágaskodott, a gyerekek pedig nyüszítve rohantak anyuhoz. (Azért szeretem én a gyerekeket – biztos távolságból.)

Az újabb épületek mögül néhol még kilátszanak a régi tűzfalak.

A helyi foci- és egyéb csapatok sportkomplexuma. Nem tudom, hogy építettünk volna ilyet, ha elnyerjük a foci EB rendezési jogát.

Az 1962-es világkiállításra épült Space Needle, Seattle legismertebb jelképe

Seattle a torony tetejéről. Háttérben a Mount Rainier, egy nem teljesen kialudt vulkán. A helyiek úgy vélik, hogy előbb-utóbb ez is felrobban, mint a Mount St. Helens 1980-ban, és akkor lőttek a környéknek.

A szintén az 1962-es világkiállításra épült magasvasút még magasabbról

A délután további részét az Experience Music Project (EMP) nevű múzeumban töltöttem, szerintem ez minden erre járó zenerajongónak és zenésznek kötelező program. Bemutatja a környékbeli zenekarok és zenészek történetét (szinte az összes grunge-banda innen indult), és külön részt szentel az elektromos gitár megszületésének és fejlődésének ismertetésére gyönyörű, eredeti, a múlt század közepéről és második feléből származó Gibson, Fender, Rickenbacker és egyéb hangszerekkel. Egy terem Jimi Hendrix-szel foglalkozik, aki Rentonban, Seattle egyik déli elővárosában született, itt is ki van állítva egy csomó gitár, amelyen Jimi annak idején játszott, illetve amelyet szétzúzott, felgyújtott, megerőszakolt a színpadon. Zenészek biztos azt a részt értékelnék leginkább, ahol szinte mindenféle, a rockzenében használt hangszert ki lehet próbálni, kis fülkékben, profin erősítve, a teljes dobszerkótól a különböző gitárokon át a fúvósokig. Én úgy éreztem, hogy nem érdemes meggyaláznom egy eredeti Gibsont a gyerekkoromban elsajátított, de azóta sem gyakorolt 3–4 akkorddal, és sajnos amúgy is elsöprő többségben voltak a zenéhez mit sem értő, ám mindent fogdosni akaró gyerekek.

Gitárszobor az EMP előcsarnokában: Néhány gitáron számítógéppel vezérelt automatika „játszik”, így a szobor az „If Six Was Nine”-t nyomja.

Másnap reggel igyekeztem korán összeszedni magam, és gyorsan felpakolni a motorra, mert késő délelőtt egy gyárlátogatásra voltam bejelentkezve. Mielőtt valaki megkérdezné, hogy mit keresek a nyaralás közepén egy gyárban, ez nem az a hely, ahol a mélyhűtött hamburgerek készülnek futószalagon, hanem a Boeing legnagyobb összeszerelő üzeme Everettben, Seattle-től kicsit északra. Hát ez nem egyszerű. Bent nem lehetett fotózni, szavak alapján pedig nehéz elképzelni a méreteket. Egymással párhuzamos „szerelősorokon” készülnek a 747-es, 767-es, 777-es és a vadonatúj 787-es gépek, mindegyik sor egy irdatlan méretű csarnok egyazon épületen belül. A 747-esekből 3, az összes többi típusból 4–4 fér el egyszerre a saját csarnokában. A 4 szerelősor mellett az épületben van még 2 vagy 3 további ugyanakkora csarnok a „kisebb” részek összeszerelésére, így ez a világ legnagyobb térfogatú épülete. A legenda szerint, amikor eredetileg felhúzták a 60-as években, nem volt igazán tökéletes a légkondi (gondolom egy ekkora épület légkondicionálása kb. annyi áramot igényel, mint egy kisváros), ezért az épületen belül megindult a felhőképződés, és esett az eső. Szép lehetett...

A Boeing összeszerelő üzeme Everettben, Seattle északi végén. Így messziről semmi különleges, de közelről elképesztő. Sajnos ott már nem lehetett fotózni.

A gyár melletti Future of Flight múzeum is tartogatott érdekességeket.

A gyár saját reptere, ahol a különböző országokba szánt gépek várakoznak átadás előtti tesztelésre.

A „Dreamlifter”, amelyből kizárólag azért építettek 4 darabot, hogy a 787-es mindenféle alkotóelemeit – amelyeket a világ különböző országaiban gyártanak – ideszállítsák összeszerelésre.

A gyárbeli vezetett túra és a szomszédos Future of Flight múzeum bejárása után elfogyasztottam a Vali által csomagolt kolbászos-sonkás szendvicseket, közben bámészkodtam a Boeing saját reptere mellett, majd beöltöztem, és indultam a közeli Whidbey-szigetre, amely állítólag gyönyörű. Pontosabban csak indultam volna. Az önindító ugyanis nemhogy nem forgatta át rendesen a blokkot, gyakorlatilag meg se nyekkent. Picku materi. Reggel még minden rendben volt, a lámpát nem hagytam égve, a hőmérséklet nem volt se extrém hideg, se extrém meleg, mi a f*sz lehet? Bőrkabát le, csomagok le, szerszámkészlet előbányász, kezdődjék a hibakeresés... Az ülés leszerelése után elkezdtem szolídan rángatni az akku környékén levő kábeleket, mindegyik rendben levőnek tűnt. Újabb kísérletek, semmi eredmény. Megpróbáltam egyedül betolni a gépezetet, de sajnos a parkoló nem lejtett eléggé, csak annyira, hogy jól leizzadjak, mire visszatoltam a motort a kiindulási helyre. További kábelvizsgálódás, akku félig-meddig kiszerelése, csatlakozások ellenőrzése és egyebek után totál tanácstalanság – majd leszólítottam egy elegánsan öltözött úriembert, aki éppen egy Z3-ba készült beszállni, hogy ugyan van-e nála bikakábel. Volt. Viszont az embernek halvány fogalma sem volt arról, hogy hol van a kocsijában az akkumulátor, így vagy kétszer körbetoltam a vasat a kocsi körül. Az akkumulátort semmiképpen sem bírtuk megtalálni, de leltünk egy piros fázispontot, és elkezdtünk próbálkozni a bikázással. Először az akkusarunál, majd közvetlenül az önindító csatlakozási pontjánál, semmi eredmény. Fél óra után útjára engedtem az úriembert, nem volt értelme tovább kínlódni. Arra jutottam, hogy valamilyen rejtélyes okból az aksi minden bizonnyal hirtelen halált halt, olyannyira, hogy már a kocsi generátorának feszültségét sem hajlandó átvenni. Hogy mitől, az örök titok marad. (Láttunk már ilyet, ugye Grabo?) Visszaballagtam a múzeum portájára, ahol az interneten megkerestük a legközelebbi H-D dealert (szerencsére kb. 15 mérföldre volt, Seattle északi részén), és telefonon elkezdtem magyarázni a gondomat. Próbáltam rávenni őket, hogy pattintsanak fel egy szerelőt vagy bárkit egy motorra, és küldjenek ki vele egy új aksit, de nem hajlottak rá. Már vagy a negyedik vagy ötödik emberhez kapcsoltak, akivel végre elkezdhettünk értelmesen beszélni a hiba lehetséges okairól. Amikor az arc mindent végigmondott, én pedig mindenre bólogattam, hogy igen, azt is ellenőriztem és kipróbáltam, akkor elkezdett ijesztgetni, hogy nem biztos, hogy az aksi halt meg, lehet, hogy az önindító hibás, de be kell hozni a gépet, mert csak a műhelyben tudja rendesen megvizsgálni. Na erre majdnem összeszartam magam, piszokul nem hiányzott egy önindítócsere, se időben, se anyagilag. Végül szégyenszemre beleegyeztem, hogy akkor küldje a hullaszállítót.

Little vártatva megjött egy pick-up a trailerrel, feltoltuk a motort, és indulás a műhelybe. A sofőr annyira ismerte a környéket, hogy pedánsan kiment a pár mérföldre levő autópályára, ott derékszögben délnek fordult, és végigaraszoltunk a délutáni csúcsforgalomban a boltig. Aztán ott rájött, hogy egy átlós mellékúton sokkal rövidebb és gyorsabb lett volna :-( Csak attól féltem, hogy a rohamosan közelgő záróra miatt nem akarnak majd nekiállni aznap. De szerencsére előkerült a telefonon korábban rémhírekkel ijesztgető szerelő, és a kötelező adatrögzítés után nekiállt a „diagnosztikának”. Rövidesen megerősítette, hogy eredeti gyanúmnak megfelelően az aksi halott, így egy új aksi beszerelése és kifizetése után végre indulhattam tovább (no persze a hullaszállítás sem volt ingyen).

Már megint Amerika – 2008/7

Olympic National Park, WA – Seattle, WA

Az Olympic nemzeti park egy nagyobb, mintegy 80x50 mérföldes park, amely szinte teljesen lefedi Washington állam északnyugati félszigetét. Kiterjedéséből adódóan meglehetősen különböző részekből áll.

A Csendes-óceán partján a dűnéket itt felváltják a meredek partfalak, hasonló sziklaképződményekkel, mint amilyenek Kalifornia partjainál láthatók. A park legbelső részén pedig kizárólag gyalog megközelíthető 2–3000-es hegyek vannak. A part és a hegyek közötti terület legnagyobb részét úgynevezett mérsékelt égövi esőerdő borítja. Ez főleg különböző tűlevelű örökzöldekből áll, de a rengeteg csapadék és a tenger felől beáramló párás levegő miatt tele van patakokkal és tavakkal, és a klasszik fenyőerdőktől eltérően rettentő dús aljnövényzet teszi szinte járhatatlanná. Számos fából itt található a „világ legnagyobb példánya”, de sajnos se magyarul, se angolul nem tudom a különböző tűlevelűek nevét, számomra mindegyik fenyő vagy tuja, pedig legalább 6 különböző fajról vagy fajtáról írnak a park ismertetői.

4 napot töltöttem itt, viszonylag kevés motorozással és hosszabb gyalogtúrákkal. Tulajdonképpen csak annyit motoroztam, hogy eljussak a park különböző részeihez a félsziget körül vezető US101-esen, így Quinault-ból 2 nap után felmotoroztam a park északnyugati csücskébe, Fairholme-ba, majd onnan egy újabb nap után tovább kelet felé.

Második kísérlet a „hallgatóság” mozgósítására: Mi ez? A megoldási javaslatok ismét commentben jöhetnek.

A fákat egy csomó helyen ilyen moszatszerű növényzet borította.

„Élet és halál” II.

Egy újabb „világ legnagyobb fája” az adott fajtából.

A park nyugati része tele van vízesésekkel.

A vízből kiálló csonkok kicsit a Gyilkos-tóra emlékeztettek.

Ennek a fának egy villám teljesen kiégette a közepét.

Egy tavaly decemberi vihar rengeteg fát kitekert a nemzeti park nyugati felében.

Ez a fa hihetetlen volt. Be lehetett „sétálni” a törzs közepébe, és ki lehetett látni a tetején, teljesen ki volt korhadva a belseje. Ehhez képest a fa él, köszöni, jól van, és a tetején friss hajtások virítanak.

A Quinault-tó

A Sol Duc-folyó vízesése a nemzeti park észak-nyugati felében

A park közepén levő hegyek és gleccserek az északi oldalról

A negyedik nap végén a park északkeleti sarkából elindultam Seattle irányába. Az US101-es itt a félsziget partvonalát követve visszafordul dél felé, és Olympiában, Washington állam fővárosában végződik. Úgy döntöttem, hogy az utolsó pár (na jó, 30) mérföldet elcsalom – az út itt már amúgy is amolyan autópálya-szerűség, mint az M0 –, és nem megyek le délre egészen Olympiáig, hogy onnan Seattle elővárosain keresztül jöhessek vissza autópályán észak felé, hanem letérek az US101-esről, és komppal átkelek a Puget Sound nevű jókora öblön, amelynek teljes keleti partját elfoglalja Seattle és a körülötte levő rengeteg kisebb-nagyobb előváros. Ezzel az út első része véget ért, végigjöttem a Csendes-óceán partján. A szinte folyamatos szembeszéltől, illetve a néha kellemetlen ködtől és hidegtől eltekintve kifejezetten szerencsém volt az idővel, sehol nem áztam, jó kis túra volt. Most következik pár nap rákészülés és pihi Seattle-ben, majd indulás tovább északra!

Már megint Amerika – 2008/6

Crater Lake National Park, OR – Olympic National Park, WA

A Crater Lake nemzeti park lényege – ki gondolta volna – egy tó. Ez azonban a park nevétől függetlenül nem egy kialudt vulkán kráterében, hanem a Mount Mazama nevű ősi, kb. 7700 évvel ezelőtt felrobbant/beomlott/magába roskadt vulkán megmaradt gyűrűjében, egy úgynevezett calderában alakult ki. Ez a caldera mintegy 8 km átmérőjű, majdnem 1,5 km mély, és a gyűrű legmagasabb pontjai 2500 méter körül vannak a tengerszint felett. A tó legmélyebb pontján a víz közel 600 méter mély. A dolgot tovább bonyolítja, hogy ebben a calderában később kialakult egy újabb, kisebb vulkán, amely mára kialudt, és egy kis szigetként vegetál a tó közepén.

A tóba semmilyen vízfolyás vagy egyéb trutyi nem ömlik bele, csak olvadt hólé és esővíz táplálja, és minthogy a közelben nincs nagyváros vagy komolyabb ipari létesítmény, itt a savas eső ismeretlen. Emellett a tóban levő élővilág is elenyésző, tehát nincs algásodás vagy más növényi túlburjánzás. Ezért a víz hihetetlenül tiszta, és a fénytörés sajátosságai miatt abszurd módon kék. (Értelemszerűen – az a fránya gravitáció – kifelé sem folyik a tóból semmilyen látható patak, csak némi láthatatlan szivárgás a sziklák között, de ez a szivárgás és a párolgás egyensúlyban van a csapadék mennyiségével, így a vízszint nagyjából állandó.)

Már az előző esti megérkezéskor felfigyeltem az út melletti gyanús fehér foltokra, és a sátor felverésekor egyértelművé vált, hogy itt még bőven maradt az előző téli hótakaróból. Amit kicsit furának találtam, mert a magas hegyvidéki környezet ellenére még este is igen kellemes volt az idő. Reggel azonban, egyre beljebb haladva a parkban, egyre több lett a fehér folt, majd az információs standnál azt is közölték, hogy a tó körül a caldera peremén végigvezető útnak még csak a feléről takarították el a télről megmaradt romokat, az út másik fele még le van zárva. Így a tó széléhez sem lehetett lemenni, mert az egyetlen levezető ösvény sajnos a lezárt útszakaszon volt.

Igen, az a fehér izé az ott hó. Egy kicsit korábban belefutottam, mint gondoltam, de az árnyékos részeken végig megmaradt a hó télről, bár bőven 20 fok felett volt a hőmérséklet, és csak 2000 méteres szint körül jártam.

A nap első felében délről észak felé haladva szép nyugisan végigmentem a peremen vezető út megnyitott szakaszán, rengeteg megállással és kisebb gyaloglással, meg persze fényképezéssel, így a 25 mérföldes út majdnem 3 óráig tartott.

Ez tulajdonképpen nem krátertó, mert nem egy kialudt vulkán kráterében, hanem egy hatalmas, összeomlott ősi vulkán után megmaradt „calderában” alakult ki, esővízből és olvadt hóléből.

A tóban levő kis sziget egy – az eredeti vulkán összeomlása után keletkezett és mára kialudt – újabb vulkán csúcsa.

Nem, ez a kép nem Photoshoppal lett kiszínezve, a víz felülről valóban ilyen kék, vagy talán még kékebb. A szín oka a tó különleges tisztasága, amely annak köszönhető, hogy nem folyik bele semmi szenny, kizárólag esővíz és olvadt hólé. És persze itt nem igazán savas az eső.

„Élet és halál” I.

A napsütés irányától függően más és más részek tükröződnek a vízen.

Délután az oregoni 138-as úton, az Umpqua folyó völgyében elindultam vissza a part felé. Az idevezető úthoz hasonlóan ez is kellemes, kanyargós út volt, sűrű erdőben, tele vízesésekkel és látványos sziklafalakkal. Késő délután kiértem a tengerparti US101-esre az – állítólag híres – oregoni dűnékhez, ahol viharos északnyugati szél, de egyébként szép napos idő fogadott. A víz dermesztően hideg volt, és a szél úgy vitte a homokot, hogy a fényképezőgép objektívjét sem mertem arra fordítani, így a Csendes-óceánban való fürdés ismét elmaradt.

A part felé vezető utat végig kisebb-nagyobb vízesések szegélyezték.

Az oregoni dűnék. Itt legfeljebb a keletnémetek mennének bele a vízbe, mint anno a Balatonnál kora tavasszal.

Már a fák növése is jelzi az uralkodó szélirányt és
-erősséget.

Az első giccses naplemente a Csendes-óceán partján. A távoli felhőrétegen való fénytörés elég fura alakzatokat eredményezett.

Másnap hasonló időben – azaz irdatlan szembeszélben – folytattam az utat észak felé az US101-esen, soha nem hallott nevű kis oregoni falvak során át. Ezen a szakaszon kereszteztem a 45. szélességi kört, tehát míg eddig Magyarországtól délre üdültem, innen kezdődtek az „északi kalandok”. A Tillamook nevű település (amely csak azért volt ismerős, mert az egyik helyi sajtmárkának ez a neve) határán egy hatalmas, kissé megkopott táblára lettem figyelmes: „Tillamook Air Museum, jobbra 2 mérföld”. Ugyan milyen repülős múzeum lehet itt a világ végétől nem messze, és hogy a csodába került ide? Hamarosan megpillantottam egy irdatlan méretű, csarnok- vagy hangárszerű épületet, és hirtelen felindulásból vettem egy jobbkanyart, hogy utánanézzek a dolognak. Innentől a nap további része megpecsételődött, vagy 5 órát voltam ebben a szuper múzeumban (persze sokan 10 perc után megunták volna). Eredetileg 2 egyforma, fából készült hangár állt itt, a II. világháború során a haditengerészeti légierő léghajóit tárolták bennük, amelyek a part menti hajózási utakat voltak hivatottak megvédeni az esetleges japán légitámadásoktól. Az egyik hangárt azóta lebontották, de a másikban vagy 30 helyreállított – többségében repülésre képes – régi gép van kiállítva, főleg a világháború előtti, alatti és utáni 10–15 évből, de van pár jóval korábbi és későbbi gép is, illetve a repüléshez kapcsolódó egyéb technikai csemege.

Továbbra is az oregoni dűnék mentén...

Egy régi „Mini-Guppy”, a különleges szállítási feladatokra átalakított (például az Apollo program Saturn V hordozórakétáinak fokozatait is hasonló gépekkel szállították) Boeing 377 Stratocruiser.

Eredetileg 2 ilyen hatalmas hangár volt, a II. világháború során a part mentén a kereskedelmi hajókat kísérő és a japán légitámadásoktól megvédeni hivatott léghajókat tárolták bennük.

Különböző országokból származó, régi és nem annyira régi gépek voltak összegyűjtve, totál meglepetés, hogy egy ilyen világvégi kisvárosban ilyen gyűjtemény van.

A hangár teljes belső tetőszerkezete fából készült.

Késő délután nekiveselkedtem, és tovább haladva az US101-esen hamarosan elértem Astoria városát, ahol egy jó magas és hosszú hídon kereszteztem a Columbia folyó tölcsértorkolatát, és átértem Washington államba.

Egy kis Ramones feeling...

Nem valami hasonló híd dőlt össze nemrég Minnesotában? Remélem, engem elbír majd...

Jó magas híd volt, és a – kivételesen – tiszta időnek köszönhetően jól el lehetett látni minden irányba.

Még egy giccses naplemente. Akkor még nem tudtam, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó.

Másnap délelőtt pár órás motorozás után Quinault-nál elértem az Olympic National Park délnyugati csücskét, a következő napok során ennek a nemzeti parknak a különböző részeit terveztem bejárni.