Wednesday, July 16, 2008

Amerikában, a századikon – V. rész

(A Wild magazinban 2003-ban megjelent cikksorozat szövege további képekkel)

Ebben az utolsó részben megpróbálom röviden összefoglalni az elég eseménydús utolsó heteket, és beszorítani párat azok közül a fotók közül, amelyek a korábbi cikkekből helyhiány miatt kimaradtak.

A H-D party másnapján délelőtt felkerestem a Riders Ranch egyik épületében berendezett internet cafét, ahol korábban megbeszéltem a tulajjal, hogy ingyen használhatom az egyik gépét az utolsó nap, mert ő úgyis előző este bezárta a boltot, de csak este szedi szét a gépeket. Nyugodtan ültem tehát hétfő kora délután a gép előtt, töltögettem fel Nanának az akkor már igencsak esedékes cikk képeit, amikor bejött egy figura, és kérdőre vont, hogy mit keresek még itt, hiszen a rendezvénynek délelőtt 11-kor vége volt. Mint kiderült, itt nem lehetett csendben tovább maradni a kempingben, ahogy azt Sturgisben tettük. Amikor befejeztem a munkát, és visszamentem a sátramhoz, valóban már csak pár sátor állt az enyémen kívül. Csodás! Akkor most kereshetek szállást.

Semmiképpen nem akartam aznap továbbindulni, egyrészt már eléggé délután volt, másrészt el akartam kerülni a tömeget: sok ezer motoros tartott hazafelé Milwaukeeból, és ez volt az iskolai nyári szünet hivatalos vége is, tehát gondoltam, hogy a nyaralásból visszatérő családok is ellepték az utakat. Így gyors összepakolás után egy újságból elkezdtem szállást keresni, és kb. az ötödik telefon be is jött. Egy negyven körüli figura az egész H-D buli idejére magánkempinget csinált a háza mögött levő kertből, és azt mondta a telefonban, hogy nyugodtan menjek, maradhatok még nála pár éjszakát. A szállás tehát megoldódott, viszonylag gyorsan megtaláltam a Milwaukee északi részén, a Riders Ranchtől vagy 30 mérföldre levő házat, ahol még némi vacsorát is belém adagoltak. Este a tűz mellett szívtuk a füstöt a rajtam kívül még ott maradt 2 arccal és a házigazdával, akiről kiderült, hogy vitorlázik, búvárkodik, és egy szépen restaurált régi CB Hondával közlekedik.

Másnap megtekintettem Milwaukee belvárosát – immár motorok nélkül –, és elmentem a Miller sörfőzdébe, Amerika második legnagyobb sörgyárába. A gyárlátogatás hála a söristennek rövid volt, utána pedig beültették a csoportot a gyár sörözőjébe, és kiderült, hogy itt is tudnak jó sört csinálni, csak a helyi törvények többnyire gátat szabnak a nedű erősségének. Sikerült azért kipróbálni egy-két különlegességet, amilyenre a boltokban nem nagyon lehet ráakadni.

A következő reggel búcsút vettem vendéglátómtól, és megyek ameddig jutok hozzáállással elindultam vissza dél felé. Másfél óra alatt elértem Chicagót, majd ugyanennyi idő alatt sikerült keresztül is jutnom rajta, annak ellenére, hogy végig autópályán haladtam. Hatalmas város, ez már az igazi amerikai metropoliszok egyike. Eredetileg szó volt arról, hogy egy barátom amerikai nagybácsijánál eltöltök itt pár napot, de ez a lehetőség végül megdőlt, így megállás nélkül (bár a folyamatos dugóban szinte végig araszolva) átvágtam a városon, és haladtam tovább Indianapolis irányába. Előző este a hírekben hallottam, hogy Indiana államban komoly árvíz van, ezért itt is a városon átvezető autópályát választottam, és késő este egy patak melletti kempingben álltam meg. Sátrat nem mertem verni, inkább a kemping berendezéséhez tartozó asztalon aludtam, mert a patak csak 15-20 centire volt a part szintje alatt, és nem akartam arra ébredni, hogy a sátor velem együtt ringatózik a vízben. Még emlékszem, hogy egyik utolsó bánki találkozónkon hogy álltunk a hasonlóan megduzzadt patak mellett, és próbáltuk szuggerálni, hogy kezdjen már el apadni. Most is hasonló módszerhez folyamodtam, és ismét bevált, reggel száraz lábbal indulhattam tovább.

Kemping Indianában: a patak majdnem olyan közel volt a kiöntéshez, mint anno Bánkon.Kemping Indianában: a patak majdnem olyan közel volt a kiöntéshez, mint anno Bánkon.

Az Ohio folyó hatalmas vashídján átkelve, Kentuckyban, majd Tennesseeben egyszerre két dolog történt: egyrészt Indiana hihetetlenül unalmas kukoricaföldjeit elkezdték megint felváltani a dombok és később az Apalache hegység erdői, hegyei, én pedig elkezdtem egyre kevésbé érteni, hogy mit mondanak a helybeliek. Elég jól beszélek angolul, és mindeddig semmi gondom nem volt az amerikai kiejtéssel, de itt rendszeresen meg kellett kérnem az embereket, hogy ugyan ismételjék már meg, amit mondtak. A beszédjüknek szinte semmi köze nem volt az angol nyelvhez, rosszabb volt, mint a legdurvábban hangzó 50-60-as évekbeli westernfilm.

A nap végére elértem a Great Smoky Mountains (Nagy füstös hegység) nemzeti parkot, ez volt az utolsó a listámon. Bár ezek a hegyek 2000 méter körüliek, tehát jóval magasabbak az otthoniaknál, a növényzet és a táj hangulata miatt sokszor úgy éreztem, hogy bármelyik magyarországi hegységben is lehetnék. A vidék egyáltalán nem hasonlított a korábban az USA nyugati felén látott, többnyire igen zord hangulatú helyekhez, és nagyon kellemes levezetés volt a Milwaukeeban töltött hét után. Ha valaki eljut az USÁ-ba, és érdeklik a természeti szépségek, de nincs lehetősége átmenni a nyugati részre, mindenképpen jöjjön el ide, Tennessee és North Carolina határára.

Korai telepesek 150 éves faházai Tennesseeben Korai telepesek 150 éves faházai TennesseebenKorai telepesek 150 éves faházai Tennesseeben

A Great Smoky Mountains nemzeti park: mintha a Bakonyban járnék.A Great Smoky Mountains nemzeti park: mintha a Bakonyban járnék.

Két nap után, amikor már a nemzeti parkból kifelé haladtam, feltűnt, hogy milyen iszonyú sok motoros van az utakon. OK, frankó szerpentinek, jó idő, napsütés, de mégiscsak péntek kora délután van, nem kellene dolgoznia az embereknek? Aztán az egyik arc elmondta, hogy a parktól délre levő Cherokee indián rezervátumban motoros találkozó van ezen a hétvégén, már arra gyűlik a nép. Gyors számolgatás után úgy döntöttem, hogy még van 10 napom a hazaindulásig, akár itt is eltölthetek belőle kettőt, nem kell mindenáron Floridában napozni.

Egy kempingben találtam fél helyet, ahol egy lakóautó és egy alkoholmámoros, nem annyira motoros helyi halálbrigád kisbusza közé felverhettem a sátramat, majd elindultam felfedezőútra. Ez igen érdekesnek bizonyult: a találkozó fő helyszíne a rezervátum központjának számító Cherokee kisváros épülőfélben levő sportstadionja volt, ahol mindössze annyit tettek az ügy érdekében, hogy az irdatlan sárban elhintettek pár köbméter kőzúzalékot, félreálltak a földmunkagépekkel, és felállítottak egy színpadot. A majdani sportpályát árusok sátrai foglalták el, inkább hasonlított az egész valami börzére, mint találkozóra. Aki nem fért el bent, vagy már a könyökén jöttek ki a ruhák és használt vagy új motoralkatrészek, az a városban válogathatott az indián kirakodóvásáron, vagy egyszerűen az út mellett ülve bámulta a motorosokat. A legfurcsább pedig az volt, hogy szinte sehol egy korty alkoholt nem lehetett látni. Ennek az a magyarázata, hogy az USÁ-ban a rezervátumok területén nem árusíthatnak alkoholt, így azt a legközelebbi, kb. 15 mérföldre levő városkából kellett beszerezni. Viszont a találkozó helyszínére sem lehetett bevinni, legalábbis nyíltan nem. De az teljesen egyértelmű volt, hogy egy-két motor bőr nyeregtáskájából azért csurog a víz, mert olvad benne a jég, amivel telerakták a sörök hűtésére.

Cherokeeban a régi autók szerelmesei is összegyűltek.Cherokeeban a régi autók szerelmesei is összegyűltek.

A csajok újabb áldozatra várnak, akinek lemoshatják a motorját.A csajok újabb áldozatra várnak, akinek lemoshatják a motorját.

Programok híján az emberek kiültek a főút mellé bámulni a motorosokat.Programok híján az emberek kiültek a főút mellé bámulni a motorosokat.

Az általános helyzet azért az volt, hogy az emberek mindenféle üdítőket iszogattak, és megpróbáltak más – szintén szigorúan tiltott, de egyszerűbben szállítható – tudatmódosító szerekkel hangulatot teremteni, ami estére egész jól sikerült is. A többfordulós szépségverseny után a színpadon a Kentucky Headhunters nevű banda játszott Molly Hatchet és Lynard Skynard stílusában hibátlan dixie rockot, az ő koncertjükről Milwaukeeban lemaradtam, már csak ezért is érdemes volt itt maradni.

Helyi színfolt kis exhibicionizmussalHelyi színfolt kis exhibicionizmussal

Ezerrel folyik a szépségverseny, a háttérben az épülő lelátók földkupacai.Ezerrel folyik a szépségverseny, a háttérben az épülő lelátók földkupacai.

A rengeteg vallásos motoros brigád egyikének standjaA rengeteg vallásos motoros brigád egyikének standja

A találkozó zárónapján, vasárnap kora délután kipihenten, hibátlan hangulatban indultam tovább Miami felé. Pont egy hetem volt az indulásig, úgy terveztem, hogy 3 nap alatt kényelmesen lemotorozok, aztán van bőven időm elintézni a motor feladását, a maradék pénzemen tudok venni pár alkatrészt az otthoni motoromhoz, és talán még egy kis tengerparti napozásra is jut időm.

És akkor elütöttek.

Egy 20 éves, mamlaszarcú, mélaszájú, nagydarab f*szfej úgy döntött, hogy a haverja apjának a nevén levő, leszakadt 89-es Chevy Camaroval úgy kanyarodik balra a 2x2 sávos és középen kanyarodósávval is ellátott út jobb szélső sávjából, hogy előtte se a tükörbe nem néz bele, se az ablakon nem néz ki balra. Így természetesen esélye sem volt észrevenni, hogy éppen előzöm. És miután elütött, csak állt mellettem, ahogy feküdtem a földön, és mormogta a szokásos „I’m sorry man, I’m really sorry, I didn’t see you” (Bocs haver, tényleg sajnálom, nem láttalak) dumát. Nem részletezem az eseményeket, rendőr, mentő, kórház, ami kell ilyenkor. Szerencsére nem tört el semmim, csak a bőrruhával együtt (mázli, hogy az volt rajtam) az én bőröm is kissé szétfoszlott, azt kellett pár helyen összevarrni. Nem tartottak bent a kórházban, de azt mondták, 2 nap múlva menjek vissza kontrollra, úgyhogy a legközelebbi helyen, egy Georgia északi részén levő kisvárosban kerestem szállást. Továbbmenni úgysem tudtam volna, a térdemen levő sebek miatt a jobb lábamat egyáltalán nem tudtam behajlítani.

Sajnos a kórházban nem adtak gyógyszert, csak pár receptet, amit majd másnap kiválthatok, ezért az első éjszaka kezdett egyre rettenetesebbé válni, ahogy múlt el a varrás idejére a lábamba nyomott érzéstelenítő hatása. Alvásról természetesen szó sem lehetett, így csak folyamatosan káromkodtam, és a szállodai ágyon ülve bambán bámultam a buta amerikai tévéadást.

Másnap a szálloda mindenese kiváltotta nekem a fájdalomcsillapítót, ezután már legalább a fürdőig el tudtam menni, és el tudtam kezdeni gondolkozni. Elég káoszosra sikerült így az út vége. A pannonos telefon – Amerika számos más helyéhez hasonlóan – természetesen itt sem működött, így először ki kellett kavarni, hogy a szobámból intézhessek távolsági és nemzetközi hívásokat. Ezerrel elkezdtem telefonálgatni, a rendőrségtől a magyar és amerikai biztosítón át a Miami mellett rám váró ismerősömig mindenkinek, meg valamilyen módon meg kellett szervezni a motor és jómagam lejuttatását Miamiba, ami még vagy 800 mérföld volt. Legalább volt mit csinálnom.

Két nappal később a dokik ragyogó arccal közölték, hogy gyönyörűen gyógyul a seb, a rendőrségen elkészült a jelentés, és másnapra találtam bérteherautót, amivel le tudtam vinni a motort. Elég lett volna egy pick-up is, de azt csak péntekre ígérték, nekem pedig addigra már Floridában kellett lennem. Úgyhogy szerda délután beraktuk a motort a dobozba, benyomtam egy dupla adag fájdalomcsillapítót, a rádión megkerestem az első country adót, és elindultam. Egész éjszakai vezetés után (tényleg nem mese a kamionos hangulat, éjszaka szinte csak a Coca-Cola reklámból ismertekhez hasonlóan kivilágított kamionok mennek az utakon, és amikor egy rádióadó elkezd távolodni, a gyorskeresővel azonnal megtalálod a következőt, ami ugyanolyan countryt nyom) másnap dél körül leértem Hallandale-be, Adrienn barátnőmhöz.

Nem gondoltam volna, hogy még „kamionozni” is fogok.Nem gondoltam volna, hogy még „kamionozni” is fogok.

A Spory szinte teljesen eltűnt a hatalmas raktérben.A Spory szinte teljesen eltűnt a hatalmas raktérben.

A következő két nap volt az igazi káosz. A motort a feladás előtt el kellett vinni kárbecslésre egy H-D dealerhez, a teherautót le kellett adni, és egy délutánt a kórházban töltöttem infúzión, mert elkezdett rondán elfertőződni a seb. A doki tollal körülrajzolta a térdemet, és péntek késő délután közölte, hogy ha a vonalon kívülre terjed a gyulladás, akkor sebláz veszélye miatt vasárnap nem ülhetek fel a repülőre. Fogalmam sem volt, hogyan tudnám így utazás előtt egy nappal máskorra áttenni a jegyemet, úgyhogy közöltem a térdemmel, hogy gyógyulás, és reménykedtem. Abból, amit eredetileg terveztem az utolsó napokra, természetesen semmi nem lett.

Bár végül minden megoldódott, ez a hangulat átterjedt a hazaútra is. Mindkét átszállásnál majdnem lekéstem a csatlakozást a gépek késése miatt, és Ferihegyre megérkezve szomorúan konstatáltam, hogy egyik feladott csomagom sem ért célba. Szóval úgy éreztem, valaki nagyon nem akarta, hogy hazajöjjek.

A csomagok elvesztéséről szóló jegyzőkönyv elkészülte után előbb haza, majd egyenesen a kórházba mentem, ahol magamban mulatva hallgattam, ahogy a magyar doki szidja, kontár munkának nevezi az amerikai dokik által végzett kezelést. Nem tudom, kinek volt igaza, de a következő két hét során mindennapos reggeli szertartássá vált a kórházlátogatás, ahol mindenféle trükkökkel igyekeztek – végül sikeresen – megállítani a fertőzést és gyorsítani a gyógyulást.

A kezdet és a befejezés: közöttük 14 869 mérföld, azaz közel 24 000 km gördült el alattam.A kezdet és a befejezés: közöttük 14 869 mérföld, azaz közel 24 000 km gördült el alattam.

Azóta eltelt egy hónap, ha nem is teljesen, de nagyjából rendbejöttem, a motor is lassan hazaér (eladó), talán már a biztosító is fizet előbb-utóbb, és volt bőven időm átgondolni a dolgokat, és visszazökkenni a nagy magyar valóságba. Mi a tanúsága az egész útnak? Van rengeteg, az egy külön cikksorozat lehetne. Ez egy hatalmas és gyönyörű ország, nem szabad kihagyni. Három és fél hónap alatt alig karcoltam meg a dolgok felszínét, sokkal több idő kellene, hogy (látogatóként) eljusson az ember a leglényegesebb helyekre, és valamennyire megismerje azt a világot. Millió előítéletem volt indulás előtt az amerikai emberekkel kapcsolatban, rá kellett jönnöm, hogy ezek nem mind állják meg a helyüket, és hogy kedvességükkel, jóindulatukkal és segítőkészségükkel bőven ellensúlyozzák azt, amit Európában negatívumként rovunk fel nekik.

Szóval mindenképpen érdemes elmenni Amerikába, és lehetőleg nem egy hétre. Az élet – ha az ember kicsit visszaveszi a mulatást – kifejezetten olcsó, és a benzináraknak köszönhetően az utazás is igen jutányos. Sokkal gazdaságosabb autót venni vagy bérelni, és azzal utazni 2-4 fős csoportban, de szerintem az igazi hangulat motoron érezhető. Én biztosan tervezem, hogy visszamegyek, nem holnap, és nem jövőre, de akkor is hasonló módon, motorral akarom majd bejárni a most kihagyott helyeket. Ha valaki előbb menne, és segítséget, ötleteket keres, nyugodtan megkereshet.

Az Orange County Choppers kiállítása Milwaukeeban: a Discovery Channel róluk készült sorozata miatt itt most ők a sztárok.Az Orange County Choppers kiállítása Milwaukeeban: a Discovery Channel róluk készült sorozata miatt itt most ők a sztárok.

Közlekedési táblák 1: Nem hagytak sok manőverezési lehetőséget. Talán egy kicsit túl van szabályozva a közlekedés?Közlekedési táblák 1: Nem hagytak sok manőverezési lehetőséget. Talán egy kicsit túl van szabályozva a közlekedés?

Közlekedési táblák 2: Azaz „A hídról ugrálni tilos”. Talán nálunk is elég lenne ennyit kirakni Pesten a Szabadság hídnál, és akkor nem kellene hetente lezárni a hidat, amikor valami agyament állat felmászik, majd meggondolja magát, és a tűzoltóknak úgy kell leszedniük?Közlekedési táblák 2: Azaz „A hídról ugrálni tilos”. Talán nálunk is elég lenne ennyit kirakni Pesten a Szabadság hídnál, és akkor nem kellene hetente lezárni a hidat, amikor valami agyament állat felmászik, majd meggondolja magát, és a tűzoltóknak úgy kell leszedniük?

No comments: