Amerikában, a századikon – V. rész

(A Wild magazinban 2003-ban megjelent cikksorozat szövege további képekkel)

Ebben az utolsó részben megpróbálom röviden összefoglalni az elég eseménydús utolsó heteket, és beszorítani párat azok közül a fotók közül, amelyek a korábbi cikkekből helyhiány miatt kimaradtak.

A H-D party másnapján délelőtt felkerestem a Riders Ranch egyik épületében berendezett internet cafét, ahol korábban megbeszéltem a tulajjal, hogy ingyen használhatom az egyik gépét az utolsó nap, mert ő úgyis előző este bezárta a boltot, de csak este szedi szét a gépeket. Nyugodtan ültem tehát hétfő kora délután a gép előtt, töltögettem fel Nanának az akkor már igencsak esedékes cikk képeit, amikor bejött egy figura, és kérdőre vont, hogy mit keresek még itt, hiszen a rendezvénynek délelőtt 11-kor vége volt. Mint kiderült, itt nem lehetett csendben tovább maradni a kempingben, ahogy azt Sturgisben tettük. Amikor befejeztem a munkát, és visszamentem a sátramhoz, valóban már csak pár sátor állt az enyémen kívül. Csodás! Akkor most kereshetek szállást.

Semmiképpen nem akartam aznap továbbindulni, egyrészt már eléggé délután volt, másrészt el akartam kerülni a tömeget: sok ezer motoros tartott hazafelé Milwaukeeból, és ez volt az iskolai nyári szünet hivatalos vége is, tehát gondoltam, hogy a nyaralásból visszatérő családok is ellepték az utakat. Így gyors összepakolás után egy újságból elkezdtem szállást keresni, és kb. az ötödik telefon be is jött. Egy negyven körüli figura az egész H-D buli idejére magánkempinget csinált a háza mögött levő kertből, és azt mondta a telefonban, hogy nyugodtan menjek, maradhatok még nála pár éjszakát. A szállás tehát megoldódott, viszonylag gyorsan megtaláltam a Milwaukee északi részén, a Riders Ranchtől vagy 30 mérföldre levő házat, ahol még némi vacsorát is belém adagoltak. Este a tűz mellett szívtuk a füstöt a rajtam kívül még ott maradt 2 arccal és a házigazdával, akiről kiderült, hogy vitorlázik, búvárkodik, és egy szépen restaurált régi CB Hondával közlekedik.

Másnap megtekintettem Milwaukee belvárosát – immár motorok nélkül –, és elmentem a Miller sörfőzdébe, Amerika második legnagyobb sörgyárába. A gyárlátogatás hála a söristennek rövid volt, utána pedig beültették a csoportot a gyár sörözőjébe, és kiderült, hogy itt is tudnak jó sört csinálni, csak a helyi törvények többnyire gátat szabnak a nedű erősségének. Sikerült azért kipróbálni egy-két különlegességet, amilyenre a boltokban nem nagyon lehet ráakadni.

A következő reggel búcsút vettem vendéglátómtól, és megyek ameddig jutok hozzáállással elindultam vissza dél felé. Másfél óra alatt elértem Chicagót, majd ugyanennyi idő alatt sikerült keresztül is jutnom rajta, annak ellenére, hogy végig autópályán haladtam. Hatalmas város, ez már az igazi amerikai metropoliszok egyike. Eredetileg szó volt arról, hogy egy barátom amerikai nagybácsijánál eltöltök itt pár napot, de ez a lehetőség végül megdőlt, így megállás nélkül (bár a folyamatos dugóban szinte végig araszolva) átvágtam a városon, és haladtam tovább Indianapolis irányába. Előző este a hírekben hallottam, hogy Indiana államban komoly árvíz van, ezért itt is a városon átvezető autópályát választottam, és késő este egy patak melletti kempingben álltam meg. Sátrat nem mertem verni, inkább a kemping berendezéséhez tartozó asztalon aludtam, mert a patak csak 15-20 centire volt a part szintje alatt, és nem akartam arra ébredni, hogy a sátor velem együtt ringatózik a vízben. Még emlékszem, hogy egyik utolsó bánki találkozónkon hogy álltunk a hasonlóan megduzzadt patak mellett, és próbáltuk szuggerálni, hogy kezdjen már el apadni. Most is hasonló módszerhez folyamodtam, és ismét bevált, reggel száraz lábbal indulhattam tovább.

Kemping Indianában: a patak majdnem olyan közel volt a kiöntéshez, mint anno Bánkon.

Az Ohio folyó hatalmas vashídján átkelve, Kentuckyban, majd Tennesseeben egyszerre két dolog történt: egyrészt Indiana hihetetlenül unalmas kukoricaföldjeit elkezdték megint felváltani a dombok és később az Apalache hegység erdői, hegyei, én pedig elkezdtem egyre kevésbé érteni, hogy mit mondanak a helybeliek. Elég jól beszélek angolul, és mindeddig semmi gondom nem volt az amerikai kiejtéssel, de itt rendszeresen meg kellett kérnem az embereket, hogy ugyan ismételjék már meg, amit mondtak. A beszédjüknek szinte semmi köze nem volt az angol nyelvhez, rosszabb volt, mint a legdurvábban hangzó 50-60-as évekbeli westernfilm.

A nap végére elértem a Great Smoky Mountains (Nagy füstös hegység) nemzeti parkot, ez volt az utolsó a listámon. Bár ezek a hegyek 2000 méter körüliek, tehát jóval magasabbak az otthoniaknál, a növényzet és a táj hangulata miatt sokszor úgy éreztem, hogy bármelyik magyarországi hegységben is lehetnék. A vidék egyáltalán nem hasonlított a korábban az USA nyugati felén látott, többnyire igen zord hangulatú helyekhez, és nagyon kellemes levezetés volt a Milwaukeeban töltött hét után. Ha valaki eljut az USÁ-ba, és érdeklik a természeti szépségek, de nincs lehetősége átmenni a nyugati részre, mindenképpen jöjjön el ide, Tennessee és North Carolina határára.

Korai telepesek 150 éves faházai Tennesseeben

A Great Smoky Mountains nemzeti park: mintha a Bakonyban járnék.

Két nap után, amikor már a nemzeti parkból kifelé haladtam, feltűnt, hogy milyen iszonyú sok motoros van az utakon. OK, frankó szerpentinek, jó idő, napsütés, de mégiscsak péntek kora délután van, nem kellene dolgoznia az embereknek? Aztán az egyik arc elmondta, hogy a parktól délre levő Cherokee indián rezervátumban motoros találkozó van ezen a hétvégén, már arra gyűlik a nép. Gyors számolgatás után úgy döntöttem, hogy még van 10 napom a hazaindulásig, akár itt is eltölthetek belőle kettőt, nem kell mindenáron Floridában napozni.

Egy kempingben találtam fél helyet, ahol egy lakóautó és egy alkoholmámoros, nem annyira motoros helyi halálbrigád kisbusza közé felverhettem a sátramat, majd elindultam felfedezőútra. Ez igen érdekesnek bizonyult: a találkozó fő helyszíne a rezervátum központjának számító Cherokee kisváros épülőfélben levő sportstadionja volt, ahol mindössze annyit tettek az ügy érdekében, hogy az irdatlan sárban elhintettek pár köbméter kőzúzalékot, félreálltak a földmunkagépekkel, és felállítottak egy színpadot. A majdani sportpályát árusok sátrai foglalták el, inkább hasonlított az egész valami börzére, mint találkozóra. Aki nem fért el bent, vagy már a könyökén jöttek ki a ruhák és használt vagy új motoralkatrészek, az a városban válogathatott az indián kirakodóvásáron, vagy egyszerűen az út mellett ülve bámulta a motorosokat. A legfurcsább pedig az volt, hogy szinte sehol egy korty alkoholt nem lehetett látni. Ennek az a magyarázata, hogy az USÁ-ban a rezervátumok területén nem árusíthatnak alkoholt, így azt a legközelebbi, kb. 15 mérföldre levő városkából kellett beszerezni. Viszont a találkozó helyszínére sem lehetett bevinni, legalábbis nyíltan nem. De az teljesen egyértelmű volt, hogy egy-két motor bőr nyeregtáskájából azért csurog a víz, mert olvad benne a jég, amivel telerakták a sörök hűtésére.

Cherokeeban a régi autók szerelmesei is összegyűltek.

A csajok újabb áldozatra várnak, akinek lemoshatják a motorját.

Programok híján az emberek kiültek a főút mellé bámulni a motorosokat.

Az általános helyzet azért az volt, hogy az emberek mindenféle üdítőket iszogattak, és megpróbáltak más – szintén szigorúan tiltott, de egyszerűbben szállítható – tudatmódosító szerekkel hangulatot teremteni, ami estére egész jól sikerült is. A többfordulós szépségverseny után a színpadon a Kentucky Headhunters nevű banda játszott Molly Hatchet és Lynard Skynard stílusában hibátlan dixie rockot, az ő koncertjükről Milwaukeeban lemaradtam, már csak ezért is érdemes volt itt maradni.

Helyi színfolt kis exhibicionizmussal

Ezerrel folyik a szépségverseny, a háttérben az épülő lelátók földkupacai.

A rengeteg vallásos motoros brigád egyikének standja

A találkozó zárónapján, vasárnap kora délután kipihenten, hibátlan hangulatban indultam tovább Miami felé. Pont egy hetem volt az indulásig, úgy terveztem, hogy 3 nap alatt kényelmesen lemotorozok, aztán van bőven időm elintézni a motor feladását, a maradék pénzemen tudok venni pár alkatrészt az otthoni motoromhoz, és talán még egy kis tengerparti napozásra is jut időm.

És akkor elütöttek.

Egy 20 éves, mamlaszarcú, mélaszájú, nagydarab f*szfej úgy döntött, hogy a haverja apjának a nevén levő, leszakadt 89-es Chevy Camaroval úgy kanyarodik balra a 2x2 sávos és középen kanyarodósávval is ellátott út jobb szélső sávjából, hogy előtte se a tükörbe nem néz bele, se az ablakon nem néz ki balra. Így természetesen esélye sem volt észrevenni, hogy éppen előzöm. És miután elütött, csak állt mellettem, ahogy feküdtem a földön, és mormogta a szokásos „I’m sorry man, I’m really sorry, I didn’t see you” (Bocs haver, tényleg sajnálom, nem láttalak) dumát. Nem részletezem az eseményeket, rendőr, mentő, kórház, ami kell ilyenkor. Szerencsére nem tört el semmim, csak a bőrruhával együtt (mázli, hogy az volt rajtam) az én bőröm is kissé szétfoszlott, azt kellett pár helyen összevarrni. Nem tartottak bent a kórházban, de azt mondták, 2 nap múlva menjek vissza kontrollra, úgyhogy a legközelebbi helyen, egy Georgia északi részén levő kisvárosban kerestem szállást. Továbbmenni úgysem tudtam volna, a térdemen levő sebek miatt a jobb lábamat egyáltalán nem tudtam behajlítani.

Sajnos a kórházban nem adtak gyógyszert, csak pár receptet, amit majd másnap kiválthatok, ezért az első éjszaka kezdett egyre rettenetesebbé válni, ahogy múlt el a varrás idejére a lábamba nyomott érzéstelenítő hatása. Alvásról természetesen szó sem lehetett, így csak folyamatosan káromkodtam, és a szállodai ágyon ülve bambán bámultam a buta amerikai tévéadást.

Másnap a szálloda mindenese kiváltotta nekem a fájdalomcsillapítót, ezután már legalább a fürdőig el tudtam menni, és el tudtam kezdeni gondolkozni. Elég káoszosra sikerült így az út vége. A pannonos telefon – Amerika számos más helyéhez hasonlóan – természetesen itt sem működött, így először ki kellett kavarni, hogy a szobámból intézhessek távolsági és nemzetközi hívásokat. Ezerrel elkezdtem telefonálgatni, a rendőrségtől a magyar és amerikai biztosítón át a Miami mellett rám váró ismerősömig mindenkinek, meg valamilyen módon meg kellett szervezni a motor és jómagam lejuttatását Miamiba, ami még vagy 800 mérföld volt. Legalább volt mit csinálnom.

Két nappal később a dokik ragyogó arccal közölték, hogy gyönyörűen gyógyul a seb, a rendőrségen elkészült a jelentés, és másnapra találtam bérteherautót, amivel le tudtam vinni a motort. Elég lett volna egy pick-up is, de azt csak péntekre ígérték, nekem pedig addigra már Floridában kellett lennem. Úgyhogy szerda délután beraktuk a motort a dobozba, benyomtam egy dupla adag fájdalomcsillapítót, a rádión megkerestem az első country adót, és elindultam. Egész éjszakai vezetés után (tényleg nem mese a kamionos hangulat, éjszaka szinte csak a Coca-Cola reklámból ismertekhez hasonlóan kivilágított kamionok mennek az utakon, és amikor egy rádióadó elkezd távolodni, a gyorskeresővel azonnal megtalálod a következőt, ami ugyanolyan countryt nyom) másnap dél körül leértem Hallandale-be, Adrienn barátnőmhöz.

Nem gondoltam volna, hogy még „kamionozni” is fogok.

A Spory szinte teljesen eltűnt a hatalmas raktérben.

A következő két nap volt az igazi káosz. A motort a feladás előtt el kellett vinni kárbecslésre egy H-D dealerhez, a teherautót le kellett adni, és egy délutánt a kórházban töltöttem infúzión, mert elkezdett rondán elfertőződni a seb. A doki tollal körülrajzolta a térdemet, és péntek késő délután közölte, hogy ha a vonalon kívülre terjed a gyulladás, akkor sebláz veszélye miatt vasárnap nem ülhetek fel a repülőre. Fogalmam sem volt, hogyan tudnám így utazás előtt egy nappal máskorra áttenni a jegyemet, úgyhogy közöltem a térdemmel, hogy gyógyulás, és reménykedtem. Abból, amit eredetileg terveztem az utolsó napokra, természetesen semmi nem lett.

Bár végül minden megoldódott, ez a hangulat átterjedt a hazaútra is. Mindkét átszállásnál majdnem lekéstem a csatlakozást a gépek késése miatt, és Ferihegyre megérkezve szomorúan konstatáltam, hogy egyik feladott csomagom sem ért célba. Szóval úgy éreztem, valaki nagyon nem akarta, hogy hazajöjjek.

A csomagok elvesztéséről szóló jegyzőkönyv elkészülte után előbb haza, majd egyenesen a kórházba mentem, ahol magamban mulatva hallgattam, ahogy a magyar doki szidja, kontár munkának nevezi az amerikai dokik által végzett kezelést. Nem tudom, kinek volt igaza, de a következő két hét során mindennapos reggeli szertartássá vált a kórházlátogatás, ahol mindenféle trükkökkel igyekeztek – végül sikeresen – megállítani a fertőzést és gyorsítani a gyógyulást.

A kezdet és a befejezés: közöttük 14 869 mérföld, azaz közel 24 000 km gördült el alattam.

Azóta eltelt egy hónap, ha nem is teljesen, de nagyjából rendbejöttem, a motor is lassan hazaér (eladó), talán már a biztosító is fizet előbb-utóbb, és volt bőven időm átgondolni a dolgokat, és visszazökkenni a nagy magyar valóságba. Mi a tanúsága az egész útnak? Van rengeteg, az egy külön cikksorozat lehetne. Ez egy hatalmas és gyönyörű ország, nem szabad kihagyni. Három és fél hónap alatt alig karcoltam meg a dolgok felszínét, sokkal több idő kellene, hogy (látogatóként) eljusson az ember a leglényegesebb helyekre, és valamennyire megismerje azt a világot. Millió előítéletem volt indulás előtt az amerikai emberekkel kapcsolatban, rá kellett jönnöm, hogy ezek nem mind állják meg a helyüket, és hogy kedvességükkel, jóindulatukkal és segítőkészségükkel bőven ellensúlyozzák azt, amit Európában negatívumként rovunk fel nekik.

Szóval mindenképpen érdemes elmenni Amerikába, és lehetőleg nem egy hétre. Az élet – ha az ember kicsit visszaveszi a mulatást – kifejezetten olcsó, és a benzináraknak köszönhetően az utazás is igen jutányos. Sokkal gazdaságosabb autót venni vagy bérelni, és azzal utazni 2-4 fős csoportban, de szerintem az igazi hangulat motoron érezhető. Én biztosan tervezem, hogy visszamegyek, nem holnap, és nem jövőre, de akkor is hasonló módon, motorral akarom majd bejárni a most kihagyott helyeket. Ha valaki előbb menne, és segítséget, ötleteket keres, nyugodtan megkereshet.

Az Orange County Choppers kiállítása Milwaukeeban: a Discovery Channel róluk készült sorozata miatt itt most ők a sztárok.

Közlekedési táblák 1: Nem hagytak sok manőverezési lehetőséget. Talán egy kicsit túl van szabályozva a közlekedés?

Közlekedési táblák 2: Azaz „A hídról ugrálni tilos”. Talán nálunk is elég lenne ennyit kirakni Pesten a Szabadság hídnál, és akkor nem kellene hetente lezárni a hidat, amikor valami agyament állat felmászik, majd meggondolja magát, és a tűzoltóknak úgy kell leszedniük?

Amerikában, a századikon – IV. rész

(A Wild magazinban 2003-ban megjelent cikksorozat szövege további képekkel)

Eredetileg úgy terveztük, hogy kb. 4 hónapos utamat a Wild egymást követő 4 számában próbálom leírni, de mind a szöveg, mind a képek mennyiségét tekintve rendszeresen túllövök a célon, így mindig egy csomó minden kimarad az elküldött anyagból. Ezért azt találtuk ki, hogy legyen még egy 5. rész is a következő számban, és akkor nem kell, hogy ez a mostani szám teljes egészében rólam szóljon, másnak is jut hely :-)

Amikor visszaértem a Yellowstone-ból Sturgis mellé, Rapid Citybe, Thomas régi ismerőse, Kelly felajánlotta, hogy aludjak nála arra a pár napra, amíg nem indulok tovább. Szerencsére így nem kellett kempingeznem, és az előző számban megjelent cikk nagy részét is normális körülmények között tudtam megírni. Emellett Kelly a helyi napilapnál dolgozik, és amíg én a gejzírek között mászkáltam, összegyűjtött nekem pár érdekes adatot, statisztikát a Bike Weekről.

Ezek szerint az állami közlekedési hatóság Sturgis környékén 22 helyen mérte az áthaladó járművek számát, ebből 6 helyen a Sturgisbe belépő járműveket számlálták. Ez a szám a Bike Week hivatalos 7 napja alatt 541 390 jármű volt, kicsit több mint egy évvel korábban, de 60 ezerrel kevesebb mint 2000-ben, a 60. Sturgis Rallyn. Ez csak nagyságrendileg jelzi a látogatók számát, ennek több oka is van: egyrészt az érzékelők nem különböztetik meg a motorokat az autóktól vagy lakóautóktól, így nyilván a járművek számánál sokkal több ember érkezett. Másrészt kevés olyan motoros van, aki eljön Sturgisbe egy hétre, és aztán ki sem mozdul a városból. Ilyen csak a totál leépültek között fordulhat elő, az emberek többsége legalább néhány alkalommal felkerekedik, és motorozik a gyönyörű környéken. Emiatt viszont többször is beleszámít a járműszámlálás eredményébe. A sturgisi találkozó amúgy is egy teljesen sajátos jelenség, bár a központja Sturgisben, a főutcán van, a város körüli kb. 100 mérföld sugarú kör tele van motorosokkal, és biztos van olyan, aki el sem jön Sturgisig, már nem kíváncsi az őrület központjára.

Az előbb azt írtam, hogy autók, lakóautók. Erre páran felkaphatták a fejüket, hogy mit keresnek a turisták ilyen járművekkel egy motorostalálkozón, de el kell keserítenem mindenkit. Ezek nem turisták, hanem „motorosok”. Amerikában nagy divat a motorok szállítása platón vagy utánfutón, miközben anyu és apu valami hatalmas luxus lakóautóban élvezi a légkondicionált kényelmet. Olyan is van, akinek vagy egyáltalán nincs motorja, vagy csak inkább otthon hagyja, repülővel vagy kocsival eljön Sturgisbe, és a Rally egy hetére vagy pár napjára itt bérel motort napi 200-250 dollárért!

Természetesen itt is megvan az a mag, amely hangosan vagy csak szolidan, visszafogottan röhög a „motorosok” eme elkényelmesedett rétegén, csakhogy itt ez a réteg a teljes motoros társadalomnak igen jelentős részét teszi ki, nem úgy, mint nálunk, ahol legfeljebb néhány száz ilyen elkényeztetett úriember van. Hallottam én mindenféle mentséget, hogy ilyen hosszú az út, meg hogy mennyivel gyorsabb a lakóautóval közlekedni, mennyivel egyszerűbb bárhol megállni vele éjszakára, de igazából egyik érvet sem tudom elfogadni. Amerikában megvalósult az, ami nálunk még csak a képviseletek álmaiban, terveiben, nyilatkozataiban bukkan fel néha: a motorozást a közép és felső-középosztály hétvégi szórakozásává tették. Százezrek „motoroznak” mindenféle meggyőződés és mélyebb érzelem, kötődés nélkül, csak azért, mert a szomszédjuktól is ezt látják. És mert megtehetik. Simán, anélkül hogy ezért bármit fel kellene áldozniuk, bármi másról le kellene mondaniuk. Ez így nyilván roppant kényelmes, de szerintem nagyobb élmény úgy ráülni egy motorra, hogy valamit azért letett érte az ember az asztalra.

Visszatérve a sturgisi adatokhoz, érdemes elgondolkozni a rendőrségi jelentéseken is. A balesetek számát nem összegeztem, és erről nem találtam összefoglaló statisztikát, de szinte minden napra jutott súlyos, halálos baleset. Részben ezért, részben amiatt, hogy Sturgisben a buli jelentős része a rendőrök számára tabunak minősülő magánterületen (kempingekben, szabadtéri kocsmákban) zajlik, a szerv minden figyelmét a közutakon motorozókra összpontosítja. Ha nem rakod le a lábad egy STOP táblánál, már mennek is utánad. Ha naplemente után napszemüveg van rajtad (akkor már csak színtelen lehet), vagy láthatóan gyorsabban mész a Bike Week idejére különösen alacsonyra szabott sebességkorlátozásnál, ugyanez a helyzet. Gondolom, elég tisztességes összeget beszedtek a szabálysértések miatt, de tapasztalatból tudom, hogy ez itt nem zsebre megy. Komolyabb rendőrségi incidensről nem hallottam, hacsak azt nem számítjuk ide, hogy 3 (állítólag a Hells Angels MC-hez közeli) személyt letartóztattak a Buffalo Chipben, mert nevetőgázt (nitrogén-oxidot) árultak lufikban. Ja, az egyiküknél némi hasist is találtak. Komoly fogás. A dolog furcsasága azonban, hogy a Chip magánterület, ahová a rendőrök maguktól nem jönnek, nem is jöhetnek be. Tehát először házkutatási parancs kellett, amit csak úgy nem adnak ki, legfeljebb ha fennáll valami „alapos gyanú”, mondjuk egy feljelentés után. Az pedig érkezhet bárhonnan, például egy rivális motorosklubtól is.

Amikor éppen nem a Wildba készülő cikket írtam, akkor igyekeztem a városban való ücsörgés helyett felkeresni pár helyet, amelyre a Bike Week alatt vagy nem jutott időm, vagy olyan zsúfolt volt akkor, hogy inkább elhalasztottam a dolgot. Ezek egyike volt a Custer State Park, Rapid Citytől 25 mérföldre. Itt láttam először olyan, alagúttal vagy híddal megoldott „hajtűkanyart”, amely 360 fokot vagy még többet fordult. Ezeket – elég találó módon – malacfarok-kanyarnak nevezik. 180 fok után komolyan gondolkoztam már rajta, hogy elszédüljek, vagy még bírjam egy kicsit.

A park másik látványossága a bölénycsorda, amely ugyan nem teljesen vad, mint az USA legnagyobb bölénycsordája a Yellowstone nemzeti parkban, de ez csak annyit jelent, hogy minden ősszel befognak és eladnak, illetve kilőnek pár állatot. Így próbálják megakadályozni, hogy a csorda létszáma túl nagyra nőjön, és emiatt kevés legyen a park korlátozott területén található élelem. Tudtam előre a bölényekről, és a Yellowstone-ban is láttam már eleget, arra azonban nem számítottam, amibe itt belefutottam. Több száz bölény úgy döntött, hogy pont egy olyan legelőn tölti a délutánját, amelyet az út kettészel. A bölény ugye a szarvasmarha rokona, délelőtt legel, délután pedig ácsorog vagy leheveredik, és csendben kérődzik. Pont az úton vagy attól pár méterre. Amikor beleszaladtam a forgalmi dugóba, leállítottam a motort, és csak toltam előre centinként, nem akartam magamra bőszíteni valamelyik borját őrző bölényanyát. Így szép csendben majdnem egy órába telt, mire átlavíroztam a csordán. Az autókban ülők persze csak fotóztak, élvezték a látványt, nekem meg a hőség ellenére folyt a hátamon a jeges veríték, hogy mikor talál egy bölény ellenszenvesnek, és mikor fejezi ki ezt oly módon, hogy felöklel és megtapos. Szerencsére nem került sor ilyen incidensre, bár amikor végül beindítottam a motort, egy kis borjú fenyegetően ugrott felém kettőt, de nem vett üldözőbe.

Ha a bölények úgy döntenek, hogy megáll a forgalom, akkor nincs mit tenni.

Ez a busz kb. 10 perc alatt küzdötte át magát a szűkre méretezett alagúton, de végül tapsvihar közepette karc nélkül átjutott.

Indulás előtti nap visszamentem Sturgisbe, amely a Ride Home elnevezésű túra egyik állomása volt. Itt egy kicsit meg kell állnom, nem biztos, hogy mindenki ismeri a H-D 100. születésnapjához vezető eseménysorozatot. Az egész 2002 júliusában kezdődött, amikor az Open Road Tour névre hallgató „guruló cirkusz” először nyitotta ki kapuit Atlantában, hogy azután egy éven keresztül az USA és a világ számos városában megpróbálja bemutatni a H-D múltját, jelenét és jövőjét egy hétvége keretében, némi mulatással kiegészítve. E turné európai állomása volt Barcelona és Hamburg, az előbbiről magyar ismerőseim elég vegyes benyomásokkal tértek haza, bár erről én csak jóval később értesültem.

Az eseménysorozat 2. része a Ride Home, a „Hazamotorozás”. Az USA 4 sarkából indult a 4 útvonal, melyek mindegyike számos város és H-D dealer érintésével Milwaukeeban ér véget. Eredetileg azt hittem, hogy ezek szervezett, vezetett túrák, de kiderült, hogy erről szó sincs: csak annyi a szervezettség, hogy előre meghatározott, egymást követő napokon a különböző útvonalak melletti városokban a dealerek nyílt napot tartanak némi koncerttel és egyéb látványosságokkal fűszerezve, illetve maguk a városok is szerveznek rendezvényeket. Amúgy mindenki megy, amerre lát, semmilyen további kötöttség vagy program nincs.

Sturgis és Rapid City 2 napos megálló volt az észak-nyugati útvonalon. Sturgisben megpróbálták egy kicsit visszahozni a Bike Week hangulatát. Ismét lezárták a főutcát, de a múltkori számban látható képhez képest csak pár száz motor volt ott aznap délután, amikor felmentem. Az viszont igen szép volt, hogy a város megvendégelte a motorosokat ebédre. OK, pár héttel előtte csináltak bőven bevételt, de akkor is nemes gesztus, hogy egy város meghív vagy ezer embert ingyen marhasültre. A lezárt főutca végén felállítottak egy színpadot, azon nyomta pár banda késő estig, sajnos azonban sem a zene, sem a látogatók hangulata nem közelítette meg azt, amit a Bike Week nyújtott.

Sturgis utcáin ismét megjelentek a furábbnál furább motorok.

Másnap elindultam kelet felé. Továbbra is kerülni akartam az autópályát, gondoltam, kalandosabb, szebb utat választok. Ez olyan jól sikerült, hogy belefutottam egy, a Badlands nemzeti parkon és a Lakota (sziú) indián rezervátumon keresztül vezető kb. 25 mérföldes földútszakaszba (a térkép sajnos nem árulta el, hogy földút), amelyen több mint egy óra alatt sikerült csak átvergődnöm. És azt sem mondta senki, hogy a rezervátumban délután 5-kor bezárnak a benzinkutak. Így egy újabb szárazra motorozott tank és 1 mérföld motortolás, majd egy helyi srác által hozott 2 gallon benzin beöntése után jobbnak láttam felmenni a 20 mérfölddel északabbra, a kiszemelt útvonallal párhuzamosan futó autópályára, és ezen haladtam szinte nyílegyenesen a következő 2 nap. Az időjárás is kezdett aggasztóvá válni, az autópályától délre hatalmas viharfelhők gyülekeztek, de szerencsére minimális ázással megúsztam a Ride Home (számomra) első napját.

Következő délután a Dél-Dakota és Minnesota határán levő Sioux Falls-beli H-D dealerhez néztem be, itt is zenekarok, vetélkedők, kaja-pia és egy H-D hőlégballon színesítették a napot. Az üzletben egy számítógépen élő radarképen követhettük nyomon a viharfelhőket, ez alapján kivárhattuk azt a pillanatot, amikor esőmentessé vált a továbbvezető út. A városokban, ahol a dealerek voltak, nem nagyon lehetett szállást találni, ezért úgy időzítettem a dolgot, hogy mindig tovább tudjak menni valami alkalmas helyig. Ezen az estén szerencsém volt, hogy egy kisváros vásárterén ingyenes kempingezési lehetőséget biztosítottak az átutazóknak, így néhány motoros társaságában kellemes tábortűznél vacsoráztunk, és ittuk a híg helyi sört.

A Ride Home során az egyik dealerhez eljött a H-D hőlégballonos csapata.

Harmadik nap délután végre otthagyhattam az autópályát, Minnesotában kellemes út vezetett a következő állomásig, a Wisconsin határát jelző La Crosse-i dealerig. Itt a környék is kezdett érdekesebbé válni, Dél-Dakota végeláthatatlan, egyhangú síkságát felváltotta a Somogyi dombsághoz hasonló, hol erdős, hol szántóföldekkel tarkított táj. A késői ebéd után kicsit pihentem a bolt előtti parkolóban felállított sörsátorban, ahol már számos ismerőst üdvözölhettem, akivel ha nem is együtt, de egy ütemben haladtam kelet felé. És ekkor már elég sokan jöttek oda hozzám, hogy én vagyok-e az a magyar motoros, aki Milwaukeeba tart.

A többség ezen a napon nem motorozott el Milwaukeeig, másnap még felkeresték az észak-nyugati útvonal utolsó állomását Madisonban, én azonban úgy döntöttem, hogy egyenesen behúzok az előre lefoglalt és kifizetett szállásomig. Az elmélet jó volt, a kivitelezés kevésbé. Legalább egy órával korábban kellett volna elindulnom, akkor sötétedésre odaérek, így viszont az utolsó 40 mérföldet naplemente után, iszonyatos rovarinvázióban kellett megtennem. Az arcomon, szakállamon, ruhámon és természetesen a motoron sem maradt egy négyzetcenti sem, amelyet ne borított volna be a szétkenődő moszkitókból kifolyó sárga, zöld és egyéb színű gusztusos nedű. Úgy nézhettem ki, mint az egyszeri HOG-os, aki nem olvasta el a használati utasítást, és egy találkozó bejárata előtt egy egész flakon bogárspray-t magára fújt. Megvolt tehát a másnapi nyitóprogram: motor és ruhatisztítás.

A szállásom a Riders Ranch nevű, a születésnapi rendezvénysorozat idejére kialakított kemping-buliközpont volt Milwaukee egyik elővárosában, Waukeshában, a helyi vásártéren. Sajnos ezt nem motorosok szervezték, és ez meg is látszott. Amikor megérkeztem, a kapuban álló kiscsaj azzal a megdöbbentő hírrel fogadott, hogy a naplemente után érkezők nem mehetnek be a kemping sátras részére, nehogy egy motornak véletlenül kilyukadjon a gumija egy sátorcöveken. Ennél nagyobb marhaságot még életemben nem hallottam, és ezt a többi későn érkező is így gondolta. Mivel azonban a sátorterületen és az oda vezető úton semmilyen világítás nem volt, azt sem tudtuk, merre kellene elindulni, úgyhogy letettük a motorokat a kijelölt területre, és mentünk berúgni. Volt, aki felverte a sátrat erre az egy éjszakára, ehhez én túl fáradt (na jó, inkább lusta) voltam.

A Riders Ranch pár dologban hasonlított a sturgisi kempingekre, itt is volt program bőven, minden este zenekarokkal, egyebek között Eric Burdon (aki most a New Animals nevű brigáddal nyomja), a Radiators és a néhai Grand Funk Railroad gitáros-énekese, Mark Farner szerepelt a fellépők között. Egy hatalmas különbség azonban volt: ez a hely a város tulajdonában levő területen állt, ezért a rendőrök szabadon mászkálhattak. Jelen is voltak szép számmal, és emiatt a hangulat lényegesen visszafogottabb volt, mint pár héttel korábban a Buffalo Chipben.

Reggel sátorverés és „tisztálkodás” után bemotoroztam a 20 mérföldre levő Milwaukeeba, és a H-D irodájában átvettem a Wild szerkesztősége által küldött megbízólevél (ezúton is kösz!) és a könyörgő hangvételű faxok és e-mailek segítségével szerzett sajtóbelépőt. Ennek köszönhetően a következő napok során többnyire sorban állás nélkül jutottam be mindenhova, a nyilvánosság számára elérhetetlen helyekre is. Kaptam részletes programfüzetet és néhány tippet is, hogy minél többet láthassak 4 nap alatt.

A recepció a H-D irodaházában. Mi ez, ha nem személyi kultusz?

Milwaukeeban volt a „gyári” rendezvénysorozat további 3 eleme. A Celebration, vagyis „Ünneplés” több helyszínen zajlott a következő 3 nap. A környék összes H-D dealerénél koncertek, kiállítások, bemutatók voltak, árusok ezreivel. A H-D gyárainál gyárlátogatások, tesztmotorozás a 2004-es gépeken, illetve további bemutatók és standok sora várta az érdeklődőket. A Lake Michigan partján felállított sátrakban bemutatták a világot körbejárt, kicsit kiegészített, felújított kiállítási anyagot, és a szintén a tó partján levő Summerfest Grounds fesztiválközpontban különböző zenei és egyéb programok várták a jónépet. Emellett számos más rendezvény is volt, amelyet nem a gyár szervezett, ezek közül a legnagyobbnak a Reunion Bash ígérkezett, a Milwaukee melletti vásártéren, amely egyben a NASCAR és Indycar versenyekre használt oválpálya otthona is. Papíron tehát minden szépnek ígérkezett, bár elképzelni sem tudtam, hogy lesz mindenre időm.

Délutáni örömzene Milwaukee egyik H-D dealerénél. Hordó-madzag-partvisnyél kialakítású bőgőt már Szlovéniában is láttunk, de itt a dob és a gitár is elég egyedi.

Ötlet fodrászoknak

Aznap délután 2 dealerhez mentem el, és a csodaszép időben a koncerteket hallgatva megpróbáltam átnézni a sajtóirodában kapott vaskos dossziét. Este Craig Jones streetfighter showja szórakoztatta a nagyérdeműt. Az amerikaiak többségének fogalma sem volt arról, hogy mire számítson, döbbenten nézték az eseményeket. A motoros kaszkadőrök itt egészen más mutatványokat nyomnak, többnyire minél hosszabb és magasabb ugrásokkal fokozzák a kordonnal elég távol tartott nézők adrenalinszintjét. Így, amikor Craig csúszó hátsó kerékkel egyenesen a műanyagszalag mögött álló nézők felé tartott, és tőlük pár centire állt meg, a bámészkodók komoly sikongatásba kezdtek. A showban egyébként az tetszett legjobban, hogy Craig a sisakra szerelt rádiós mikrofonon keresztül folyamatosan kommentálta saját mutatványait.

Késő este a Riders Ranchen meghallgattam az „öreg” Eric Burdon koncertjét. Réges régen hallottam már játszani őt a néhai BS-ben, és bár kissé testesebb és ráncosabb lett az óta, a hangja most is szuper volt, ahogy a régi Animals nótákat nyomta.

Másnap korán keltem, reggel 8-ra oda kellett érnem a H-D egyik motor-összeszerelő üzemébe, hogy a nép előtt bejuthassak a sajtónak fenntartott reggeli időpontban. Kicsit korábban értem oda, és egy fiatal helyi erő azt mondta, ne várjuk meg a többieket, majd körbevezetett a gyáron. Később találkoztunk az igen népes, és fél óra késéssel megérkezett japán fotóshaddal, tiszta szerencse, hogy nem velük kellett végigjárnom a túrát. Ebben az üzemben a Sportster és a Buell blokkokat, az üzem egy leválasztott részében pedig a V-Rod blokkokat gyártják, itt végzik az Evo blokkok felújítását (a helyi dealeren keresztül visszaküldheted öreg Evo blokkodat a gyárba, és pár ezer dollár ellenében teljesen felújítva kapod vissza), illetve bemutatták a fejlesztési központ tevékenységét is. Elég sok gyárat láttam már belülről, feltűnt, hogy a nem igazán nőies foglalkozás ellenére mennyi nő dolgozik itt, és hogy milyen laza, kellemes, ugyanakkor mégis fegyelmezett a hangulat. Délután átmentem a másik üzemhez, ahol a Twin Cam blokkokat gyártják, ezt nem néztem meg belülről, inkább az előtte levő hatalmas parkolóban mászkáltam, ahol az új modelleket lehetett kipróbálni. Ahhoz, hogy fel is ülhessek valamelyikre, már hajnalban ott kellett volna toporognom, annyian vártak a tesztmotorozásra.

A hölgy épp egy Sportster blokk hengerfejeit húzza le a H-D motor-összeszerelő üzemében.

Ha nincs sajtóbelépőm, nekem is végig kellett volna állnom a sort. Kösz Wild!

Csajok (vidám) felvonulása. Egy körre az egész menet feljött a Milwaukee melletti oválpályára.

Craig Jones: nem elég, hogy az egész hangosítórendszert ő szerelte össze, a bemutató során sisakmikrofonján át kommentálta saját mutatványait.

Este a Milwaukee Mile versenypályán, a Reunion Bashen végre korrekt bulihangulat fogadott. Az egész hetes rendezvény ingyenes volt, csak akkor kértek 3 dollárt, ha motorral be akart menni az ember a belső parkolóba. A heti koncertajánlat: Molly Hatchet, Kentucky Headhunters, Bad Company, Ted Nugent. És itt volt a Sturgisben megismert Full Throttle Bar (Csutkagáz kocsma) is, amely a világ legnagyobb biker kocsmájaként hirdeti magát. Ennek a többi „vándorkocsmához” hasonlóan (ilyen pl. a Broken Spoke Saloon, vagyis Törött küllő szalon, amely Milwaukeeban a Riders Ranch területén állt fel) nincs egész éves állandó helye, csak az USA legnagyobb találkozóira építik fel. A találkozók között vonul a technikai személyzet, a berendezés és a díszlet, meg az épület vagy sátor. Monokinis pultos csajokat bárhol lehet találni, a főnökség és a zenekarok pedig gondolom, külön utaznak. A pályán ki lehetett próbálni, milyen egy profi sofőr mellett ülve 3 kört száguldani egy NASCAR autóban, emellett Wall of Death, Globe of Death (egy vasrácsból készült pár méter átmérőjű gömb belsejében nyomja két fiatal srác krosszmotorral, néha beáll közéjük egy csaj is – hihetetlen látvány) és számos további „vásári mulatság” közül lehetett választani.

Következő nap elmentem a Milwaukeetól 40 mérföldre levő East Troyba, ahol megnéztem a Buell gyárat, az egyetlen helyet a környéken, ahol nem blokkokat, hanem kész motorokat gyártanak (Milwaukeeban nincs olyan üzem, ahol H-D-kat szerelnek össze, itt csak a blokkgyártás folyik, az összeszerelés a Kansasban és Yorkban levő üzemek dolga). Szombat délelőtt pedig végignéztem a HOG chapterek képviselőinek, illetve a kisorsolt szerencsés résztvevőknek a felvonulását, ez volt a gyári rendezvénysorozat 4. eleme, a „Parade”. Az összesen 10 ezer motor több mint egy órán keresztül vonult át a belváros utcáin, a helyiek sorfala között. Az egész hétre jellemző volt egyébként a belvárosban uralkodó totális közlekedési káosz, de a felvonulás délelőttjén szinte mozdulni sem lehetett. Sturgistől eltérően itt viszonylag kis helyen tömörült össze rengeteg motoros, akik haladás helyett általában annyi sávban álltak, ahány sávos volt az adott út, és az összes utat, járdát, zöld területet ellepték a parkoló motorok.

Eric Buell-lel a Buell gyár parkolójában futottam össze, amikor kijött ebédelni az egyik hot-dog árushoz.

A csajok próbálták emelni a hangulatot esténként a Go-Go sátorban, de az állandó rendőri jelenlét miatt az intim részek végig takarásban maradtak.

A HOG chapterek látványos felvonulása Milwaukee utcáin. Kis országunkon kívül szinte mindenki képviselte magát, zászlókkal és sokszor az országra jellemző népviseletben.

A felvonulás alatt Milwaukeeban egy gombostűt sem lehetett leejteni.

Egy napot szántam a Lake Michigan partján kiállított látnivalókra. Az Open Road Tour során a világon körbehurcolt kiállítás nem sok újdonságot hozott, a gyár történelmével nagyjából tisztában vagyok különböző könyvekből. A régi és egyedi motorok kiállítása sem volt meggyőző. A régi motorokkal nem volt semmi bajom, de az építettek között csak olyanokat mutattak be, amelyek kizárólag H-D gyári alkatrészeket, illetve extrákat tartalmaztak. Azt pedig nem tartom motorépítésnek, hogy valaki a kínálatban szereplő összes krómozott deklit felszerelteti a gépére. A legszolidabb Arlen Ness építés is simán verte volna az itt kiállított „épített” motorokat.

Időm nagy részét a 2004-es modelleket bemutató sátorban töltöttem. A legkomolyabb változásokon a Sportster esett át. Bár sokan valószínűleg az új tankot veszik észre elsőre, teljesen átdolgozták a vázat, az olajtartályt, és a Dyna modellekhez hasonlóan gumiágyazású blokkot kapott a gép, így a rázkódást kevésbé bírók is nyugodtan vezethetik majd. Kihozták a V-Rod B jelű változatát, amely leginkább színében, kilométerórájában és állítható kormányában tér el az eredetitől. Nagyon tetszett még a Road King új Custom változata, amúgy is ez az egyik kedvencem a H-D-k között.

A Summerfest Grounds 8 színpadán folyamatosan váltották egymást a zenekarok, és itt lépett fel az indianapolisi motoros rendőrség bemutató csoportja, illetve a motoros és BMX-es fiatal tehetségek sora is. Szóval látványban nem volt hiány, de egész nap valami furcsa érzésem volt. Mintha a rendezvény nem igazán a motorosoknak szólt volna, hanem a sokkal nagyobb számban jelen levő helyieknek és turistáknak. Az egész nem a motorozásról szólt, olyan volt inkább, mint egy hatalmas vurstli, ezernyi árussal és büféstanddal, ahol az átlag amerikai családanyák a jól megtermett magyar motorosokat megszégyenítő kajaadagokat pakoltak magukba.

Az új Road King Custom

Lányok, biztos, hogy az 1200-es változattal akarjátok kezdeni motoros pályafutásotokat? Nem lenne elég a kisebb blokk?

Milwaukee művészeti múzeuma is motorokkal volt tele ezen a héten.

Rocknagypapák gyereklegeltetés közben

Nem volt rendőr, aki meg merte volna bírságolni a tilosban parkolókat.

Két angol szobrász műve: 90-es Fat Boy bronzból, életnagyságúnál 2x nagyobb méretben, 5,5 tonna, biztosítási érték 1 millió dollár. 1 év alatt készült el, és hajón hozták át Angliából.

A következő nap, vasárnap volt a rendezvénysorozat „csúcspontja”, a Party, az előzetes hirdetések alapján a világ legnagyobb születésnapi bulija. A helyszín a tó partján levő veteránok parkja volt, ahol a kapun belül kb. 150 ezer, azon kívül legalább további 100 ezer ember várta a teljes titokban tartott, meglepetésnek szánt esti koncertet. Mindenki találgatott, tippeltek a Stonesra és a U2-ra is. Én úgy gondoltam, hogy amerikai cég nyilván amerikai zenekart hív, és reméltem, hogy a ZZ Top lesz az. Este 6 körül kezdődtek az előzenekarok, a Doobie Brothers, majd egy country énekes, Tim McGrath. Az ő koncertje során teljes megdöbbenésemre megjelent a színpadon Kid Rock, akinek műmájer fehér rap-rockja sehogy nem illett bele sem a country zenébe, sem az este (elvileg) motoros hangulatába. A koncertek között a speakerként meghívott Dan Aykroyd próbálta visszahozni a Blues Brothers érzést, de fáradtnak, erőtlennek tűnt, amit csinált. És ekkor még mindig nem tudta senki, hogy ki lesz a fő attrakció.

A színpadon sorban megjelentek a H-D vezetői, ünnepélyes köszöntők után átadták a gyár által régóta támogatott Muscular Dystrophy Association képviselőjének a több mint 7 millió dollárnyi adományt jelképező csekket, és felvágták az ünnepi tortát. További gyenge poénok Dan Aykroydtól, majd elsötétült a színpad.

Először egy elektromos orgona, majd egy zongora hangjai csendültek fel, és több mint 100 ezer ember kezdett felhördülni. Amikor pedig az első fénysugarak megcsillantak az Elton John fülében levő gyémánt fülbevalón, az emberek ezerszámra fordítottak hátat a színpadnak, és hagyták ott a helyszínt, egyértelmű ujj-jelzésekkel tudatva mindenkivel, hogy mit gondolnak a zenei választásról. Én is roppant csalódott voltam, mert bár nincs különösebb bajom Elton John zenéjével, háttérzeneként bármikor meghallgatom, de az ürgének semmi köze nincs a motorokhoz, a motorozáshoz, és ahhoz a bulihoz, amit itt a H-D beharangozása alapján mindenki várt. Egy ideig hallgattam, dumáltam a mellettem levő angol csoporttal (ők voltak talán ez egyetlenek, akik örültek), de amikor ismét megjelent a színpadon Kid Rock, és Elton Johnnal együtt kezdtek valamit énekelni, feladtam.

Éjfélre vissza is értem a Riders Ranchre, ahol szerencsére még sokáig nyomta egy névtelen helyi rock’n’roll banda. Azon gondolkodtam, mennyivel jobban jár mindenki, ha őket hívják meg vasárnap esti fő műsorszámnak: a közönség jól mulat, és a szervezők pénze is megmarad. Nyilván az elfogyasztott söröknek volt köszönhető, hogy ilyen hülyeségek jutottak eszembe, de valahogy hiányzott valami, a csattanó nyári utam végéről, amit ettől az estétől vártam. Így hajnalban kissé üres feelinggel mentem lefeküdni, nem is akartam a következő 2 hétre gondolni.

Ted Nugent koncertje volt számomra a hét zenei élménye.

Amerikában, a századikon – Képösszeállítás a 2003-as Sturgis Bike Weekről

(A Wild magazinban 2003-ban megjelent képek, szöveg nélkül)