Már megint Amerika – 2008/5

San Francisco, CA – Crater Lake National Park, OR

Reggel olyan alacsonyan voltak a felhők, hogy a Golden Gate-en szinte semmit nem láttam, még a pára is kicsapódott a szemüvegemen. Ekkor már fel voltam rá készülve, hogy egész nap ilyen ködben kínlódás lesz az út. Szerencsére a hídon – az „aki itt átmegy, egyszer vissza is jön” elvet követve – csak déli irányban kértek hídpénzt, így ezt most megúsztam. A San Franciscotól északra levő kisebb hegyeken átkelve és a tengerparta kiérve azután igazi vasárnapi ajándék élménymotorozás következett mintegy 350 mérföldön keresztül.

Késő délelőttre felszálltak a felhők, eltűnt a köd, és bár hőség nem volt, végig napsütésben, a korábbi napokon tapasztaltnál enyhébb szélben lehetett haladni, egyre jobban, ahogy a várostól távolodva elfogyadoztak a vasárnapi turisták. Ezen az úton rengeteg motoros volt mindkét irányban. Bár Amerikában speedmotorral csak elvétve lehet találkozni a városokon kívül – túrázni mindenki Harley-val, nagy japán cruiserrel vagy túragéppel, esetleg nagy enduróval megy –, ezen a szakaszon bőven voltak napi túrára kijött speedesek. Az út olyan volt, mint egy alpesi szerpentin, tele kanyarokkal, többnyire jó útminőséggel, csak az egész végig a tengerparton haladt. Talán az Adria-menti régi horvát úthoz lehetne hasonlítani, de itt nem kellett kamionokat meg német turistákat kerülgetni, és lakott település is alig volt. Elég sokszor megálltam fotózni és henyélni, és az egyre hosszabbodó nappalok miatt észre sem vettem, hogy hány óra van, és mennyit jöttem. Legfeljebb abból sejtettem, hogy azért kicsit lefáradtam, mire a velem és a cuccokkal együtt közel féltonnás tömegünket végigterelgettem a kanyarokon.

A Csendes-óceán partja a CA1-es út mentén San Franciscotól északra

A haladást segítette, hogy Amerikában mindent jeleznek az utakon. Már 2003-ban észrevettem, hogy nem bíznak a lakosság szimbólumfelismerő képességében, ezért az Európában megszokott közlekedési táblák közül csak a STOP tábla és elvétve a mackósajt látható. Minden egyebet kiírnak szöveggel. Az amúgy is hihetetlenül jó útmenti tájékoztatás – szinte lehetetlen eltévedni, talán még a festettszőkéknek sem sikerülne, bár ha fordítva tartják vagy ki sem nyitják a térképet, akkor azért összehoznák – részeként minden komolyabb kanyar ki van táblázva: jobbra, balra, egyszeres vagy többszörös, visszafordító vagy sima kanyar, és mi a javasolt sebesség. Hamar kitapasztaltam, hogy a kitáblázott sebességnél 10–15 mérfölddel gyorsabban be lehet menni egy kanyarba. Mondjuk nem a 15 mérföldes kanyarnál, mert az szinte biztos fordul vagy 180 fokot. Szóval nem nagyon lehetett hibázni, és tulajdonképpen csak arra kellett figyelni, hogy a be nem látható balkanyaroknál ne lógjak át túlzottan a szembesávba, mert bármikor jöhet egy lakóautó vagy pick-up, amelynek a kilógó tükre pont leviszi a fejem.

Ismét csak ücsörögtem egy vendéglátóipari egységben délutáni kávémat fogyasztva, amikor elzúgott a fülem mellett egy – hang alapján – baromi nagynak tűnő rovar. Aztán kiderült, hogy nem rovar volt, hanem ez az igen apró termetű, kolibrihez hasonló madár (az angol neve „hummingbird”, a magyarról fogalmam sincs). Úgy repkedett, mint egy szitakötő, elég komoly feladat volt lefotózni, és még így sem lett túl jó.

Kora estére véget ért a CA1-es part menti szakasza, és az út beletorkollott az US101-esbe. Itt kicsit megálltam felmérni a lehetőségeket, és egy jó kávéval felmelegedni, mert azért estefelé már nem izzadtam a bőrkabátban. Eközben kaptam egy jó tippet másnapra: a tervezett éjszakai szállásomtól pár mérföldre észak felé kezdődik egy kb. 40 mérföldes út, amely az US101-essel nagyjából párhuzamosan halad hatalmas kaliforniai parti vörösfenyők között. Azt mondták, ha van időm, mindenképpen érdemes arra menni. Így is tettem, és másnap valóban hihetetlen volt, ahogy a szűk, régi országút szinte alagútban haladt a hatalmas fák között. Olyan sötét volt, hogy amikor a napról bementem a fák közé, alig láttam a napszemüvegben, az árnyékból kiérve egy napos részre pedig totál elvakított a fény.

Avenue of the Giants – az óriások országútja. Ez volt az első találkozás a baromi nagy fákkal az út során, később még lesz bőven.

Konkrétan szédültem, amikor felnéztem egy ilyen monstrumra.

A szakasz végén az előző napinál hűsebb időben toltam tovább az US101-esen, majd Eureka fölött vettem egy derékszögű jobbkanyart, és egy időre búcsút vettem a parti úttól. Úgy gondoltam, ideje egy kicsit rendesen felmelegedni a tengerparttól távolabb, a szárazföld belső részén, és el akartam menni a Crater Lake nemzeti parkba, amely a parttól kb. 180 mérföldre, Kalifornia és Oregon határától kicsit északra leledzik. Így a CA299-esen átvágtam Willow Creekbe, majd északnak fordultam a CA96-oson, a Klamath folyó völgyében. A tájat itt is gyakran az erdőtüzek gomolygó füstje borította, de még Friscoban megnéztem az interneten, hogy pontosan hol van gond, és telefonon is megérdeklődtem, hogy a választott utakon mi a helyzet, így nyugiban mehettem tovább, sehol nem kellett kerülnöm vagy várakoznom.

A Klamath folyó völgyében haladtam végig Oregon felé.

Ez a nap is jó hosszúra sikerült, és lassan kezdtem kiismerni a Wide Glide fogyasztását és tankméretét is. Ekkor mertem először 200 mérföld fölé menni tankolás nélkül, és egész napi nyugodt, többé-kevésbé szélmentes motorozás után kb. 230 mérföldnél tankoltam, a gyár által megadott 5,1 gallonos tankméretnél némivel kevesebbet. Kis szorzás-osztás után azért ebből elég jó, 5 liter körüli fogyasztás jön ki százon, ami tekintettel a tervezett út hosszára, igencsak örvendetes. Az már nem volt ilyen örvendetes, hogy az alkonyattal egyre sötétebb erdőben simán elsuhantam a korábban kinézett kemping mellett, és egyszer csak ott voltam a nemzeti park bejáratánál. Akkor már inkább nem mentem vissza, hanem ott aludtam a parknak az átlagos State Parkoknál ár/érték arányban jóval drágább kempingjében.