Amerikában, a századikon – Képösszeállítás a 2003-as Sturgis Bike Weekről

(A Wild magazinban 2003-ban megjelent képek, szöveg nélkül)

Amerikában, a századikon – III. rész

(A Wild magazinban 2003-ban megjelent cikksorozat szövege további képekkel)

Hát, megint jól eltelt egy hónap (nem unjátok még?), ez most rövidebbnek tűnt, mint az előző, talán, mert nem mozogtam annyit, több időt töltöttem egy-egy helyen. Ha minden úgy történt volna, ahogy eredetileg megálmodtam, akkor most június eleje lenne, kb. az út felénél tartanék, és éppen süttetném a hasam a napon San Diego közelében. Ehelyett egy ismerős házának alagsori szobájában ülök Rapid Cityben, South Dakotában, és kb. 3 hét múlva indulok haza. Az igazat megvallva ez a gondolat nem tölt el túl nagy lelkesedéssel. Az ember nagyon könnyen megszokja a jót, és minél hosszabb ideig van távol a napi problémáktól, annál kevésbé van kedve visszacsöppenni közéjük. Meg tulajdonképpen a klubtársakon és a haverokon kívül nem sok hiányzik Magyarországról. Olyan jó, hogy nem kell minden nap azt látnom, hallgatnom, hogy az egyik párt miért szapulja a másikat, és hogy most éppen ki mennyit nyúlt le az ország pénzéből. Sajnos néha ránéztem egy-két internetes magyar hírújságra, miközben töltögettem fel a képeket a Nanának, valószínűleg nem kellett volna, akkor nem idegesítem fel magam. No mindegy, ez van, azzal vígasztalom magam, hogy ha itt kellene élnem, akkor itt is ugyanúgy szembesülnék a mindennapos hülyeségekkel.

Mielőtt belevágnék abba, hogy mi történt az utóbbi egy hónapban, írok pár dologról, amelyről már régebben szerettem volna, csak idő– vagy terjedelmi korlátok miatt az eddigi cikkekbe nem fértek bele.

Az első furcsaság, amellyel rögtön megérkezésem után szembesültem, és mindezidáig nem sikerült megszoknom, az árakkal és a pénzzel kapcsolatos. Otthon ugye az a normális, hogy a boltokban, áruházakban az az ár van kiírva, amennyiért elhozhatjuk az adott cuccot, és csak egyes árlistákon, például számítástechnikai cégek árlistáin szerepelnek nettó, az ÁFÁ-t nem tartalmazó árak. Na, ez itt másképp néz ki, gyakorlatilag minden ár, amely a boltokban ki van írva, nettó ár, nem tartalmazza az államonként változó, általában 6–8% körüli, „Sales Tax” elnevezésű, a mi ÁFÁ-nkhoz hasonló adót. Ezért eleinte piszkosul nem értettem, hogy miért nem annyit fizetek, mint amennyit a kiírt árak alapján kellene. A dolgot amellett, hogy az adók államonként eltérőek lehetnek, az is bonyolítja, hogy mire számítanak fel adót, mennyit, és mire nem. Szóval igazából soha nem tudom előre, hogy pontosan mennyit fizetek majd valamiért, és ez szerintem baromi zavaró. Ez alól csak a benzin a kivétel, annak mindenhol az adóval növelt árát írják ki, és az éttermi, kocsmai árak, amelyek szintén mindenhol tartalmazzák az adót.

A „Sales Tax” mellett sokszor mindenféle egyéb marhaságot is hozzácsapnak az árakhoz. Így például hiába fizettem ki otthon 120 dollárt az 1 hetes autóbérlésért, amikor megérkezésem után átvettem a kocsit, még közel 60 dollárt kellett fizetnem, ebben a „Sales Tax” mellett a gumi-újrahasznosítási járuléktól kezdve a floridai külön turistaadóig még vagy ezerféle külön díj volt.

A kiírt, hirdetett alacsony árak is sokszor megtévesztők. Ha például egy motelre az van kiírva, hogy 39 dollár éjszakánként, akkor az biztos, hogy olyan különleges ár, amelyet csak akkor alkalmaznak, ha az ember legalább egy hétig marad, ha van kedvezménykuponja (ezeket mindenféle újságokból és egyéb kiadványokból lehet összegyűjteni), vagy ha éppen nincs szezon. És hétvégére (péntek és szombat éjszakára) szinte minden motelben vagy szállodában magasabb árat számolnak, mint hét közben. A nagyobb áruházakban is gyakran előfordult, hogy csak akkor vehettem meg valamit (legyen szó a narancslétől a farmerig bármiről) a hirdetett és öles betűkkel kiírt alacsony áron, ha volt az adott áruházlánc által kibocsátott tagsági kártyám. Eleinte értelemszerűen nem volt, de a segítőkész pénztárosok egy perc alatt kiállítottak egyet, így most már egész kártyagyűjteményem van.

Érdemes még megemlíteni a borravalót. Ez ugye nálunk divat, de tőlünk egy országgal Nyugatra már szinte ismeretlen fogalom. Itt aztán ismét találkozik vele az ember, és az elfogadott – és elvárt – borravaló mértéke meglepően magas, 15–25%. Állítólag azért, mert a kocsmákban, éttermekben dolgozók gyakorlatilag elenyésző bért kapnak, és szinte kizárólag a borravalóból élnek. Nem tudom, erről nem kérdeztem meg egyik pincérnőt sem, de itt is találkoztam olyan botrányosan lagymatag kiszolgálókkal, hogy azt hittem, a Balaton mellett vagyok valami turistarabló étteremben. Ehhez kapcsolódik az is, hogy kajálás közben rendszeresen odajönnek az emberhez, és megkérdezik, hogy minden rendben van-e. Ha erre két egymást követő alkalommal bólint az ember, mert felelni nem tud, hiszen tele van a szája marhasülttel, akkor se szó, se beszéd kihozzák a számlát, mert úgy veszik, hogy nem akar már semmi mást rendelni. Ez tök hülyeség. Én mindig csak a főétel után szoktam eldönteni, hogy kérek-e még valami desszertet, és természetesen kajálás után szívesen emésztek még egy kicsit egy újabb korsó sör társaságában. Ilyenkor persze megy a kavar, új számla stb.

A második fontos téma a közlekedés, azt hiszem, ez többeket érdekel. Az amerikai utak közel sem tökéletesek, azaz messze nem olyan tükörsimák, mint az olasz vagy a francia fizetős autópályák. Az ország nyugati fele még nagyjából rendben van, a keleti rész azonban elég siralmas. Igazán életveszélyes kátyúkkal itt is inkább a lakott területeken, városokon belül találkoztam, de volt pár olyan útszakasz, ahol komoly M7-es nosztalgiám volt, ahogy több száz mérföldön keresztül zötyögtem a pár méterenként ismétlődő, a betontáblák szélét jelző zökkenőkön. Az is idegesítő, hogy a hegyi szakaszokon az úttestet nem védik a sziklafalakról legördülő törmeléktől, ezért sokszor a legjobb kanyarokban kell visszavenni, amikor meglátja az ember, hogy tele van az úttest apró kövekkel. Szerencsére általában táblákkal előre is jelzik, hogy számítson az ember a kőtörmelékre. A szar utak mellett azért azt is meg kell említenem, hogy keményen dolgoznak a hibák kijavításán, csak hát meglehetősen sok út van, így mire mindet kijavítanák, újból eltelne annyi idő, hogy lehetne az egészet előröl kezdeni. Az útépítések néha komoly késedelmet is okoztak, volt, hogy egy órát kellett várakozni, vagy hogy 20–30 mérföldet kellett kerülni. Itt nem az a divat, hogy egy útszakasznak megcsinálják először az egyik oldalát, aztán a másikat, hanem 10–20 mérföldes szakaszokban lezárják az egész utat (most nem autópályákról, hanem kétsávos országutakról beszélek). Ilyenkor, ha van megfelelő úthálózat a közelben, akkor az egész forgalmat elterelik kerülőútra, ha nincs, akkor váltakozó irányban engedik át a járműveket az építés alatt álló úton. A forgalmat ilyen helyeken nem lámpa szabályozza, mint ahogy Európában megszoktuk, hanem a lezárás mindkét végén áll egy-egy arc egy STOP táblával, a lezárt szakaszon pedig ingázik egy „pilot car”, azt kell követni az úthengerek és egyéb monstrumok között. A dologban az a csúnya, hogy amikor a frissen leszórt, bokáig érő sóderben kell lavírozni, vagy a percekkel korábban fellocsolt földes, sóderes úton kell végigmotorozni a kocsik között mérföldeken keresztül, az se nem kellemes, se a motor tisztaságára nincs túl jó hatással.

Az amerikaiak amúgy katasztrofálisan vezetnek (ez az autósokra és részben a motorosokra is igaz), annak ellenére, hogy az utak sokkal szélesebbek és szellősebbek, mint Európában, és hogy a sebességkorlátozások miatt a közlekedés jóval lassabb, mint otthon. Rögtön a második nap, amikor itt voltam, majdnem televertek hátulról Miami mellett az autópályán. A bérelt kocsival haladtunk hazafelé este 10 körül, az elfogyasztott pár sör miatt szigorúan betartva a sebességkorlátozást, amikor hátulról és két sávval beljebbről iszonyú fékcsikorgás, majd csattanás hallatszott. Valami sportkocsiban az arc elmérhette a féktávot, ezért túlzottan beletaposott a fékpedálba, megcsúszott a tökszáraz úton, aztán elkezdett pörögni, és végül becsapódott a legbelső sávot a szembejövő forgalomtól elválasztó betonfalba. Olyan volt az egész, mint a NASCAR versenyeken, csak ott 150 mérföldes sebességnél történnek a dolgok, ez a figura pedig kb. 75-tel mehetett. Szóval nem nagyon értettem, mi történt, de inkább csak beleléptem a gázba, nehogy a betonfalról visszapattanva utolérjen. A nagyobb utak és autópályák a kanyarokban egyébként olyan szinten meg vannak döntve, hogy kormánymozdulat nélkül is szinte minden kanyar bevehető, a megengedettnél lényegesen magasabb sebességgel is. Az előbbi mellett még egy kellemetlen élményem volt, szintén egy autópályán, de akkor már motorral: Haladok nyugis 70 körül a jobb szélső sávban, amikor a felhajtósávról elkezd bejönni közvetlenül elém egy pick-up a vontatott irdatlan lakókocsival. OK, semmi gond, átmegyek a belső sávba, és kezdek lassan a lakókocsi vonalába érni. De a faszfej nem elégedett meg azzal, hogy a felhajtósávról elém vágott, rögtön akart volna jönni a belső sávba, hogy megelőzze az előtte haladó kamiont. Na ekkor elkezdtem kicsit idegeskedni: jobbra az egyre közeledő lakókocsi, beljebb pedig már nem volt sáv, csak betonfal. A faszinak fogalma sem volt róla, hogy ott vagyok a kettő között, gondolom, nem olvasta el a kocsi használati útmutatójában, hogy mire való a visszapillantó tükör meg a bal oldali ablak. Kis gyorsítással és egyértelmű ujj-jelzésekkel a tudtára adtam, hogy létezem, meg azt is, hogy mit gondolok a képességeiről, aztán elléptem. Ez az incidens is igazolta, hogy ahol csak lehet, érdemes távol maradni az autópályáktól.

Az autópályák amúgy azért is érdekesek, mert mindenki gyakorlatilag ugyanannyival közlekedik rajtuk (a megengedettnél 5–10 mérfölddel gyorsabban), mindig éppen annyi sávban, ahány sávos az út. Szó sincs tehát arról, hogy a belső sávot csak előzésre használnák a gyorsabb járművek. Nyilván ezért könnyű a rendőröknek radar nélkül is észrevenniük a gyorshajtókat, mert azoknak cikázniuk kell a kocsik között. Ez az egész csak akkor válik kellemetlenné, ha anyu a belső sávban megfeledkezik arról, hogy melyik kijáratnál kellene lemennie. Amikor aztán az utolsó pillanatban észbe kap, teljes lelki nyugalommal vág ki jobbra akár három sávon keresztül is, az ott haladók meg győzzenek fékezni.

Az szerencsére nem igaz, hogy Amerikában mindenhol csak 55 mérföldes sebességgel lehet haladni. Ez a hivatalos sebességkorlátozás lakott területen kívül, de táblákkal szinte minden országúton 65–75 mérföldes sebességet engedélyeznek, ami azért már épeszű haladást tesz lehetővé. És ezt sem kell olyan szigorúan betartani, mint amennyire attól eredetileg féltem, itteni ismerősök azt mondták, hogy nyugodtan mehetek a sebességkorlátozásnál kb. 5 mérfölddel gyorsabban, igazából csak arra figyeljek, hogy ne én legyek se a leggyorsabb, se a leglassabb, akkor nem lesz problémám a rendőrökkel gyorshajtás miatt. Ez eddig be is jött. Nyilván mások is eszerint vezetnek, mert a kamionokon kívül szinte mindenki ugyanezt a sebességet tartja. A kamionok teljesen más téma, itt nyilván nincs bennük sebességkorlátozó elektronika, mert néha úgy száguldanak el mellettem 85–90 mérfölddel, hogy alig tudom a szélörvényben az úton tartani a motort. És természetesen a fentiek alól kivételt képeznek azok az utak, amelyek kanyarognak: Az amik egyszerűen képtelenek megbirkózni a hegyi utakkal, annyira megszokták az autópályákat, hogy fogalmuk sincs, mit kellene csinálni egy szerpentinen. Ilyenkor szinte lépésben döcögnek, hol a jobb oldali padkáról verik fel a port, hol félig a szembejövő sávban vezetnek, szóval krimi az egész. És a motorosok is sokszor olyan szinten töketlenkednek a szerpentineken, hogy az észbontó. Amikor például 2 Gold Wing mögött konkrét kocsisor alakult ki a Függetlenség hágónál, az már szerintem vagy a motor, vagy a tudás jelentős hiányosságára utalt.

A tájékozódás viszonylag egyszerű, mind az országutakon, mind a városokban, ha az ember egyszer megérti a négyzethálós utcákból álló rendszert. Az útjelzések elég jók, érthetők, talán csak az a furcsa, hogy a városokon átvezető vagy azokat megkerülő országúti vagy autópálya-szakaszokon a kijáratoknál gyakran a keresztutak nevét írják ki, nem azt, hogy az adott kijárat hányas számú útra, vagy merre vezet. Ez olyan, mintha az M7-esen Gazdagrét előtt az lenne kiírva, hogy „Egér út”, nem az, hogy az adott kijáratnál lekanyarodva az 5-ös és az 51-es útra meg Dél-Pestre jut el az ember.

Az egyetlen, amire figyelni kell, az az otthonitól teljesen eltérő közlekedési szabályrendszer. Az Európában megszokott jobb kéz szabály itt gyakorlatilag egyáltalán nem létezik, az elsőbbségadást szinte mindenhol STOP táblákkal szabályozzák. Hagyományos mackósajt táblával szinte csak az autópályákra és többsávos utakra felvezető felhajtósávoknál találkoztam. Kedvencük az olyan kereszteződés, ahol mindenkinek STOP táblája van, itt a kereszteződéshez érkezés sorrendje szerint lehet továbbhaladni. Totál marhaság. A T-elágazások esetén a T betű szára felöl érkezőnek STOP tábla nélkül is meg kell állnia, és elsőbbséget kell adnia, mert az ő útja vagy utcája nem folytatódik a kereszteződés másik oldalán. Az európai KRESZ táblákkal sem nagyon lehet errefelé találkozni, itt mindent inkább szöveggel kiírnak, úgy látszik, a szabályok alkotói nem bíztak az amerikaiak szimbólum-felismerési képességében. Ez néha különösen érdekessé teszi a haladást, mert az autók és az út mellett még arra is figyelni kell, hogy végigolvasd és megértsd a gyakran igen titokzatos rövidítésekkel megfogalmazott korlátozásokat vagy felhívásokat.

Azért van néhány jópofa, értelmes szabály is, ezek egyike az, hogy piros lámpánál is lehet kis ívben jobbra kanyarodni, kivéve, ha ezt külön tábla tiltja, és csak miután teljesen megállt az ember, mint egy STOP táblánál. Itteni ismerőseim sajnos nem hangsúlyozták eléggé ez utóbbi korlátozást, így ezt sajnos egy rendőrtől kellett megtanulnom, aki viszont 96 dollárt kért a pótlólagos oktatásért. Na mindegy, azóta legalább tudom.

A harmadik érdekes téma a motorok, motorosok és a motorozás, de ezt megint a következő számra kell halasztanom, mert különben kifutok a helyből.

Az időjárás nem sokat javult, ahogy haladtam Észak felé Kalifornia partja mentén.

Mi történt az utóbbi hónapban? Miután kiértem Kaliforniában a Csendes óceán partjára, Észak felé fordultam, és 2 nap alatt felértem San Franciscóba. Végig az óceánparton mentem a gyönyörű (már amikor láttam belőle valamit kivillanni a ködből) 1-es úton, leszámítva azt a 30 mérföldes kitérőt, amikor egyik délután beugrottam a parttól távolabb levő Hollister városba. Ezt a kisvárost valamikor az 50-es években elfoglalta egy hétvégére egy motoros banda, erről szól Marlon Brando egyik korai filmje, A vad (The Wild One). Hát, a lakók ma már nem neheztelnek a motorosokra, az egyik kocsma bejáratát Brando képe díszítette (pedig a filmben ő volt a fő rosszfiú), egy másik kocsma pedig a feliratokból ítélve a városi „local” motorosklub törzshelyéül szolgált, bár amikor beugrottam egy sörre, csak helyi farmerek voltak ott. Szóval itt is győzött a pénzügyi szemlélet: ha már híresek vagyunk valamiről, csináljunk pénzt belőle.

Hollister: itt is megpróbálnak pénzt csinálni a bikerekből, nem haragszanak a motorosokra az 50 éve történtek miatt.

San Franciscóban pár nappal tovább maradtam, mint eredetileg terveztem, mert egyrészt ismét eljött az olaj– és gumicsere ideje, másrészt meg kellett várnom, amíg odaér a floridai H-D dealer által utánam küldött végleges rendszám. A második papírrendszám a több napos folyamatos ködszitálás után már kezdett foszladozni. Szerencsére San Franciscóban ennél lényegesen több időt is kellemesen el lehet tölteni. A város egy félsziget dombos végén terül el, a félsziget nyugati oldalán a Csendes óceán, keleti oldalán pedig az Oaklandi öböl van. Ez igen érdekessé teszi az időjárást. Kb. délelőtt 10-re eloszlik az éjszakai pára, és gyönyörűen kisüt a nap, kellemes 20–25 fokos hőmérséklet mellett. Ez így marad egészen délutánig, aztán 4–5 körül győz a Csendes óceán, és Nyugat felöl elkezdi igen látványosan, a dombokon és a Golden Gate hídon keresztül hömpölyögve elárasztani a várost a korábban már megismert parti köd, amely aztán kitart a következő reggelig.

Az Alcatraz szigetbörtön San Francisco egyik dombjának tetejéről

Kicsit turistáskodtam San Franciscóban.

Napközben bolyongtam a kínai negyedben, a kikötőben, meg a különböző dombok között, éjszaka pedig különböző blues és biker kocsmákban hallgattam a zenét. Sajnos pont hétvége volt, így motorossal nem nagyon találkoztam, azok nyilván valamilyen találkozón voltak a közelben. A dombokra felvezető, híresen meredek utak tényleg hihetetlenek, felfelé menet gyakran volt olyan érzésem, hogy mindjárt motorostul hanyatt esek. Az egész csupán annak köszönhető, hogy az amerikaiak a domborzati viszonyoktól függetlenül ragaszkodnak a négyzethálós utcarendszerhez, bár itt azért van pár kivétel, amikor egyenes utcával már nem lehetett megoldani a dolgot.

Így lesz a 2x3 sávos hídból pillanatok alatt 2+4 sávos híd. A kocsi egyik oldalán felszedik a sávelválasztó jelzőbójákat, a másikon leteszik őket, és máris megváltoztatták a sáv irányát, az aktuális forgalmi helyzetnek megfelelően.

San Franciscóban a villamosok nem igazán villamosok, akkor nem tudnának felmenni a meredek domboldalakon. Valójában drótkötélpályán húzott különleges villamoskocsik, és a város 4 működő vonalát erről a helyről hajtják meg.

San Francisco után végre felkerült a motoromra a végleges rendszámtábla.

Miután az ötödik nap megjött a rendszám, elindultam vissza Kelet felé. 2 napot töltöttem a közeli Yosemite nemzeti parkban, amely szintén tartogatott látványosságot, az ezernyi vízeséstől kezdve a hatalmas Sequoia mamutfenyőkig. Kalifornia mindenképpen gyönyörű hely, ide biztos vissza fogok jönni, de az is igaz, hogy ez az állam lényegesen drágább, mint az összes többi. A benzin egyedül Kaliforniában volt gallononként (3,78 liter) 2 dollár felett, itt gyakran 2,5 dollárt is fizettem érte (mondjuk ez az otthoni árakhoz képest még mindig istenes). A helyiek, amikor ezt megjegyeztem, csak azt mondták, hogy gazdag politikusaik vannak, akiknek sok pénz kell a megélhetésükhöz. Egyébként pont azon a héten, amikor San Franciscóban voltam, tűzték ki októberre a kaliforniai kormányzó leváltását célzó rendkívüli választást, szóval itt sem mindenki elégedett a politikusokkal.

Óriás Sequoia fenyők között a Yosemite nemzeti parkban

Ezután kicsit sietősebbre vettem a haladást, oda akartam érni Sturgisbe, hogy még találkozhassak Krall Csabiékkal, akiknek sajnos korán el kellett indulniuk haza. Keresztülvágtam Nevadán és Utahon az igen egyhangú 50-es úton, amely a texasi sivatagot is megszégyenítette. Errefelé az USA „legmagányosabb” országútjának nevezik. Talán az egyetlen látványosságot az jelentette, hogy a Sand Mountain (Homokhegy) természetvédelmi terület közelében, ahol az út egy kiszáradt tó medrén halad keresztül, az út két oldalán több mérföld hosszan különböző vallási, szerelmi és egyéb üzenetek, nevek voltak kirakva sötét kövekből a kiszáradt, homokos tómederben. Fogalmam sincs, honnan hozták a sötétebb köveket, se közel, se távol nem láttam ilyeneket.

Üzenetek a homokban a Sand Mountain közelében, az 50-es út mentén

Amikor szombat délután megérkeztem Sturgisbe, szerencsére a kissé hiányos útmutatás ellenére (az a motel, amelynek a feliratából hiányzik az O betű) rövid keresgélés után megtaláltam a Csabáékat. Este rövid körséta és kocsmalátogatás keretében megmutatták nekem a lényeges pontokat, aztán éjfél körül bedőltünk az ágyba, én azért, mert holtfáradt voltam az úttól, ők pedig másnap kora reggel indultak hazafelé.

Sturgis lakossága normális esetben 6442 fő. A Bike Week alatt ennek közel százszorosa.

Szóval Sturgis. Elképzelhetetlen ember– és motoráradat, az egész város, az összes bolt, bank és egyéb épület átalakítva motoros kocsmává és bolttá, motorkiállítássá, mindenhol buli, zene. Szinte leírhatatlan az egész, talán a képes összefoglaló szemlélteti a hangulatot. Hozzáértők számára egy kis ízelítő a különböző helyek zenei kínálatából: Molly Hatchet, Joan Jett, Steppenwolf, Jethro Tull, 38 Special, Nazareth, Whitesnake (David Coverdale-lel), Alice Cooper, Blue Öyster Cult, hogy csak azokat említsem, amelyeket otthon ismerhettek.

Miután Csabáék reggel elindultak, leugrottam a 30 mérföldre levő Rapid Citybe, ott találkoztam Thomasékkal, phoenixi vendéglátóimmal. Megbeszéltük a következő napok programját. Ők ott laktak egy ismerősüknél Rapid Cityben, ahol most én is lakom, én viszont nem akartam minden nap ingázni, ezért a Sturgistől 3 mérföldre levő Buffalo Chip (Bölénylepény) kempingben táboroztam le, amely külön találkozó a találkozón belül, ahol a rockabb közönség mulat és lakik. Itt voltak esténként a legnagyobb koncertek, illetve az errefelé félistenként tisztelt Robbie Knievel nevű motoros kaszkadőr, aki különféle dolgokat szokott átugrani, itt került bele a rekordok könyvébe azzal, hogy átugrott 100 Harley-t (de egymás mellé voltak állítva, és 2 sorban, tehát igazából csak 50-et ugrott meg). A következő hét során Thomas-szal és a feleségével, Gabival jártuk a koncerteket, bulihelyeket, és motoroztunk a környező gyönyörű hegyek között. Erre van az elnökök arcképét ábrázoló Mount Rushmore hegy és a Crazy Horse indián emlékhely is, meg ezer state park és természetvédelmi terület. Szóval klassz környék. Sajnos a rengeteg motoros miatt a haladás gyakran igen lassú volt, ezért úgy döntöttem, hogy pár helyre inkább akkor megyek majd el, amikor Milwaukee előtt visszatérek a környékre.

Kicsit mulattunk Thomasékkal (balra) az Alice Cooper koncert előtt/után. A dolog érdekessége, hogy a meztelen csajjal véletlenül találkoztam egy héttel később, Sturgistől vagy 500 mérföldre, igaz, akkor már egy másik pasi ölében ült.

Beszurkáltuk a tűket a térkép megfelelő helyére.

Kirándultunk Thomas-szal és Gabival az elnökök emlékművéhez, a Mount Rushmore-hoz.

Crazy Horse indián törzsfőnök készülő emlékműve. Előtérben a makett, háttérben a hegy, amelyet megpróbálnak ugyanolyanra kifaragni. Már dolgoznak rajta egy ideje.

A buli után ott maradtam még néhány napot a Buffalo Chipben. Nem voltam egyedül, párszáz ember maradt még, meg a melósok, akik elkezdték bontani az ideiglenes építményeket. Szerencsére nem zárták el se a vizet, se az áramot, így végre ki tudtam mosni időközben gyanús állapotúvá vált ruháimat, és most, hogy már nem több ezer ember próbált egyszerre zuhanyozni, volt igazi meleg víz is, nem csak a nap által langyosra melegített. Fontos szempont volt, hogy egy fillért sem kértek az itt töltött további napokért, és hogy ki tudtam pihenni az egy hetes bulizást. Napoztam, olvastam, néha elugrottam Sturgisbe vagy a közeli tóhoz, és elkezdtem rendszerezni a találkozó alatt csak sebtiben a laptopra másolt több száz fotót.

Ez alatt az idő alatt találkoztam Bob Moore-ral, a Jackpine Gypsies M/C egyik ősrégi tagjával, aki a 80-as években többször volt elnök is, illetve „Woody”-val, a Buffalo Chip tulajdonosával. Ők meséltek pár érdekes dolgot a találkozóról, illetve adtak némi történelmi hátteret.

A Jackpine Gypsies M/C 1937-ben alakult Sturgisben, és akkor jegyezte be az AMA, az Amerikai Motorkerékpáros Szövetség. Az alapító tagok közül egy él még, 98 éves, és minden évben itt van a találkozón! A klubtagok először a közeli Fort Meade laktanyában (ma veteránkórház) állomásozó katonák közül kerültek ki, de a II. világháború után ez a kör kiszélesedett. A klubnak jelenleg kb. 100 tagja van: a többség itt él South Dakotában vagy a környező államokban, de Amerika legtávolabbi részein is élnek tagok, ők értelemszerűen ritkábban jelennek meg a rendezvényeken. A klubnak nincsenek chapterjei, egyetlen székhelye van: Sturgis. Magyar szemmel nézve a klub amolyan motorsportklub, elsősorban sportrendezvényeket szervez, van igazgatótanácsa, éves közgyűlése meg mindenféle egyéb hivatalos marhasága, és bár van emblémája, a tagok hagyományos értelemben vett colort nem hordanak. Ehhez képest nem egyszerű rendezvényt szerveznek!

Először 1938-ban szerveztek félmérföldes salakpályás (dirt track) versenyt Sturgisben, mindössze 9 indulóval, és akkor még szó sem volt semmiféle motoros találkozóról. A II. világháború miatt a rendezvény 1942-ben, 43-ban és 44-ben elmaradt (ezért idén volt a 63. találkozó, a 38-as kezdés ellenére), de a háború után friss lendülettel újra megrendezték, ekkortájt már 4–500 ember jelent meg minden nyáron.

A 60-as, 70-es évek során a résztvevők száma lassan, de folyamatosan nőtt, elérte a több ezer főt és a város tűrőképességének határát. Ehhez egy kis incidens is hozzájárult: a látogatók mindaddig nagyrészt a városi parkban sátraztak a versenyek, illetve találkozó ideje alatt, de a nyolcvanas évek elején az egyik találkozón odáig fokozódott a hangulat, hogy a táborozók felgyújtották a parkot díszítő hatalmas fenyőfákat, és teljesen feldúlták a park egyes részeit. Ekkor a város úgy döntött, hogy lezárja a parkot a motorosok elöl, és nem engedélyezi a továbbiakban a sátrazást a város nyilvános területein. Ez adta meg a kezdő lökést a város körül egyre-másra nyíló kempingeknek és kihelyezett buliközpontoknak, és ekkor kezdett ugrásszerűen megnőni a látogatók száma, olyannyira, hogy 1990-ben, az 50. Sturgis Rallyn a légi és műholdfelvételek tanúsága szerint a Sturgis körüli 125 mérföldes körben félmillió motoros tartózkodott. Az idei évre az előrejelzések szerint egymillió látogatót vártak.

Woody, a Buffalo Chip tulajdonosa nem volt túl szimpatikus figura. Nevezhetjük élelmes parasztnak vagy pénzsóvár földbirtokosnak, motoros biztos nem volt annak ellenére, hogy a bekaszált nem kis pénzből már nyilván vett magának pár motort. Ezt azért mondom, mert ahogy velem és másokkal beszélt, illetve amilyen válaszokat adott, abból egyértelmű volt, hogy nem teljesen egyenes, és hogy meglehetősen hagy ívben leszarja a Chip látogatóit, akik ugye többnyire nem a milliomosok köréből kerülnek ki (azok valamelyik szállodában laknak Rapid Cityben). Azt azonban meg kell hagyni, hogy ez a rendezvény elég profi volt. Ő ugyan inkább csak a pénzt kaszálja be, a szervezést és a tényleges lebonyolítást leginkább mások végzik.

Elmondta, hogy a Buffalo Chip először 1982-ben nyitotta meg a kapuit, először csak kocsma– és koncerthelyszínként, de a későbbiekben már kempingezési lehetőséget is nyújtott. A területet az első pár évben bérelte, majd megvette az akkori tulajtól. Bár amerikai szemmel nézve a terület nem túl nagy, azért mégsem kis birtok, kb. 1 négyzetmérföld, azaz több mint két és fél millió négyzetméter (Ezt most nem tudom átváltani négyszögölre). És ezt gyakorlatilag évente egyszer használják. Azóta építettek egy rakás állandó építményt, fürdőket, színpadokat, kocsmákat, boltot, büféket, amiket mind csak augusztusban nyitnak ki.

Azt mondta, hogy idén kb. százezer jegyet adtak el, és hogy nem tudja, ez milyen megoszlásban volt 1, 2 vagy X napos, illetve hetijegy. Na ez az, amit nem voltam hajlandó elhinni, ehhez túl profi volt az egész szervezés, meg nyilván vezetnek pontos nyilvántartást, már csak azért is, mert mindenkinek adtak nyugtát, és mert itt az adóhatóság felé igen precízen el kell számolni. Mindegy, ha csak azt számoljuk, hogy százezer 30 dolláros napijegyet adtak el, akkor is 3 millió dollár bevételt csináltak egy hét alatt, ami nem rossz pénz.

Sturgis főutcája pár nappal a Bike Week vége után. Hogy a Bike Week során hogy néz ki, azt a külön sturgisi képes összefoglalóban láthatjátok.

Sturgis után volt vagy 10 napom, mielőtt el akartam indulni Milwaukee felé, ezért ismét Nyugat felé vettem az irányt. A Devils Towert útba ejtve felmentem Montanába a Little Bighorn csatatérhez, ahol a cheyenne és sioux indiánok (összesen 5 törzs) porrá verték Custer tábornok katonáit. Sajnos ez volt az utolsó alkalom, hogy az indiánok győzni tudtak, pár évvel később az utolsó törzs is megadta magát, és bevonult a rezervátumba.

A „Pop” a „Population” (lakosság), az „Elev” pedig az „Elevation” (tengerszint feletti magasság lábban) rövidítése. Szóval Aladdin komoly település.

A Devils Tower (Ördögtorony) Wyomingban. Egyebek között Steven Spielberg „Harmadik típusú találkozások” című filmjét is itt forgatták.

Indián emlékmű a Little Bighorn csatatérnél. Az indiánoknak itt sikerült utoljára alaposan elverniük a fehér katonákat.

Ezután a hihetetlen Beartooth (Medvefog) hágón keresztül visszamentem Wyomingba, és 4 napot voltam a Yellowstone gejzírjei között, majd visszatértem Rapid Citybe, Sturgis mellé. Innen indulok majd a „Ride Home” elnevezésű motorostúra keretében Milwaukeeba, a Harley 100. születésnapi bulijára.

A Beartooth (Medvefog) hágó Montana és Wyoming határán, és ahogy a térkép jelöli. Bár kicsit alacsonyabb, mint a Függetlenség hágó Coloradóban, azt hiszem ez volt az út egyik leglátványosabb szakasza.

A felirat egyértelmű: Ez itt a Grizzlyk földje. Szerencsére nem futottam össze eggyel sem.

Hot Rod Run, azaz szabad fordításban régi és egyedi autók találkozója és versenye volt a Medvefog hágónál, ezért az út tele volt hasonló gépekkel. Meg persze motorosokkal.

Gejzírek, hőforrások, iszapvulkánok a Yellowstone nemzeti parkban. Mindenhol fortyogó víz és iszap: mintha a pokolban lenne az ember.

Azt hiszem, megtaláltam a Yellowstone főcsapját. Ha leverem a lakatot, és lemászom az aknába, elzárhatom az összes gejzírt. Sajnos nem volt nálam kalapács.