Már megint Amerika – 2008/1

Budapest – Phoenix, AZ

No, végre sikerült felerőltetnem a 2003-as cikkeket és képeket a webre, nem volt egyszerű, mert az eredeti, az újságba készült képek túl nagynak bizonyultak a blogkezelő számára, így szépen mindegyiket kisebb fájlméretűre kellett vennem a feltöltéshez. Meg a blogszerkesztő is butább, mint eredetileg gondoltam, ezért gyűrtem egy kicsit a HTML-formázáson is. Most azonban végre elkezdhetem feltölteni az idei út leírását, amelyet kevéske szabadidőmben írkálok. Remélem, még nem unjátok :-) (Az esetleges helyesírási és nyelvtani hibákért előre is elnézést, behalt a helyesírás-ellenőrző, mindenképpen a telepítőlemezt követeli a működéshez, az pedig otthon van.) Először egy kis bevezető.

Amikor a 90-es évek végén elkezdtem gondolkodni a 2003-as úton, 6 hónapra terveztem, márciusi indulással, a Daytona Bike Week meglátogatásával kezdve az utat. Utána, a tavaszi hónapokban akartam végigjárni a dél-nyugati államokat, majd nyár elején fel Alaszkába, és végül vissza Sturgisbe és Milwaukeeba, majd szeptemberben haza. Szép elgondolás volt. Személyes gondok miatt 2003 elején nyilvánvalóvá vált, hogy a márciusi indulásból semmi sem lesz, teljesen bizonytalanná vált az egész út. Amikor május tájékán újból úgy tűnt, hogy el tudok indulni, világos volt, hogy Amerika egyes részeit ki kell hagynom, ha oda akarok érni Sturgisbe és Milwaukeeba. Márpedig akkor ezek elsődleges célok voltak. Egyszerűen a térképre nézve és a távolságokat figyelembe véve egyértelmű volt, hogy az észak-nyugati államok (Oregon, Washington, Idaho, Montana) és Alaszka lesz az „áldozat”. Mindezt csak azért írom le, nehogy bárki azt gondolja, hogy a Fábrytól nyúltam az ötletet az idei úthoz. Ő nyúlta tőlem, csak tudnám, hogy a fenébe jött rá, hisz az egész elgondolás csak a fejemben létezett. Na mindegy.

Minthogy általában képtelen vagyok időben befejezni a dolgaimat, ezért az idei út is az összes többihez hasonlóan indult. Vasárnap este szolíd búcsúivás a Marximban (előző este is volt egy, az nem volt olyan szolíd), gyorsan haza, az előre kikészített cuccok közül a leglényegesebbek beletuszkolása a két nyeregtáskába és a hengerzsákba, a többi maradt otthon, majd hajnali 5-kor még be az irodába az utolsó feladatok befejezéséhez. Hosszú repülőút előtt sosem alszom, így amikor felülök a gépre, a kényelmetlen ülések ellenére is simán szokott menni a szunya. Ez vígasztalt, miközben reggel még e-maileket írkáltam, és mindenféle anyagokat készítettem elő, hogy ne álljon meg az élet a távollétemben. 8-kor a fodrász kicsit megkurtította a hajam és a szakállam, hogy legyen hova nőniük 3 hónap alatt, azután bank, posta, majd reggel 10-kor Rosszcsont Dani kifuvarozott a reptérre. Viszonylag kevés macera után felülhettem a gépre, és jöhetett a jól megérdemelt alvás. Persze a kaja után. Az első pofon akkor ért, amikor közölték, hogy a Budapest – New York úton 1 doboz sör jár ingyen, a főétkezéshez, a többiért fizetni kell. Akkor már mindegy volt, nagyon kellett az a sör, kicsengettem az 5 dollárt a kis doboz Heinekenért, hadd gazdagodjon a légitársaság. New Yorkban is a vártnál kevesebb herce-hurca után beengedtek az országba, majd az induló gépek listájára nézve láttam, hogy a Phoenixbe induló csatlakozó járat 1 órát késik. Fasza, akkor a 3 óra várakozás 4 óra lesz, azt még kibírom. Kicsit később a késés már 2 óra volt, megint később már 3 és így tovább. Legalább rögtön az elején kiírták volna, hogy 4 órát csúszunk, akkor bementem volna New Yorkba, úgysem jártam még ott. Így viszont, hogy óránként növelték a késés idejét, majdnem 8 órát töltöttem a világ egyik legszemetebb repterén, a JFK-n. Sok repteret láttam már, de ez szinte mindegyiket alulmúlta, olyan lepukkant volt. Dohányozni természetesen csak az épületen kívül lehetett (a „Levegőtisztasági” törvény megfelelő cikkelyei miatt), kaja/pia viszont csak a biztonsági ellenőrzés utáni részen volt, ahonnan már nem lehetett volna kimenni bagózni. Vagyis az épület előtt töltöttem el az időt egy automatából vett ásványvízzel és az érkező/induló utasokat szállító autók, valamint egy, a járdán a ládák és betonkockák fedezékében rohangáló kisegér tanulmányozásával. Szédítő élmény volt. Végül aztán hétfő éjfél helyett helyi idő szerint kedd hajnali 4-kor megérkeztem Phoenixbe, Arizona államba. Itt szerencsére már flottul mentek a dolgok, egy kisbusz elvitt az autókölcsönzőhöz, ahol átvettem az interneten keresztül előre lefoglalt kocsit (Ford Focus volt, de valami általam még soha nem látott változat), majd a kölcsönzős útmutatása és térképe alapján csont nélkül megtaláltam a szintén előre lefoglalt motelt a reptértől 1/2 órányi autózásra, a Tempe nevű városrészben.

Hogy miért pont Phoenixbe jöttem, annak több oka is van. Ugye a terv az, hogy a Csendes-óceán partján végig fel a kanadai határig, majd tovább Alaszkába (a 2003-as út kihagyott része). Tehát logikus lett volna Los Angelesbe vagy San Diegoba érkezni. Viszont semmiképpen nem akartam kaliforniai modell motort venni, azok ugyanis az USA általános törvényeinél szigorúbb környezetvédelmi előírások miatt még jobban lebutított, további szűrőkkel és felesleges hibaforrásokkal ellátott modellek. Los Angeleshez pedig Phoenix a legközelebbi, Kalifornián kívüli nagyváros. Emellett Phoenixben több barátom is él, és reméltem, hogy ha elakadok, tudnak segíteni a motor megvásárlásában, majd az őszi hazaszállításában. A 2003-as tapasztalatok miatt már nem is gondolkoztam motorbérlésen vagy az otthoni Buell kiszállításában, egyértelmű volt, hogy itt kell motort venni. Már indulás előtt pár héttel elkezdtem nézegetni az eBay-t és a Phoenix környékén levő H-D boltok használtmotor-kínálatát, bíztatónak tűnt a dolog, több motor is volt a célul kitűzött 10-13 000 dolláros ár körül és alatt. Eredetileg úgy gondoltam, hogy vagy veszek egy Road Kinget, majd hazahozom és megtartom (szerintem ez a legszebb és túrázásra legalkalmasabb H-D, már rég kinéztem magamnak), vagy veszek megint egy 1200-as Sportstert, lehetőleg 2003 utáni modellt a nagyobb tankkal, és azt az út végén vagy Amerikában, vagy otthon eladom. (Azt pedig senki ne kérdezze, hogy miért éppen Alaszka, nincs rá különösebb magyarázatom, így álmodtam meg, és kész.)

Amikor reggel 5 után megérkeztem a motelbe, valahogy sehogy sem bírtam aludni, pedig azért elég hulla voltam a 18 órás úttól, meg persze az előző éjszakai nulla pihenéstől. Hiába „aludtam” a gépen, az nem ugyanaz, mint vízszintesen. Megpróbáltam beüzemelni a laptopot, hogy a motel nagy betűkkel hirdetett internetelérésén keresztül ellenőrizzem a legfrissebb kínálatot. Sajnos az internetelérés kritikán aluli volt, vagy egyáltalán nem működött. Órákba telt, mire meg tudtam nézni a helyi boltok (nem feltétlenül aktuális) kínálatát, az eBay-t, valamint egy helyi online hirdetési lapot, amelyet Brian ajánlott (ő Adrienn barátnőm exe, akivel 2003-ban ismerkedtem meg Floridában, és aki időközben visszaköltözött Phoenixbe, ahol felnőtt, meg suliba járt).

9-kor aztán beültem a kocsiba, és elmentem a motelhez legközelebbi H-D dealerhez, a szomszédos (15 mérföld) Mesa városrészbe. Ott sajnálkozva közölték, hogy használtban csak egy épített merevvázas gépük és egy Electra Glide Ultra Classic van, de az eladó felajánlotta, hogy üljek le az asztalához, és hívjam fel a többi dealert (még otthon kinyomtattam és elhoztam a környéken levő 6 dealer adatait). 20 perc telefonálgatás után volt 3 biztos negatív válaszom, 1 biztos pozitív, meg egy „hívjon később”. Indultam tovább a biztos pozitívra, szerencsére ez sem volt túl messze. A felkínált jármű egy 2008-as Sportster 1200 Nightster volt, kb. 9000 mérfölddel. Szép és jó, pár negatívummal: korábban kölcsönzős motor volt, amelyre ugye senki nem vigyáz úgy, mint a sajátjára. És ezen a hagyományos kis „mogyoró” tank volt, a 12 literes változat. Ebből pedig 2003-ban kicsit elegem lett a sok kifogyott tank és motortolás miatt. A legnagyobb gond azonban az volt, hogy az ajánlott nettó 9600 dolláros árból a konkrét árkalkuláció után, a járulékok, adók és egyéb díjak felszámításával majdnem 12 000 dollár lett, ami kicsit soknak tűnt a megnézett egyéb hirdetésekhez képest. Szóval ideiglenes búcsút vettünk, és felkerestem a legközelebbi bevásárlóközpontot pár fontos cucc beszerzéséhez. Az első egy helyi, kártyás telefon volt, nem akartam az otthoni telefonról intézni az itteni hívásokat (ez később még érdekes problémák forrása lesz). A többi pedig a szerelőkészlet otthon hagyott vagy felejtett elemeinek pótlására szolgáló vezeték, szigetelőszalag, rüpce, gumipók stb. volt. Meglepő, hogy a rohanós pakolás ellenére semmi létfontosságú dolgot nem felejtettem otthon, csak pár apróságot, amely kényelmesebbé tett volna bizonyos dolgokat, de nem volt nélkülözhetetlen.

Visszamentem a motelbe, elkezdtem tölteni a nagyon buta, vadiúj telefont, és felhívtam a helyi hirdetési weblapon talált 3 legígéretesebb hirdetőt, mindegyik Dyna modellt kínált. Aznap délutánra megbeszéltem az első személyes találkozót, a következő napokra pedig további kettőt. Az eBay-en éppen semmi érdekes nem volt, csupa nagy, dobozos túragépet hirdettek a pénztárcámon jóval túlmenő áron. A helyi hirdetések között még volt pár érdekes Sporty, ezeket egyelőre talonban tartottam.

Délután átautóztam Phoenix átellenesen levő felébe, autópályán 3/4 óra volt, pedig közel sem a város két legtávolabbi pontja közötti út. Iszonyatos méretű ez a város, bár kevesebben laknak itt, mint Budapesten, de a központi üzleti negyed felhőkarcolóin kívül minden földszintes. A gép egy 2002-es Dyna Super Glide volt, állítólag némi motortuninggal, a korához és állapotához képest szerintem túlzott áron hirdetve, úgyhogy gyorsan búcsúztam is a gazdájától. Legalább annyi értelme volt az útnak, hogy láttam a Super Bowl (amerikai foci döntője) helyszínéül szolgáló stadiont, a University of Phoenix stadionját (Nyikhaj: Glendale-ben van, ez Phoenix egyik városrésze, úgy mint Kőbánya is Budapest egyik része). Kívülről is értelmetlen méretű, a belseje pedig nem érdekelt annyira, hogy megálljak, és X dollárt kifizessek a bemutató túráért. Kora este értem vissza a motelbe, ledőltem, hogy megnézzem a híreket, és másnap reggel ébredtem fel. Persze akkor már a reggeli híradó ment a tévében :-)

Szerdán megnéztem egy Dyna Wide Glide-ot, csütörtök reggel pedig egy másik Super Glide-ot, és ekkorra nagyjából megszületett bennem a döntés. Még egy kör volt, a biztosítás. Ezt 2003-ban a floridai dealer intézte egy telefonhívással, most kicsit körülményesebb volt. Az első ügynökségtől átküldtek egy másikba, onnan pedig egy harmadikba, de ott szerencsém volt. Nem véletlenül, a hely neve Speedway Insurance, a polcon Ducati modellek, az arc pedig maga is motoros. Előkészítettük a szerződést, már csak a motor papírjai kellettek. Így aztán magabiztosan hívtam fel a hirdetőt, hogy akkor megvenném a gépét. Aznap délután lebonyolítottuk a fizetést, és az úriember eljött velem segíteni az átírásban. 2003-ban ezt is a dealer intézte, 600 dollárt számított fel a papírmunkáért, és majdnem 2 hónapba telt, mire megkaptam a végleges rendszámot. Ezért kicsit féltem a dologtól. De a motor gazdája, egy 60 feletti bácsika, aki azért adta el a gépet, mert a feleségének gerincproblémái vannak, és már nem tudnak együtt motorozni, megnyugtatott, hogy sokkal egyszerűbben megoldható az ügy. Bementünk a DMV-be (az otthoni közlekedési felügyeletnek megfelelő hely), és némi sorban állás, majd némi rábeszélés után, 1 óra elteltével és 32 dollár kifizetését követően a kezemben volt a title (tulajdonosi lap) és az október végéig érvényes rendszám. Az egyetlen kérdéses pont az ügyintézés során a címem volt. Addig mindenhol Brian címét adtam meg, az viszont Maricopa megyében van, ahol kötelező a környezetvédelmi (zaj- és károsanyag-kibocsátási) vizsgálat. Ez plusz 1 nap lett volna, így végül az eladó öregúr nyaralójának címét adtuk meg, az másik megyében van, úgyhogy a vizsgálat nélkül kezembe nyomták a rendszámot és a papírokat (így az esetleges bírságok is olyan helyre mennek majd, ahol engem soha nem találnak meg). Tanúság: soha ne fizess a dealernek, sokkal gyorsabb és olcsóbb, ha magad oldod meg az átírást, csak angolul kell tudni hozzá (vagy vigyél megbízható tolmácsot).

Aznap estére az öregúr garázsában hagytuk a motort, de átadta a kulcsokat és pár tartozékot. Másnap reggel a title birtokában megkötöttem a biztosítást, majd elbuszoztam a motorért. Itt egy kis kitérő: Amerika elég sokat változott az utóbbi 5 évben, legalábbis az üzemanyagárak emelkedésének hatásai nagyon látszanak. A legszembeötlőbb jel, hogy van értelmes tömegközlekedés. Persze nem olyan kacifántos, mint Budapesten. Az utcák többsége nyílegyenes és baromi hosszú, a vonalak pedig egyenesen végigmennek egy adott utcán (ez sokszor több mint 1 órát vesz igénybe). De már építik a metrót is (van bőven hely a felszínen, ezért ez többnyire nem a föld alatt fut majd), és amíg elkészül, vannak a jövőbeli vonalon járó buszok, ezek néhányszor kanyarodnak. (A másik feltűnő jel, hogy míg régebben minden autóhirdetésen a teljesítmény vagy valami extra volt kiemelve, most mindegyiken a fogyasztási adat szerepel a legnagyobb betűkkel.) Mázlim volt, némi gyaloglással és 1 buszvonalon való fél órás zötykölődéssel eljutottam a motorhoz (a buszjegy olcsóbb, mint Budapesten, és amikor közöltem, hogy nincs nálam pontosan a jegy árának megfelelő mennyiségű apró, a sofőr hátraküldött, hogy akkor felejtsem el a jegyet, csak menjek már, hogy indulhasson). Ennyi szöveg után végre ismerkedjetek meg az útitársammal (ha már a Csabi nem jött). A korához képest hibátlan állapota és minimális futása (8600 mérföld) mellett az is a javára szólt, hogy az első Harley-m, a ’94-ben vett Shovel FXR is ugyanilyen színösszeállítású volt.

Mister ’99 Dyna Wide Glide személyesen. Ez az első éves Twin Cam 88 blokk, nem emlékszem, hogy ennek mik voltak a gyerekbetegségei (biztosan voltak neki), ha valaki tudja, megírhatná. Csak hogy tudjam, mire számítsak. Amúgy látszik, hogy az öregúr nagyon kímélte, illetve alig használta, szinte újszerű állapotban van.

Mire visszaértem a géppel a motelbe, tudtam, hogy lesz mit szokni rajta. Az első a majomhinta kormány, ilyenhez még nem volt szerencsém, elég szokatlan az eddigi motorjaim után. Fontosabb azonban a fék. A Buellen az ember megszokja, hogy a motor megy, kanyarodik és megáll, nagyjából úgy, ott és akkor, ahogy akarom. A menéssel és (némi gyakorlat után) a kanyarodással ezen a gépen sincs gond, de ezen még a régi, 1 dugattyús féknyergek vannak, szóval a komolyabb fékezési manővereket nem árt kicsit előre megtervezni. A szélvédő az ismert szakállpöndörítő effektus miatt természetesen azonnal lekerült a gépről, amint visszaértem a motelbe. Azt is hamar megértettem, miért kezdtek az utángyártó cégek, majd maga a H-D is 6 sebességes váltókat gyártani: a rövid amerikai végáttétellel én is néha váltanék még egyet 60 mph fölött. Ezt 2003-ban a Sportsteren nem éreztem ennyire, de ennél a gépnél előnyös lenne.

Még péntek este visszavittem a bérautót leadni a reptérre (majd megint 1 járattal visszabuszoztam a motelbe). Szombaton a Sportsteres dealernél megcsinálták a kicsit előrehozott 10 000 mérföldes szervizt, és készen álltam az indulásra. Este Briannel alaposat vacsoráztunk/söröztünk/dumáltunk. A Tempe nevű városrészben található a University of Arizona, így itt elég sok jó kis hely van az okosodó ifjúságnak. Aztán némi alvás után vasárnap reggel elindultam Los Angeles felé.

Ez nem „próbapakolás”, ahogy kedves barátom mondaná. Indulás nyugatra, Los Angeles felé. A hengertáska azért idővel kisebb lesz, ahogy hűvösebbre fordul az idő, és kikerül belőle a bőrcucc, de itt Arizonában azt öngyilok lett volna felvenni.