Amerikában, a századikon – II. rész

(A Wild magazinban 2003-ban megjelent cikksorozat szövege további képekkel)

Ott tartottam, hogy pihi a Mexikói öböl partján. Hát, azóta elég sok minden történt, ahogy most visszatekintek, a július meglehetősen mozgalmasra sikerült. Corpus Christitől másfél nap egyhangú motorozással végighúztam a sivatagon Texas déli részén. Nyílegyenes utak, napi két kanyar, növényzet szinte semmi, települések is csak naponta két-háromszor. Csak az jelentett némi változatosságot, amikor elértem a Karl May regényeiből ismert Rio Grande és Pecos folyót, de ezek mellett is mindössze pár mérföld széles „élő” sáv volt, azon túl ismét sivatag. Itt tűnt fel először az utak két oldalán végighúzódó drótkerítés. De jól mehet itt a kerítésépítőknek! Először nem értettem, mitől félnek, ugyan ki fogja ellopni a kaktuszokat és a satnya cserjéket? Aztán láttam pár tehenet, és bevillant, hogy biztos a hatalmas texasi farmok határát jelenti a kerítés, és a teheneket óvják. Mint később megtudtam, ez az elgondolás már közelebb járt a valósághoz, de még mindig nem volt tökéletes: törvény van arra, hogy minden közepes vagy főbb útvonalat kerítéssel kell védeni, így próbálják elkerülni az útra kóborolt állatok okozta baleseteket. De jó lett volna egy ilyen kerítés anno Balatonfürednél! :-) Erről jut eszembe: kóbor kutyát még egyáltalán nem láttam, de a szarvasoktól kezdve az aligátorokon és hangyászokon át a prérikutyákig mindenféle vadállatot annál többet, élő és – védőkerítés ide vagy oda – úton fekvő, elcsapott állapotban egyaránt, ezért az esti, éjszakai motorozást megpróbálom mellőzni, itt most nem hiányzik egy kutyaütés jellegű baleset.

Itt gondoltam bele abba is (ezeken az utakon bőven volt időm mindenféle dolgokon filozofálni), hogy az amik miért esznek annyi marhahúst teljes lelki nyugalommal, mindenféle betegségtől való bármilyen félelem nélkül: itt a tehenek nem egy ketrecben töltik egész életüket műtáppal etetve, hanem ki vannak csapva egész évben, és néha komoly távolságokat kell megtenniük két fűcsomó között, amit lelegelhetnek. Persze, hogy egészségesek, és nem kapnak el semmiféle betegséget!

Az egyre ritkuló települések és benzinkutak miatt innentől nagyon kellett figyelni a benzinre és az ivóvízre is. Jól olvastátok, vízre. Én is jobban szeretem a sört, de a meleg sör sokkal rosszabb a meleg víznél, és a szénsavas dolgok amúgy is felrobbannak a hőségben való rázkódástól (ez tapasztalat, nem okoskodás: próbálkoztam sörrel és üdítővel, de feladtam). Úgyhogy biztos, ami biztos alapon mindig van nálam 1 liter víz, esetleg citromlével keverve, hogy melegen elviselhetőbb legyen az íze. Már volt, hogy jól jött. A Sportster nagy hiányossága, ami Európában nem annyira, de itt egyértelműen megmutatkozik, a megfelelő méretű tank (tudom, miért nem vettem rá nagyobb tankot...). A 3,5 gallonos, azaz kb. 12 literes tank sebességtől függően 120-150 mérföldre elég (sajnos a rövidebb amerikai végáttétel miatt a motor valamivel többet pörög, mint az európai modellek). A legnagyobb távolság, amivel eddig két benzinkút között találkoztam, 110 mérföld, vagyis közel 180 km volt! Ez sok V-MAX-os barátomnak gondot okozna. Szóval figyelni kell a térképet, és számolni a mérföldeket. Természetesen mindig a települések végén van kiírva (ha egyáltalán ki van írva), hogy a következő benzinkút hány mérföldre van. Amikor meglátom a számot, gyors összeadás a napi számlálón látható értékkel, és ha az eredmény túl soknak tűnik, akkor vissza a legutóbbi kútig tankolni. Egyszer így is sikerült szárazra motorozni a Sporty tankját, kétszer pedig csak csodával határos módon értem el a következő kútig.

Térjünk vissza az útvonalhoz: a második nap délutánján végre feltűntek az első hegyek, elértem a Davis, az Apache, majd a következő nap New Mexico határán a Guadalupe hegységet. Közben lassan felkapaszkodtam arra az 1000-1500 méter magasan fekvő fennsíkra, amely az USA délnyugati részének „alapját” képezi. Ezért később eleinte fel sem tűnt, hogy már 2-3000-es hegyek között járok, a relatív szintkülönbség nem volt olyan nagy. Csak a térképről láttam, hogy egyre magasabb hegyek vesznek körül. Texas és New Mexico határán megnéztem a Carlsbad Caverns cseppkőbarlangot. Lehet, hogy a feltárt járatok hosszát tekintve a mi Aggtelek-Jósvafői cseppkőbarlangunk hosszabb ennél, de itt elképesztő méretű termek voltak. Naplementekor pedig meg lehetett nézni, ahogy az itt „nyaraló” több százezer denevér fél óra alatt kirepül esti vadászatára. Szóval elég látványos hely.

Innen irány El Paso, ahol a Barnett Harley-Davidson szervizében kaptam új hátsó gumit, és elvégezték az esedékes olajcserét, kilométerszervizt. Meg itt vettem át a floridai kereskedő által utánam küldött második ideiglenes rendszámot. Itt ugyanis, ha nem intézed el saját magad a rendszámot (márpedig én nem intéztem, dolgozzon meg a kereskedő a pénzéért), akkor 5-6 hét is beletelhet, mire elkészül egy rendszám. Addig a kereskedő által kiállított, papírból készült ideiglenes rendszámmal lehet mozogni. Hihetetlen, de a papírrendszám az egy hónapos érvényességi idő végén is teljesen jó állapotban volt, annak ellenére, hogy több száz kilométert ázott az esőben.

Alamogordo, New Mexico, White Sands (Fehér homok) nemzeti park

A szervizből egyenesen indultam északra, vissza New Mexicoba. A következő célpont Alamogordo és mellette a White Sands (Fehér homok) nemzeti park volt. Ez egy szaharai jellegű dűnékből álló kisebb sivatag, egy fontos különbséggel: nem kvarcszemcsékből, azaz homokból, hanem gipszkristályokból áll, ezért hófehér. Hihetetlen látvány a vakítóan fehér dűnék végeláthatatlan sora, meg az a pár növény és állat, amely megél ebben a környezetben. A környék egyébként arról is híres, hogy 1945 nyarán, Hirosima és Nagasaki előtt itt robbantották fel az első kísérleti atombombát.

Ezt a várost egy TV-s vetélkedőről nevezték el. Ilyen is csak Amerikában van.

Hogyan dekoráljunk ki egy villanypóznát?

Tudom, sokan azt mondanák, hogy ezt még meg lehet vágni, de itt egyszerűbbnek tűnt lecserélni, mint keresni valakit, aki már vágott gumit életében. A fogyasztói társadalom átka...

Ez nem motorkiállítás, hanem a kínálat része El Pasoban, a Barnett Harley-Davidson szalonban.

Ezután tettem egy kisebb kört New Mexico délnyugati részén, a Rio Grande felső szakaszának víztárolói mentén, majd első alkalommal keresztezve a Continental Divide nevű hegyláncot, amely kettéválasztja Amerika keleti és nyugati felét, megérkeztem Arizonába. Itt a hegyek között végre már igazi szerpentineket találtam, innen kezdett élménnyé válni a motorozás. Biztos sokan másképp vannak ezzel, de főleg, amióta tavaly a ringen jól megtanítottak minket „chopperezni”, azóta a nyílegyenes utak kevésbé tűnnek érdekesnek. Arizona déli részén kalandoztam pár napot a kaktuszok között, majd stabil 45 fokos hőségben való egy napos motorozás után (akkor még azt hittem, hogy ennél nem lehet rosszabb) Phoenixben beállítottam a Rick (H-D Budapest) ismerőseihez, akik tárt karokkal fogadtak, és minden jóval elláttak (kösz Thomas, kösz Rick!).

Különböző fajtájú és méretű kaktuszok Arizonában

Szomszédom az egyik kempingben

Itt egy kis kitérő: mindeddig nagyjából sikerült megvalósítanom azt, amire több Amerikát megjárt ismerősöm azt mondta otthon, hogy lehetetlen. A sátorban, kempingben alvást. Erre több lehetőség is van. A legjobbak az úgynevezett State Parkok, ezek az egyes államok fennhatósága alá tartozó területek, ahol napi 10-20 dollárért elég kulturált körülmények (WC, zuhany, meleg víz stb.) között lehet sátrazni. Ezek természetvédelmi területek, ezért meg kell szokni a vadállatok közelségét. Eddig hangyász, mosómedve, borz, szarvas, kígyó, iguána, mindenféle mókus, madarak és egy alkalommal aligátor szerepelt a szomszédaim között. Ha nem baszogatod őket, ők is békén hagynak, bár akkor kicsit elgondolkoztam, amikor este megláttam az aligátort a folyóban, 10 méterre attól a helytől, ahol délután fürödtem. A nemzeti parkokban levő kempingek olcsóbbak és nomádabbak, ezekben általában nincs fürdési lehetőség, hacsak nem a folyók és patakok. A magánszemélyek és –vállalkozások által üzemeltetett kempingek minden szempontból elég széles skálán mozognak, színvonalban és árban is nagyon változatosak. Sajnos általában nem a sátras, hanem a lakóautóval, lakókocsival érkező turistákra vannak berendezkedve. Amerikában amúgy is széles körben elterjedhetett az a tévhit, hogy sátrazni nem jó a füvön: a sátorhelyek kövesek, homokosak vagy gyakran murvásak. OK, elfogadom, hogy a sivatagban nehéz gyepet varázsolni a sátorhelyekre, de ahol amúgy lenne fű, ott is katasztrofális a helyzet. Az indulás előtt egy nappal egy bőrdíszműves barátomnál beszerzett sátor alja már úgy néz ki, mint a szita. A magánkempingek közül a KOA jelzésűek nagyon jók, igaz, ezek 20 dollárnál kezdődnek. A KOA (Kampgrounds Of America) egy kempingszövetség, az ebbe tartozó kempingek tényleg európai színvonalúak, füves sátorhelyekkel, mosodával, bolttal, minden kényelmi szolgáltatással.

Így készülnek ezek a cikkek a különböző kempingekben.

Híd vagy csatorna helyett sok helyen csak ennyi jelzi az időszakos vízátfolyásokat. Azt nem tudom, hogy amikor 5 láb (majdnem másfél méter) víz áll az úton, akkor milyen járművek mennek át.

Erősen korlátozták, hogy ki állhat meg itt.

Szóval Daytona, New Orleans és El Paso kivételével – ahol csak motelben tudtam aludni, 40-60 dollárért, elég húzós áron – eddig végigsátraztam az egy hónapot, ezért igen jól esett megérkezni Phoenixbe, és pár napot igazi házban, igazi ágyban aludni. Bár eredetileg csak 2 napot akartam itt maradni, vendéglátóim addig marasztaltak, amíg a kettőből négy lett. Közben kirándultunk közeli kisvárosokba, megismerkedtem néhány itt élő magyarral, és megtanultam, mi az az erős. Ez utóbbi leckére egy Sport Pepper’s Grill nevű sportbárban került sor, ahol Thomasék rávettek (amilyen hülye vagyok, nem kellett sok rábeszélés), hogy vegyek részt az „Atompaprika bosszúja” elnevezésű kihívásos állatságon. Ez annyiból áll, hogy 1 óra alatt el kell fogyasztani 13 darab sült csirkeszárnyat, amelyek úgynevezett „habanero” chilipaprikából készült mártásban úsznak. Akik ismernek, tudják, hogy szeretem az erőset, de ilyet még nem szagoltam. Amúgy sem értem az amerikaiak rajongását a csirkeszárnyért, én a húst szeretem, nem a csontokat rágcsálni, de ezek a csontok úsztak a világ legerősebb mártásában. A „vacsora” után napokig égett a belem, szóval ez tényleg marhaság. És mindezt egy pólóért, meg hogy kikerüljön a képem a falra a „túlélők” közé. Senkinek nem ajánlom.

Ezt a templomot eredetileg a Gellért hegyre tervezték, de a II. világháború miatt végül Sedonában, Arizona államban építették fel.

A szikla és a mellette levő falu neve Mexican Hat, vagyis Mexikói kalap. Vajon miért?

Végül elindultam Arizona északi része felé, és ekkor – talán a négy kényelmes nap ára volt ez? – következett öt nap, amikor komolyan azt kezdtem gondolni, hogy valaki valahol nagyon szurkál egy hozzám hasonló kis bábút, és közben voodoo varázsigéket mormol.

A gyújtáskapcsoló az út menti gyorsjavítás, majd a hosszabb távú megoldás után

Első nap elnéztem egy elágazást, ezért nem a tervezett helyre jutottam, és a legközelebbi kút előtt 12 mérfölddel teljesen kiürült a Sporty tankja. Kora délután a sivatag közepén, 45 fok, elenyésző forgalom, árnyék sehol: itt jól jött a biztonsági víztartalék. Végül kb. egy óra stoppolás után megállt egy autó, fiatal pár: elmentek a következő kútig, vettek egy benzinkannát, megtöltötték benzinnel, és még vizet és egy szendvicset is hoztak. Ja, és kifizetni sem engedték! Azt hiszem, még kell várni pár évet arra, hogy valami ilyen Magyarországon is megtörténjen. Másnap egyszer csak megállt a motor, se kép, se hang, az elektromosság teljesen elhalt. Természetesen akkor, amikor csak egy 50 mérföldes körtúra volt tervezve aznapra, és az összes cuccom, a szerszámokkal együtt a kempingben pihent. A blokk lehűlése és a különböző vezetékek rángatása után rövidesen kiderült a hiba oka, elszakadt a pozitív aksikábel. Semmi gond, gyakori H-D probléma, csak hát szerszám nélkül nehéz megoldani, főleg, hogy ezt a kábelt 10-es metrikus csavar rögzíti. Itt is stoppolás, szerszámok lejmolása, kölcsönkérése, végül kb. 10 normál vezetékdarab párhuzamos betoldása után elég erősnek ítéltem a tákolt kábelt ahhoz, hogy elbírja az indítási áramot. Visszakínlódtam a helyére, szerencsére vette a lapot, és utána még egy hétig így közlekedtem, amíg a következő szerviznél vettem rendes aksikábelt, és kicseréltem a toldottat. Harmadik nap: szeretnék elindulni, de az istennek sem tudom elfordítani a kulcsot a gyújtáskapcsolóban. Nem kizárt, hogy az előző napi rángatás okozta a problémát, de az is lehet, hogy a kapcsoló megadta magát a rezonanciának. Itt legalább nálam volt minden szerszám, drót, szigetelőszalag, gyorsan szétszedtem az egészet, ideiglenesen kiiktattam a gyújtáskapcsolót, majd másnap vettem egy kapcsolót, és „tartósan” is kijavítottam a hibát. Gyújtáskapcsolót nem tartottak raktáron a következő szerviz miatt Coloradóban felkeresett H-D szervizben, úgyhogy ez egyelőre marad. Negyedik nap nem történt semmi, kezdtem azt hinni, hogy a jóakaróm elunta magát. Á, dehogy. Ötödik nap reggel megcsípte a lábamat egy százlábú. Ez nem az otthon is előforduló aranyos kis állatka, hanem egy kb. 15-20 centi hosszú rettentő ronda vadállat, és iszonyú fájdalmasat csíp. Általában minden reggel kirázom a csizmámat, pont azért, hogy megszabaduljak az éjszaka esetleg belemászott rovaroktól, skorpióktól stb. Úgy látszik ezen a reggelen túl fáradt voltam, és megfeledkeztem erről az elővigyázatosságról. Nem tudtam, hogy a fájdalmon kívül van-e más hatása a csípésnek, ezért tettem egy 10 mérföldes kerülőt a Hopi indián rezervátum kórházába: a semmi közepén egy akkora, hipermodern, tökéletesen felszerelt kórház volt, hogy azt bármelyik magyar kórház megirigyelhetné. Itt kitisztították a sebet, de mondták, hogy fájdalomcsillapítón kívül mást nem tudnak adni, és ha tisztán tartom a sebet, és nem fertőződik el, akkor nem lesz további következménye a dolognak. Fájdalomcsillapítót nem kértem, nem akartam bealudni a motoron, indultam tovább. Viszont a 10 mérföldes kerülő majdnem betett, felborította a gondosan megtervezett itinert. Tudtam ugyanis, hogy a rezervátumban nincs benzinkút, és végül csak úgy jutottam el az első nagyobb városig és a kútig, hogy az utolsó fél órában a lejtőkön leállított motorral gurultam, az emelkedőkre felmotoroztam, aztán megint gurultam… Szóval megvolt a kárpótlás az eseménymentes negyedik napért.

Egy héttel késtem le arról, hogy a „Született gyilkosok” című film helyszínéül szolgáló 666-os úton motorozhassak. Az út által érintett 4 állam vallási szervezetei addig izmoztak, míg végül átkeresztelték „Az ördög országútját”.

Mindeközben azért folyamatosan haladtam észak felé, Phoenix után Sedona, Flagstaff, az arizonai meteorkráter, a Petrified Forest (Megkövesedett erdő) nemzeti park érintésével, a Hopi és a Navajo rezervátumon keresztül, és az ötödik nap estéjére a Monument Valley hihetetlen sziklái között elértem a Four Cornert, a Négyes sarkot, ahol Arizona, New Mexico, Colorado és Utah találkozik. Itt el kellett döntenem, merre tovább. Úgy véltem, van bőven időm, ezért nekivágtam Coloradónak. Még korábban kezembe került egy ismertető, amely szerint Colorado Springs közelében nagyszerű vadvízi evezésre van lehetőség, úgy gondoltam, megnézem, itt hogyan művelik ezt a sportot. És Colorado Springs alkalmas helynek tűnt a következő olajcserére. Pár nappal később (két napot szántam a Mesa Verde nemzeti parkra, ahol több száz éves indián pueblók és sziklafalakra épített elképesztő ősi indián „lakótelepek” láthatók) megérkeztem a Royal Gorge nevű szakadékhoz, ahol a világ legmagasabb függőhídja több mint 300 méterrel az Arkansas folyó felett vezet át. A hidat ma már nem használják, egy vidámparkot építettek köré, de igazából azt sem értettem, hogy eredetileg miért oda építették, a lehető leglehetetlenebb helyre, amikor elvezethették volna az országutat ott, ahol ma keresztezi a folyót. Na mindegy, ez már a múlt. A vidámparkot kihagytam, a belépő ára kicsit húzósnak tűnt, amúgy is a vadvízi túra miatt jöttem. Sajnos kajakozni nem lehetett, mint kiderült, biztosítási problémák miatt. Ez azért nehezen érthető, mert a túra előtt alá kellett írni egy nyilatkozatot, amelyben minden felelősségtől mentesíted a túraszervező céget. Emellett azonban a cégnek biztosítást is kell kötnie, és a biztosítók nem hajlandók biztosítást kötni kajakra, csak raftra. Később máshol is ugyanezt tapasztaltam, vagyis itt csak akkor kajakozhatsz vadvízen, ha van saját kajakod. Cégek csak olyan sima vízre szervezhetnek „vadvízi” kajaktúrát, ami már nem is vad. Így maradt a raft, de ez is nagyon király volt, profi szervezéssel és túravezetéssel.

Royal Gorge, Colorado, a világ legmagasabb függőhídja, kb. 300 méterrel az Arkansas folyó felett. Pár órával később ott ültem lent egy vadvízi raft csónakban!

Másnap kissé elhúzódott a szerelés Colorado Springsben, ki kellett cserélni a hátsó henger időközben eldurrant szelepfedél-tömítéseit és a fékbetéteket is. A szervizben azonban nem kis meglepetés ért: ott találtam egy nálam pár évvel fiatalabb srácot, akivel előző nap együtt voltam és beszélgettem a vadvízi túrán. Ő és a felesége Colorado Springsben laknak, és emlékeztek rá, hogy említettem, reggel a szervizben kezdek. Ezért a srác odajött, hogy ne kelljen a szalonban ücsörögnöm, amíg dolgoznak a motoromon, és körbevittek Colorado Springsben és a mellette levő „Istenek kertje” elnevezésű parkban. Ez még amerikai mércével is eléggé hihetetlennek tűnt, pedig itt másképp állnak az emberhez és a motoroshoz, mint otthon. A kellemes délelőtti nézelődés után kora délután végre elkészült a motorom, és elindultam vissza nyugat felé. Valamivel több, mint egy hetem volt arra, hogy Las Vegasba érjek, ahol az előzetes megbeszélés szerint találkoznom kellett Krall Csabával és Csörgics Gáborral.

Coloradói csajtalálkozó

A késői indulás miatt esélyem sem volt elérni azt a kempinget, amelyet eredetileg szerettem volna, ezért egy benzinkúton elkezdtem böngészni a térképet, hogy hol aludjak. Egy motoros szólt, hogy egy közeli faluban motoros találkozó van, mégpedig az éves coloradói hölgytalálkozó. Gondoltam, aludni ott is lehet, és legalább látok egy találkozót. Így, totál véletlenül estem be első amerikai találkozómra. Hát, eléggé más volt, mint az otthoniak. Egy meghatározhatatlan, csajokból álló baráti társaság (nem klub, semmi color nem volt) szervezte, immár 17. alkalommal. Halljátok, krapeknők? Az eseményeknek igazából nem volt központja, az egész kisváros motorosokkal volt tele, minden utca és kocsma a találkozó helyszíne volt. A város szélén levő ló-, marha- és minden egyéb vásártér volt a sátorozásra kijelölt hely, de ott semmilyen program nem volt, és sokan más kempingekben, szállodákban szálltak meg. Este több kocsmában is volt koncert, tánc, buli, de végül a legnagyobb, úgymond központi helyszínnek az Amerikai légió „klubháza” bizonyult (ez egy fura szervezet, elvileg az összes, valaha külföldön szolgált amerikai katonát tömöríti, és szinte minden értelmes méretű településen van valamilyen házuk). A kocsmák 2-300%-os haszonkulccsal dolgoztak, egy dobozos sörért 3 dollárt kértek, ez határt szabott a mérhetetlen berúgásnak. Közepes zenekarok játszottak, de feltűnő volt, hogy még a kis kocsmákban fellépő kis zenekaroknak is milyen profi a hangosítása. Késő este végül a még élő 3-400 ember a légió klubházában gyűlt össze, tombola, vetélkedők eredményhirdetése, ezek már a nálunk megszokott módon zajlottak. Aztán éjjel 2-kor egyszerre mindennek vége volt, a zenekarok hazamentek, a „klubházat” bezárták, és hirtelen mindenki eltűnt, teljesen kiürült a kisváros. Hát ez szokatlan volt, ilyet otthon csak az alsóörsi HOG találkozón láttam, de ott legalább mi tartottuk a frontot. Másnap nem akartam délig aludni, így aztán én is elraktam magam.

Coloradói csajtalálkozó

A hölgyemény ezzel a kissé nőies fényezésű merev vázas Shovellel érkezett. A maligánok miatt távozni már nem tudott vele, ezért betoltuk a gépet a koncertterembe.

A 10 dolláros belépőért a sátorhely és a karomon virító gyönyörű lila szalag mellett még kaptam pár érdekes dolgot.

Ilyen magasan még gyalog vagy síléccel sem jártam: a Függetlenség hágó Aspen mellett, Coloradóban, közel 4000 méteren.

Az ezután következő hét volt talán az út eddigi legszebb része. Végigmotoroztam Colorado hegyein, síparadicsomok és hibátlan hegyi patakok között, majd átértem Utahba, és bejártam az Arches, a Capitol Reef, a Bryce Canyon és a Zion nemzeti parkot. Utólag visszatekintve ezek mindegyikét szebbnek találtam, mint a Grand Canyont. Ez utóbbi maradt a végére, 2 napot voltam ott, mielőtt átmotoroztam Vegasba. Méretei miatt a Grand Canyon valóban elképesztő, de az előbbiek egyszerűen szebbek, változatosabbak. Sajnos az újság keretei nem teszik lehetővé a parkok bemutatását, ha hazaértem, kirakok majd pár fotót a webre, ott megnézhetitek őket. Tudom, nem mindenki fér hozzá az internethez, de más megoldást nem látok.

Naplemente klasszik a Grand Canyonban

Vegasban találkoztam Csabával és Gáborral, illetve útitársaikkal, akik már 2 napja ott voltak. Vegas szintén nehezen írható le szavakkal: iszonyatos kábítás, túlspira, egymás túllicitálása. Ha az egyik kaszinó az ókori Egyiptomot mintázza, akkor a másiknak az ókori Rómát kell. Ha egy szálloda felépíti Velence hasonmását, akkor a másik felépíti Párizsét, a harmadik New Yorkét és így tovább. És közben mindenhol a játék, éjjel-nappal, a kaszinókban amúgy sem tudod, hány óra vagy milyen napszak van. Nem vagyok igazi szerencsejátékos, csak a hecc kedvéért dobtam be pár negyeddollárost egy félkarú rablóba. 75 cent befektetéssel nyertem 1,25 dollárt. Ekkor úgy gondoltam, hogy a csúcson kell kiszállni (meg amúgy is indultunk egy bérelt limuzinnal körbejárni a várost, így ünnepeltük Zsolt, a HOG West Hungary Chapter jelen levő tagjának születésnapját), tehát végül nettó fél dollár nyerővel szálltam ki. Komoly teljesítmény :-)

Találkozás Las Vegasban

Las Vegas, Harley-Davidson Café

Két nap után elváltunk: Csabáék indultak Sturgis felé, azokon a nemzeti parkokon keresztül, amelyeket én már végigjártam, nekem pedig ismét nyugat felé vezetett az utam. És – bár előre nem sejtettem – ekkor következett életem eddigi legdurvább motorozása, a Death Valley, azaz a Halálvölgy nemzeti parkon keresztül. Ez Vegastól 70 mérföldre nyugatra található, két 1500 méter körüli hegylánc között. A völgy maga a tengerszinten, illetve kicsit az alatt fekszik, itt van az USA legmélyebben levő pontja is, kb. 90 méterrel a tengerszint alatt. És a név igen találó, bár szerintem innen a halál is elmenekül, ha van egy kis esze. Olyan volt, mint egy kemencében motorozni. 50-60 mérföldenként volt benzinkút, mindegyiknél megálltam, nem csak tankolni, hanem inni, locsolni magamat, meg egy kicsit bemenni a légkondicionált épületbe. Az egyik helyen megnéztem a hőmérőt, árnyékban 127 Fahrenheitet, azaz közel 53 Celsius fokot mutatott! A völgyben amúgy szinte semmi nincs, csak kiszáradt tavak és patakok (télen van erre nedvesség és a hegyekből leömlő víz, de nyáron teljesen kiszárad minden), mozdulatlanul áll a forró levegő. De gyorsan sem tudtam menni, mert a szemüveg mögé bejutó levegő szinte kiégette a szememet. Az volt a szerencsém, hogy későn indultam Vegasból, ezért elkezdett lenyugodni a nap, és normalizálódni a hőmérséklet. De a végén már csak az hajtott, hogy egyre közelebb láttam a Sierra Nevada hegységet, amelynek a lábánál végül késő este beestem egy kempingbe.

Másnap átkeltem a Sierra Nevadán, kereszteztem még egy völgyet és a parti hegységet, majd elkezdtem leereszkedni az óceánpart felé. Gondoltam, hogy a parton kicsit hűvösebb lesz, ezért nem lepődtem meg, hogy amint gurultam le a parti hegységről, elkezdett hiányozni a bőrkabát. Miután ezt felvettem, rövidesen a pulóver és a kesztyű is előkerült. És amikor Pismo Beachnél, Los Angeles és San Francisco között kiértem a Csendes óceán partjára, legnagyobb megdöbbenésemre Skóciát vagy Skandináviát megszégyenítő időjárás fogadott. 20 fok alatti hőmérséklet, ködszitálás, szél. És mindez úgy, hogy a parttól 20 mérföldre még 30 fok felett volt a hőmérséklet!

Itt mind időben, mind távolságban félútra értem, és elértem utam első „célját”: óceántól óceánig keresztülmotorozni az USÁ-n és megnézni a Csendes óceánt. A másik kettőhöz Európában és Afrikában már többször volt szerencsém, de ezt, a legnagyobbat, még soha nem láttam. Hát, nem ilyen fogadtatásra számítottam. A folytatás: Los Angeles most kimarad, észak felé indulok, San Francisco felé, onnan pedig vissza keletre Sturgisbe, ahol a tervek szerint ismét találkozom majd Csabáékkal, és phoenixi vendéglátóimmal, Thomasékkal is. Erről majd a következő számban.

Sarkvidéki időjárás a Csendes óceán partjánál

Az elefántfókákat látszólag nem zavarta a zord időjárás California partjainál.