Amerikában, a századikon – I. rész

(A Wild magazinban 2003-ban megjelent cikksorozat szövege további képekkel)

Hát végre elindultam. Legalább 5-6 éve terveztem, hogy 2003-ban, a Harley-Davidson 100. születésnapján kijövök Amerikába, és körbemotorozom az Egyesült Államokat. Na jó, az hogy terveztem, az talán egy kicsit túlzás. Amikor csak tudtam, félreraktam némi pénzt, és reméltem, hogy összejön majd az út. A részletekkel hosszú ideig nem nagyon foglalkoztam. Időközben kiderült, hogy rajtam kívül másoknak is hasonlóképpen jár az agya, és úgy nézett ki, hogy össze tudunk hozni egy 4-5 fős brigádot. Aztán az évek során az emberek kezdtek lemorzsolódni. Ki azt mondta, hogy á, most nem, most túl sokan lesznek, másoknak pedig a tervezett fél év volt túl hosszú.

Sokáig az is bizonytalan volt, hogyan oldjuk meg a motor kérdését. Tavaly nyáron már érdeklődtünk nemzetközi szállítmányozási cégeknél, a szállítás (Németországból, oda-vissza) kb. 3000 dollár lett volna repülővel, 1000 dollár körüli összeg (és 6 hét) hajóval. Sajnos ugyanezeknek a nemzetközi cégeknek a magyar képviseletei elég töketlenek voltak, és fogalmuk sem volt a saját cégük által Németországban és Ausztriában meghirdetett lehetőségekről. Emellett a Németországba való kiszállításra sem adtak túl kedvező árat. Lehet ugye motort bérelni is kint, de azt más pénztárca-vastagságú embereknek, illetve csak rövidebb időtartamra találták ki. Harley-t napi 80-120 dollárért adnak bérbe, és ha ezt beszorozzuk 180 nappal, akkor abból bőven kijön egy motor ára. Más motorban nem is gondolkoztunk, mert ha már a H-D 100. születésnapja van, akkor ne Yamahával közlekedjünk. Így tehát igazából csak egy alternatíva volt a szállítás mellett, kint venni egy motort.

Az utolsó ember, akiben még reménykedtem, januárban közölte, hogy ő sem tud jönni. Ekkor el kellett döntenem, hogy mi legyen. Döntöttem. Nekivágok egyedül, lesz, ami lesz. A motort nem hozom ki, inkább kérek némi kölcsönt, és itt kint veszek egyet. Nagyon jól mutatott volna ugyan itt egy magyar rendszám, de minden rendőr megállított volna miatta, és a Buellre elég macerás pakolni is. Arról nem is beszélve, hogy itt elvileg 55 mérföld (89 km/h) a sebességkorlátozás, amit minden Amerikát megjárt ismerősöm szerint szigorúan vesznek, és a Buellen 120 körül kezdődik a kényelmes utazás, addig csak kézenállás az egész. Mivel akkor még úgy volt, hogy március első hetében a Daytona Bike Weekre érkezem meg, különböző floridai motorkereskedésekkel és Harley dealerekkel kezdtem e-mailezni, és gyorsan kiderült, hogy problémamentesen lehet használt motort venni. Kb. 10 000 dollárt szántam a motorra, ennyiért Sportstert kényelmesen, nagy szerencsével FXD-t lehet kapni.

Aztán február második felében beütött a Tankcsapda féle „Az ember tervez, az Isten végez” jelenség, és sokáig úgy tűnt, hogy nem lesz semmi az egészből. (Így utólag áldom magam azért, hogy nem adtam fel hajón a motoromat januárban. Egyrészt egész tavasszal ott álltam volna motor nélkül, másrészt fizethettem volna gazdagon a kötbért a kinti tárolásért.) Végül május közepére elkezdtek oszlani a problémák, és akkor nekiálltam megszervezni a dolgot. Repülőjegy-foglalás, biztosítás, autóbérlés az első napokra (Amerikában a tömegközlekedés siralmas, jármű nélkül halott az ember), egy csomó elintéznivaló, ami egy 3-4 hónapos utazással kapcsolatban felmerül. Természetesen a munkahelyemen sem ment minden simán, még az indulás előtti utolsó nap is majdnem egész nap bent voltam, ahelyett, hogy ezer más dologgal foglalkoztam volna. De nem panaszkodom, örülök, hogy el tudok szabadulni ilyen hosszú időre. Este még rövid sörözés pár barátommal, majd otthon pakolás, most ezt vigyem, vagy ne, ez hova fér még be, aztán már jött is a taxi. A dologban az a meglepő, hogy semmi igazán fontosat nem felejtettem otthon, és a kevésbé fontos dolgok közül sem sok mindent. A repülőn azután végre alhattam egyet.

Ennyit az előzményekről. A Wild következő számaiban képes beszámolót olvashattok arról, hogy merre járok, és remélem, másoknak is kedvet tudok csinálni egy ilyen úthoz. Természetesen tisztában vagyok a nehézségekkel, és tudom, hogy nem fog minden olvasó holnap elindulni (nem mintha nem szeretne). De mint már írtam, én is vagy 6 éve határoztam el a dolgot, és szerintem, ha valaki kitűz maga elé valamilyen célt, azt el lehet érni.

Arra helyszűke miatt nem lesz lehetőség, hogy részletesen leírjam az útvonalat, amit bejárok (ősszel bárkinek szívesen adok további tájékoztatást), de igyekszem megemlíteni a főbb állomásokat, és némi körképet adni erről a nagyon más országról. Ez az első rész technikai nehézségek miatt egy kicsit rövidebb lett, mint szerettem volna, de majd bepótolom. Az út tervezett főbb állomásai: Florida, San Francisco, Sturgis, Milwaukee, majd vissza Floridába. Lássuk, eddig mi történt.

Pár óra késéssel megérkeztem Miamiba. Azért ide, mert amúgy is Miami környéki kereskedőkkel leveleztem már tavaly óta, másrészt Miami mellett él már vagy 10 éve egy régi ismerősöm, aki befogadott arra az időre, amíg ott vagyok. Bár már elég késő este volt, legalább 30 fokos hőség és iszonyatos páratartalom fogadott. Ez később még rosszabb is lett. Sikeresen átvettem a bérelt autót (bár a késés miatt a repülőtéri kölcsönző már bezárt, de a roppant hatékony amerikaiak ezt gyorsan megoldották), majd viszonylag rövid keresgélés után, egyetlen eltévedéssel ráleltem az ismerősömre Hallandale-ben, Miamitól 15 mérföldre. (Bocs, előre szólok: a távolságokat és sebességeket nem fogom átváltani, ha valaki nincs tisztában a mértékegységekkel, 1 mérföld kb. 1,6 km.) Este gyors kocsmalátogatás Fort Lauderdale-ben, azután alvás gazdagon.

A kezdet: motorvásárlás Fort Lauderdale-ben

Másnap (szombaton) elkezdtem végigjárni azokat a helyeket, amelyekkel korábban e-mailen keresztül már felvettem a kapcsolatot motor ügyében, és az előkészítésnek köszönhetően estére már nagyjából tudtam, hogy mi kell nekem. Azért még ráhagytam a vasárnapot is (itt minden teljes gázzal üzemel szombaton, vasárnap pedig „magyar” szombati nyitva tartással), meg gondoltam, ilyen beruházás előtt az ember aludjon egyet. Végül hétfő reggel megszületett a bolt, 99-es Sportster 1200, 9600 mérfölddel, pár hasznos gyári extrával felszerelve (Screaming Eagle nyitott kipufogó, hozzá a karburátor megfelelően átfúvókázva, highway peg, csomagtartó, háttámla és szélvédő – ez utóbbi számomra nem túl hasznos, le is került róla azonnal, a közismert és hírhedt szakállpöndörítő effektus miatt. Szeretek látni motorozás közben.) Akkor még nem hoztam el, mert a biztosítás nem volt annyira egyszerű. A számítógépes biztosítási rendszer nem volt hajlandó felismerni sem a magyar, sem a nemzetközi jogosítványom számát (ki gondolta volna?), így végül drágább lett a biztosítás, mintha lett volna amerikai jogsim. Ez azért nevetséges, mert itt gyakorlatilag semmilyen komoly vizsga nem kell a jogsihoz, és normál jogsival olyan méretű lakóautókat vagy pick-up–lakókocsi szerelvényeket vezetnek, amelyekhez otthon simán C, illetve E kategóriás jogsi kellene. (Régebben egyszerűen lehetett amerikai jogsit csinálni külföldieknek is, de ma már amerikai társadalombiztosítási szám kell hozzá.)

Az Intracoastal Waterway Florida keleti partjánál

Amíg kibogozódtak a biztosítás csomói, addig a bérelt autóval tettem egy 4 napos túrát Florida déli részén. Miamitól északra végigmentem a parton mintegy 80 mérföld hosszan. Florida partvonalán a „part” szó nem teljesen egyértelmű. Amikor azt hinnéd, kijutottál az Atlanti óceánhoz, egy keskeny csatornával találod szembe magad, azon túl pedig egy szigettel. A szárazföldet végig ilyen keskeny szigetek veszik körül, azokon túl már tényleg az óceán van. A szárazföld és a szigetek közti keskeny lagúnákat „belparti hajóútnak” nevezik, ilyen van végig a keleti, Atlanti óceán felöli, és a nyugati, Mexikói öböl felöli oldalon is. Na szóval én kint mentem a keskeny szigeteket összekötő A1A jelű úton. Ez az igazán gazdagok játszótere. Elképzelhetetlen villák, jachtok, méregdrága szállodák. Ezt elég gyorsan meguntam, és átvágtam Florida nyugati partjára.

Egy természetvédelmi terület, ahol éjjel sátraztam

Felkerestem Thomas A. Edison és Henry Ford egymás mellett levő téli rezidenciáját, az 1920–30-as években itt töltötték téli szabadidejüket. Ekkor Edison már túl volt az elektromos árammal kapcsolatos találmányain (pl. villanykörte), már jól meg is gazdagodott belőlük, és a Ford gyárban sem az első T-modelleket gyártották. (Érdekesség, hogy a Ford is idén 100 éves, ennek örömére ki is hoztak egy Ford F-150 pick-upot Harley-Davidson Anniversary kiadásban.) Itt megpróbáltak valamilyen alternatív gumit előállítani, hogy az amerikai autóiparhoz szükséges gumit ne Dél-Amerikából és Ázsiából kelljen beszerezniük. Nem sikerült, illetve amit kifejlesztettek, az olyan drága volt, hogy nem érte meg nagy tételben gyártani.

Óriás banyan fa Edison téli rezidenciájánál, a teljes átmérője több mint 100 méter!

Pár autó Henry Ford garázsából

Ezután lementem az Everglades mocsárvilágba. 40 fok, iszonyat páratartalom, minden délután zivatar, milliárd moszkitó. Szóval biztos igaz, hogy Florida a paradicsom, de nem ilyenkor. Télen nyilván csodás a kellemes 20-25 fokos száraz levegővel, de nyáron csak mazochistáknak ajánlom. Az Everglades nagyon érdekes volt a hihetetlen élővilággal, de 1 nap elég volt belőle.

Everglades, az aligátorok otthona

Miután visszaértem az ismerősömhöz Hallandale-be, átvettem a motort, és próbaútként lementem 3 napra Key Westbe, illetve a Florida Keys névre hallgató szigetláncra. Az időjárás itt is hasonló volt, de nem érdekelt. Ez király hely, hihetetlen, ahogy 160 mérföldön keresztül pár 10 vagy pár 100 méter széles szigetek és hidak során megy végig az út, a hidak közül a leghosszabb 7 mérföld, több mint 11 kilométer. Közben megálltam 2 korallzátonynál búvárkodni. A búvárnaplóm és –igazolványom az otthon felejtett cuccok között volt, így palackkal nem tudtam merülni, de a legnagyobb mélység 7–8 méter, ezért igazából nem is volt lényeges, az uszony, pipa, maszk tökéletesen elegendőnek bizonyult. Key West is igen hangulatos kisváros, bár eléggé ki van hegyezve a turistákra. Ez sajnos az árakon is meglátszik.

Key West, az USA legdélebben fekvő H-D kereskedése

A kocsma Key Westben, ahol Hemingway halálra itta magát. Bár tőle 100 méterre egy másik azt hirdeti magáról, hogy az az igazi „Sloppy Joe’s Bar”.

Reagge zene naplementével Key Westben

Visszatértem Hallandale-be, 1 napot további készülődéssel, alapvető szerszámok beszerzésével töltöttem (szintén az otthon felejtett dolgok között volt a motoros szerszámostáskám, így kénytelen voltam venni egy imbusz meg egy torx készletet, plusz egy dugókulcskészletet), majd felpakolás, most már az összes cuccal (Key Westbe csak „lightos” szereléssel mentem, a laptopot és pár egyéb dolgot nem vittem magammal), és indulás északra.

Indulás Észak felé, most már teljes cuccal. Hova is ülök?

Először a Kennedy űrközponthoz mentem, ezt csak azoknak ajánlom, akiket érdekel a csillagászat és az űrkutatás. A 2 napos belépő nem olcsó, de tényleg rengeteg látnivaló van, kevés is a 2 nap arra, hogy mindent megnézzen az ember.

Kennedy űrközpont: akit érdekel az űrkutatás, annak érdemes megvennie az igen borsos árú 2 napos belépőt.

A híres Daytona Beach-i strand

Innen felmentem Daytona Beachre. Ha már a Bike Weeket lekéstem, azért megnézem a helyet, gondoltam. A hihetetlen strandtól, a külföldi motoros újságokból ismert kocsmáktól és a Daytona Speedway-től eltekintve ugyanolyan, mint bármelyik part menti üdülőváros. Azért este egy jót söröztem a Boot Hill Saloonban, szombat este lévén a Big Engine nevű (itt) nevesnek számító zenekar nyomott a Motörheadtől a ZZ Topon át a country-ig mindenféle kellemes nótát.

A „Main Street” Daytona Beachen: így Bike Week nélkül nem tűnik semmi különlegesnek.

Játszótér Daytona Beachen: nem lehet elég korán elkezdeni.

A Boot Hill Saloon Daytona Beach talán leghíresebb kocsmája.

A mennyezetet a levetett és itt hagyott női melltartók díszítik.

Mi minden nem kapható egy rendes motorosboltban (Carl’s Speed Shop, Daytona Beach)!

Másnap a Daytona Speedway meglátogatása után rövid túra után elértem St. Augustine-t, ami elméletileg az USA legrégebbi városa. Természetesen a spanyolok kezdték építeni még az 1600-as években, tőlük vették át az amerikaiak Florida egészével együtt.

Daytona Speedway, a Daytona 500 otthona

Mire eddig elértem, már vagy 2 hetet nyaraltam Floridában, tettem a semmit, és igazából nem haladtam sokat. Így Jacksonville-nél vettem egy balost, és elindultam nyugatra, most már komolyabb léptekkel: az eddigi napi 50-100 mérföld helyett 250-300 mérföldet mentem naponta. Igyekeztem távol maradni az autópályáktól, szerintem semmi értelme úgy végigszáguldani egy országon, hogy csak az aszfaltot és a benzinkutakat látod.

Megint egy aligátor! És én délután itt úszkáltam!

Mint utóbb kiderült, jókor indultam el, de ha 2-3 nappal korábban indulok, még jobb lett volna. Tallahasse, Florida fővárosa után csúnyán szembejött az eső, és egész Texasig eltartott, de közben Floridában (meg végig a keleti parton) nagyon komoly áradásokat okozott. New Orleansból engem is kimosott, a tervezett 3 nap helyett alig kettőt voltam ott, de már nagyon elegem volt az ázásból. Pedig errefelé is elég komoly fesztivál van, idén ünneplik Louisiana megvásárlásának 200. évfordulóját. Nem tévedés, Louisianát, ami akkor még nem csak a mai állam területét, hanem a teljes Missisipi völgyet jelentette, fel egészen a kanadai határig, az amik pénzért vásárolták a franciáktól 1803-ban. Alaszkához is hasonló módon jutottak hozzá később, azt az oroszoktól vették meg.

Utcakép New Orleansban

Kicsit eső? Szerencsére a kocsmában nem esett, és hideg volt a sör.

Ő meg szegény egész nap kint állt az esőben az étlappal a kezében. Bár mögöttem a motoron sem érezte volna jobban magát.

A Bourbon Street nappal: turistahegyek. Éjjel bezzeg másképp néz ki!

New Orleanstól még vagy 200 mérföldön át szakadó esőben mentem, ezzel komoly ámulatba ejtve a helyieket is. A tankolások sem voltak egyszerűek, mert ugye az ember a pénztárcáját a nadrágja hátsó zsebében tartja, az pedig az esőruha alatt van. De minek magyarázzam?

Szerencsére a texasi határ előtt egy kicsivel elzárták a csapot, kitisztult az ég, én pedig már 2 napja napozok a Mexikói öböl partján, Corpus Christi mellett. Kell egy kis erőt gyűjteni a sivatagok előtt. Ma délután indulok tovább kis kitérőkkel El Paso irányába, a motorra ott akarok új hátsó gumit venni, meg egy kilométerszerviz is esedékes lesz addigra. És akkor már megnézem a világ talán legnagyobb H-D kereskedését is (Barnett Harley-Davidson). Eddig ennyi. Viszlát a jövő hónapban, addig is mindenkinek széles utat és kellemes motorozást!