Amerikában, a századikon – IV. rész

(A Wild magazinban 2003-ban megjelent cikksorozat szövege további képekkel)

Eredetileg úgy terveztük, hogy kb. 4 hónapos utamat a Wild egymást követő 4 számában próbálom leírni, de mind a szöveg, mind a képek mennyiségét tekintve rendszeresen túllövök a célon, így mindig egy csomó minden kimarad az elküldött anyagból. Ezért azt találtuk ki, hogy legyen még egy 5. rész is a következő számban, és akkor nem kell, hogy ez a mostani szám teljes egészében rólam szóljon, másnak is jut hely :-)

Amikor visszaértem a Yellowstone-ból Sturgis mellé, Rapid Citybe, Thomas régi ismerőse, Kelly felajánlotta, hogy aludjak nála arra a pár napra, amíg nem indulok tovább. Szerencsére így nem kellett kempingeznem, és az előző számban megjelent cikk nagy részét is normális körülmények között tudtam megírni. Emellett Kelly a helyi napilapnál dolgozik, és amíg én a gejzírek között mászkáltam, összegyűjtött nekem pár érdekes adatot, statisztikát a Bike Weekről.

Ezek szerint az állami közlekedési hatóság Sturgis környékén 22 helyen mérte az áthaladó járművek számát, ebből 6 helyen a Sturgisbe belépő járműveket számlálták. Ez a szám a Bike Week hivatalos 7 napja alatt 541 390 jármű volt, kicsit több mint egy évvel korábban, de 60 ezerrel kevesebb mint 2000-ben, a 60. Sturgis Rallyn. Ez csak nagyságrendileg jelzi a látogatók számát, ennek több oka is van: egyrészt az érzékelők nem különböztetik meg a motorokat az autóktól vagy lakóautóktól, így nyilván a járművek számánál sokkal több ember érkezett. Másrészt kevés olyan motoros van, aki eljön Sturgisbe egy hétre, és aztán ki sem mozdul a városból. Ilyen csak a totál leépültek között fordulhat elő, az emberek többsége legalább néhány alkalommal felkerekedik, és motorozik a gyönyörű környéken. Emiatt viszont többször is beleszámít a járműszámlálás eredményébe. A sturgisi találkozó amúgy is egy teljesen sajátos jelenség, bár a központja Sturgisben, a főutcán van, a város körüli kb. 100 mérföld sugarú kör tele van motorosokkal, és biztos van olyan, aki el sem jön Sturgisig, már nem kíváncsi az őrület központjára.

Az előbb azt írtam, hogy autók, lakóautók. Erre páran felkaphatták a fejüket, hogy mit keresnek a turisták ilyen járművekkel egy motorostalálkozón, de el kell keserítenem mindenkit. Ezek nem turisták, hanem „motorosok”. Amerikában nagy divat a motorok szállítása platón vagy utánfutón, miközben anyu és apu valami hatalmas luxus lakóautóban élvezi a légkondicionált kényelmet. Olyan is van, akinek vagy egyáltalán nincs motorja, vagy csak inkább otthon hagyja, repülővel vagy kocsival eljön Sturgisbe, és a Rally egy hetére vagy pár napjára itt bérel motort napi 200-250 dollárért!

Természetesen itt is megvan az a mag, amely hangosan vagy csak szolidan, visszafogottan röhög a „motorosok” eme elkényelmesedett rétegén, csakhogy itt ez a réteg a teljes motoros társadalomnak igen jelentős részét teszi ki, nem úgy, mint nálunk, ahol legfeljebb néhány száz ilyen elkényeztetett úriember van. Hallottam én mindenféle mentséget, hogy ilyen hosszú az út, meg hogy mennyivel gyorsabb a lakóautóval közlekedni, mennyivel egyszerűbb bárhol megállni vele éjszakára, de igazából egyik érvet sem tudom elfogadni. Amerikában megvalósult az, ami nálunk még csak a képviseletek álmaiban, terveiben, nyilatkozataiban bukkan fel néha: a motorozást a közép és felső-középosztály hétvégi szórakozásává tették. Százezrek „motoroznak” mindenféle meggyőződés és mélyebb érzelem, kötődés nélkül, csak azért, mert a szomszédjuktól is ezt látják. És mert megtehetik. Simán, anélkül hogy ezért bármit fel kellene áldozniuk, bármi másról le kellene mondaniuk. Ez így nyilván roppant kényelmes, de szerintem nagyobb élmény úgy ráülni egy motorra, hogy valamit azért letett érte az ember az asztalra.

Visszatérve a sturgisi adatokhoz, érdemes elgondolkozni a rendőrségi jelentéseken is. A balesetek számát nem összegeztem, és erről nem találtam összefoglaló statisztikát, de szinte minden napra jutott súlyos, halálos baleset. Részben ezért, részben amiatt, hogy Sturgisben a buli jelentős része a rendőrök számára tabunak minősülő magánterületen (kempingekben, szabadtéri kocsmákban) zajlik, a szerv minden figyelmét a közutakon motorozókra összpontosítja. Ha nem rakod le a lábad egy STOP táblánál, már mennek is utánad. Ha naplemente után napszemüveg van rajtad (akkor már csak színtelen lehet), vagy láthatóan gyorsabban mész a Bike Week idejére különösen alacsonyra szabott sebességkorlátozásnál, ugyanez a helyzet. Gondolom, elég tisztességes összeget beszedtek a szabálysértések miatt, de tapasztalatból tudom, hogy ez itt nem zsebre megy. Komolyabb rendőrségi incidensről nem hallottam, hacsak azt nem számítjuk ide, hogy 3 (állítólag a Hells Angels MC-hez közeli) személyt letartóztattak a Buffalo Chipben, mert nevetőgázt (nitrogén-oxidot) árultak lufikban. Ja, az egyiküknél némi hasist is találtak. Komoly fogás. A dolog furcsasága azonban, hogy a Chip magánterület, ahová a rendőrök maguktól nem jönnek, nem is jöhetnek be. Tehát először házkutatási parancs kellett, amit csak úgy nem adnak ki, legfeljebb ha fennáll valami „alapos gyanú”, mondjuk egy feljelentés után. Az pedig érkezhet bárhonnan, például egy rivális motorosklubtól is.

Amikor éppen nem a Wildba készülő cikket írtam, akkor igyekeztem a városban való ücsörgés helyett felkeresni pár helyet, amelyre a Bike Week alatt vagy nem jutott időm, vagy olyan zsúfolt volt akkor, hogy inkább elhalasztottam a dolgot. Ezek egyike volt a Custer State Park, Rapid Citytől 25 mérföldre. Itt láttam először olyan, alagúttal vagy híddal megoldott „hajtűkanyart”, amely 360 fokot vagy még többet fordult. Ezeket – elég találó módon – malacfarok-kanyarnak nevezik. 180 fok után komolyan gondolkoztam már rajta, hogy elszédüljek, vagy még bírjam egy kicsit.

A park másik látványossága a bölénycsorda, amely ugyan nem teljesen vad, mint az USA legnagyobb bölénycsordája a Yellowstone nemzeti parkban, de ez csak annyit jelent, hogy minden ősszel befognak és eladnak, illetve kilőnek pár állatot. Így próbálják megakadályozni, hogy a csorda létszáma túl nagyra nőjön, és emiatt kevés legyen a park korlátozott területén található élelem. Tudtam előre a bölényekről, és a Yellowstone-ban is láttam már eleget, arra azonban nem számítottam, amibe itt belefutottam. Több száz bölény úgy döntött, hogy pont egy olyan legelőn tölti a délutánját, amelyet az út kettészel. A bölény ugye a szarvasmarha rokona, délelőtt legel, délután pedig ácsorog vagy leheveredik, és csendben kérődzik. Pont az úton vagy attól pár méterre. Amikor beleszaladtam a forgalmi dugóba, leállítottam a motort, és csak toltam előre centinként, nem akartam magamra bőszíteni valamelyik borját őrző bölényanyát. Így szép csendben majdnem egy órába telt, mire átlavíroztam a csordán. Az autókban ülők persze csak fotóztak, élvezték a látványt, nekem meg a hőség ellenére folyt a hátamon a jeges veríték, hogy mikor talál egy bölény ellenszenvesnek, és mikor fejezi ki ezt oly módon, hogy felöklel és megtapos. Szerencsére nem került sor ilyen incidensre, bár amikor végül beindítottam a motort, egy kis borjú fenyegetően ugrott felém kettőt, de nem vett üldözőbe.

Ha a bölények úgy döntenek, hogy megáll a forgalom, akkor nincs mit tenni.

Ez a busz kb. 10 perc alatt küzdötte át magát a szűkre méretezett alagúton, de végül tapsvihar közepette karc nélkül átjutott.

Indulás előtti nap visszamentem Sturgisbe, amely a Ride Home elnevezésű túra egyik állomása volt. Itt egy kicsit meg kell állnom, nem biztos, hogy mindenki ismeri a H-D 100. születésnapjához vezető eseménysorozatot. Az egész 2002 júliusában kezdődött, amikor az Open Road Tour névre hallgató „guruló cirkusz” először nyitotta ki kapuit Atlantában, hogy azután egy éven keresztül az USA és a világ számos városában megpróbálja bemutatni a H-D múltját, jelenét és jövőjét egy hétvége keretében, némi mulatással kiegészítve. E turné európai állomása volt Barcelona és Hamburg, az előbbiről magyar ismerőseim elég vegyes benyomásokkal tértek haza, bár erről én csak jóval később értesültem.

Az eseménysorozat 2. része a Ride Home, a „Hazamotorozás”. Az USA 4 sarkából indult a 4 útvonal, melyek mindegyike számos város és H-D dealer érintésével Milwaukeeban ér véget. Eredetileg azt hittem, hogy ezek szervezett, vezetett túrák, de kiderült, hogy erről szó sincs: csak annyi a szervezettség, hogy előre meghatározott, egymást követő napokon a különböző útvonalak melletti városokban a dealerek nyílt napot tartanak némi koncerttel és egyéb látványosságokkal fűszerezve, illetve maguk a városok is szerveznek rendezvényeket. Amúgy mindenki megy, amerre lát, semmilyen további kötöttség vagy program nincs.

Sturgis és Rapid City 2 napos megálló volt az észak-nyugati útvonalon. Sturgisben megpróbálták egy kicsit visszahozni a Bike Week hangulatát. Ismét lezárták a főutcát, de a múltkori számban látható képhez képest csak pár száz motor volt ott aznap délután, amikor felmentem. Az viszont igen szép volt, hogy a város megvendégelte a motorosokat ebédre. OK, pár héttel előtte csináltak bőven bevételt, de akkor is nemes gesztus, hogy egy város meghív vagy ezer embert ingyen marhasültre. A lezárt főutca végén felállítottak egy színpadot, azon nyomta pár banda késő estig, sajnos azonban sem a zene, sem a látogatók hangulata nem közelítette meg azt, amit a Bike Week nyújtott.

Sturgis utcáin ismét megjelentek a furábbnál furább motorok.

Másnap elindultam kelet felé. Továbbra is kerülni akartam az autópályát, gondoltam, kalandosabb, szebb utat választok. Ez olyan jól sikerült, hogy belefutottam egy, a Badlands nemzeti parkon és a Lakota (sziú) indián rezervátumon keresztül vezető kb. 25 mérföldes földútszakaszba (a térkép sajnos nem árulta el, hogy földút), amelyen több mint egy óra alatt sikerült csak átvergődnöm. És azt sem mondta senki, hogy a rezervátumban délután 5-kor bezárnak a benzinkutak. Így egy újabb szárazra motorozott tank és 1 mérföld motortolás, majd egy helyi srác által hozott 2 gallon benzin beöntése után jobbnak láttam felmenni a 20 mérfölddel északabbra, a kiszemelt útvonallal párhuzamosan futó autópályára, és ezen haladtam szinte nyílegyenesen a következő 2 nap. Az időjárás is kezdett aggasztóvá válni, az autópályától délre hatalmas viharfelhők gyülekeztek, de szerencsére minimális ázással megúsztam a Ride Home (számomra) első napját.

Következő délután a Dél-Dakota és Minnesota határán levő Sioux Falls-beli H-D dealerhez néztem be, itt is zenekarok, vetélkedők, kaja-pia és egy H-D hőlégballon színesítették a napot. Az üzletben egy számítógépen élő radarképen követhettük nyomon a viharfelhőket, ez alapján kivárhattuk azt a pillanatot, amikor esőmentessé vált a továbbvezető út. A városokban, ahol a dealerek voltak, nem nagyon lehetett szállást találni, ezért úgy időzítettem a dolgot, hogy mindig tovább tudjak menni valami alkalmas helyig. Ezen az estén szerencsém volt, hogy egy kisváros vásárterén ingyenes kempingezési lehetőséget biztosítottak az átutazóknak, így néhány motoros társaságában kellemes tábortűznél vacsoráztunk, és ittuk a híg helyi sört.

A Ride Home során az egyik dealerhez eljött a H-D hőlégballonos csapata.

Harmadik nap délután végre otthagyhattam az autópályát, Minnesotában kellemes út vezetett a következő állomásig, a Wisconsin határát jelző La Crosse-i dealerig. Itt a környék is kezdett érdekesebbé válni, Dél-Dakota végeláthatatlan, egyhangú síkságát felváltotta a Somogyi dombsághoz hasonló, hol erdős, hol szántóföldekkel tarkított táj. A késői ebéd után kicsit pihentem a bolt előtti parkolóban felállított sörsátorban, ahol már számos ismerőst üdvözölhettem, akivel ha nem is együtt, de egy ütemben haladtam kelet felé. És ekkor már elég sokan jöttek oda hozzám, hogy én vagyok-e az a magyar motoros, aki Milwaukeeba tart.

A többség ezen a napon nem motorozott el Milwaukeeig, másnap még felkeresték az észak-nyugati útvonal utolsó állomását Madisonban, én azonban úgy döntöttem, hogy egyenesen behúzok az előre lefoglalt és kifizetett szállásomig. Az elmélet jó volt, a kivitelezés kevésbé. Legalább egy órával korábban kellett volna elindulnom, akkor sötétedésre odaérek, így viszont az utolsó 40 mérföldet naplemente után, iszonyatos rovarinvázióban kellett megtennem. Az arcomon, szakállamon, ruhámon és természetesen a motoron sem maradt egy négyzetcenti sem, amelyet ne borított volna be a szétkenődő moszkitókból kifolyó sárga, zöld és egyéb színű gusztusos nedű. Úgy nézhettem ki, mint az egyszeri HOG-os, aki nem olvasta el a használati utasítást, és egy találkozó bejárata előtt egy egész flakon bogárspray-t magára fújt. Megvolt tehát a másnapi nyitóprogram: motor és ruhatisztítás.

A szállásom a Riders Ranch nevű, a születésnapi rendezvénysorozat idejére kialakított kemping-buliközpont volt Milwaukee egyik elővárosában, Waukeshában, a helyi vásártéren. Sajnos ezt nem motorosok szervezték, és ez meg is látszott. Amikor megérkeztem, a kapuban álló kiscsaj azzal a megdöbbentő hírrel fogadott, hogy a naplemente után érkezők nem mehetnek be a kemping sátras részére, nehogy egy motornak véletlenül kilyukadjon a gumija egy sátorcöveken. Ennél nagyobb marhaságot még életemben nem hallottam, és ezt a többi későn érkező is így gondolta. Mivel azonban a sátorterületen és az oda vezető úton semmilyen világítás nem volt, azt sem tudtuk, merre kellene elindulni, úgyhogy letettük a motorokat a kijelölt területre, és mentünk berúgni. Volt, aki felverte a sátrat erre az egy éjszakára, ehhez én túl fáradt (na jó, inkább lusta) voltam.

A Riders Ranch pár dologban hasonlított a sturgisi kempingekre, itt is volt program bőven, minden este zenekarokkal, egyebek között Eric Burdon (aki most a New Animals nevű brigáddal nyomja), a Radiators és a néhai Grand Funk Railroad gitáros-énekese, Mark Farner szerepelt a fellépők között. Egy hatalmas különbség azonban volt: ez a hely a város tulajdonában levő területen állt, ezért a rendőrök szabadon mászkálhattak. Jelen is voltak szép számmal, és emiatt a hangulat lényegesen visszafogottabb volt, mint pár héttel korábban a Buffalo Chipben.

Reggel sátorverés és „tisztálkodás” után bemotoroztam a 20 mérföldre levő Milwaukeeba, és a H-D irodájában átvettem a Wild szerkesztősége által küldött megbízólevél (ezúton is kösz!) és a könyörgő hangvételű faxok és e-mailek segítségével szerzett sajtóbelépőt. Ennek köszönhetően a következő napok során többnyire sorban állás nélkül jutottam be mindenhova, a nyilvánosság számára elérhetetlen helyekre is. Kaptam részletes programfüzetet és néhány tippet is, hogy minél többet láthassak 4 nap alatt.

A recepció a H-D irodaházában. Mi ez, ha nem személyi kultusz?

Milwaukeeban volt a „gyári” rendezvénysorozat további 3 eleme. A Celebration, vagyis „Ünneplés” több helyszínen zajlott a következő 3 nap. A környék összes H-D dealerénél koncertek, kiállítások, bemutatók voltak, árusok ezreivel. A H-D gyárainál gyárlátogatások, tesztmotorozás a 2004-es gépeken, illetve további bemutatók és standok sora várta az érdeklődőket. A Lake Michigan partján felállított sátrakban bemutatták a világot körbejárt, kicsit kiegészített, felújított kiállítási anyagot, és a szintén a tó partján levő Summerfest Grounds fesztiválközpontban különböző zenei és egyéb programok várták a jónépet. Emellett számos más rendezvény is volt, amelyet nem a gyár szervezett, ezek közül a legnagyobbnak a Reunion Bash ígérkezett, a Milwaukee melletti vásártéren, amely egyben a NASCAR és Indycar versenyekre használt oválpálya otthona is. Papíron tehát minden szépnek ígérkezett, bár elképzelni sem tudtam, hogy lesz mindenre időm.

Délutáni örömzene Milwaukee egyik H-D dealerénél. Hordó-madzag-partvisnyél kialakítású bőgőt már Szlovéniában is láttunk, de itt a dob és a gitár is elég egyedi.

Ötlet fodrászoknak

Aznap délután 2 dealerhez mentem el, és a csodaszép időben a koncerteket hallgatva megpróbáltam átnézni a sajtóirodában kapott vaskos dossziét. Este Craig Jones streetfighter showja szórakoztatta a nagyérdeműt. Az amerikaiak többségének fogalma sem volt arról, hogy mire számítson, döbbenten nézték az eseményeket. A motoros kaszkadőrök itt egészen más mutatványokat nyomnak, többnyire minél hosszabb és magasabb ugrásokkal fokozzák a kordonnal elég távol tartott nézők adrenalinszintjét. Így, amikor Craig csúszó hátsó kerékkel egyenesen a műanyagszalag mögött álló nézők felé tartott, és tőlük pár centire állt meg, a bámészkodók komoly sikongatásba kezdtek. A showban egyébként az tetszett legjobban, hogy Craig a sisakra szerelt rádiós mikrofonon keresztül folyamatosan kommentálta saját mutatványait.

Késő este a Riders Ranchen meghallgattam az „öreg” Eric Burdon koncertjét. Réges régen hallottam már játszani őt a néhai BS-ben, és bár kissé testesebb és ráncosabb lett az óta, a hangja most is szuper volt, ahogy a régi Animals nótákat nyomta.

Másnap korán keltem, reggel 8-ra oda kellett érnem a H-D egyik motor-összeszerelő üzemébe, hogy a nép előtt bejuthassak a sajtónak fenntartott reggeli időpontban. Kicsit korábban értem oda, és egy fiatal helyi erő azt mondta, ne várjuk meg a többieket, majd körbevezetett a gyáron. Később találkoztunk az igen népes, és fél óra késéssel megérkezett japán fotóshaddal, tiszta szerencse, hogy nem velük kellett végigjárnom a túrát. Ebben az üzemben a Sportster és a Buell blokkokat, az üzem egy leválasztott részében pedig a V-Rod blokkokat gyártják, itt végzik az Evo blokkok felújítását (a helyi dealeren keresztül visszaküldheted öreg Evo blokkodat a gyárba, és pár ezer dollár ellenében teljesen felújítva kapod vissza), illetve bemutatták a fejlesztési központ tevékenységét is. Elég sok gyárat láttam már belülről, feltűnt, hogy a nem igazán nőies foglalkozás ellenére mennyi nő dolgozik itt, és hogy milyen laza, kellemes, ugyanakkor mégis fegyelmezett a hangulat. Délután átmentem a másik üzemhez, ahol a Twin Cam blokkokat gyártják, ezt nem néztem meg belülről, inkább az előtte levő hatalmas parkolóban mászkáltam, ahol az új modelleket lehetett kipróbálni. Ahhoz, hogy fel is ülhessek valamelyikre, már hajnalban ott kellett volna toporognom, annyian vártak a tesztmotorozásra.

A hölgy épp egy Sportster blokk hengerfejeit húzza le a H-D motor-összeszerelő üzemében.

Ha nincs sajtóbelépőm, nekem is végig kellett volna állnom a sort. Kösz Wild!

Csajok (vidám) felvonulása. Egy körre az egész menet feljött a Milwaukee melletti oválpályára.

Craig Jones: nem elég, hogy az egész hangosítórendszert ő szerelte össze, a bemutató során sisakmikrofonján át kommentálta saját mutatványait.

Este a Milwaukee Mile versenypályán, a Reunion Bashen végre korrekt bulihangulat fogadott. Az egész hetes rendezvény ingyenes volt, csak akkor kértek 3 dollárt, ha motorral be akart menni az ember a belső parkolóba. A heti koncertajánlat: Molly Hatchet, Kentucky Headhunters, Bad Company, Ted Nugent. És itt volt a Sturgisben megismert Full Throttle Bar (Csutkagáz kocsma) is, amely a világ legnagyobb biker kocsmájaként hirdeti magát. Ennek a többi „vándorkocsmához” hasonlóan (ilyen pl. a Broken Spoke Saloon, vagyis Törött küllő szalon, amely Milwaukeeban a Riders Ranch területén állt fel) nincs egész éves állandó helye, csak az USA legnagyobb találkozóira építik fel. A találkozók között vonul a technikai személyzet, a berendezés és a díszlet, meg az épület vagy sátor. Monokinis pultos csajokat bárhol lehet találni, a főnökség és a zenekarok pedig gondolom, külön utaznak. A pályán ki lehetett próbálni, milyen egy profi sofőr mellett ülve 3 kört száguldani egy NASCAR autóban, emellett Wall of Death, Globe of Death (egy vasrácsból készült pár méter átmérőjű gömb belsejében nyomja két fiatal srác krosszmotorral, néha beáll közéjük egy csaj is – hihetetlen látvány) és számos további „vásári mulatság” közül lehetett választani.

Következő nap elmentem a Milwaukeetól 40 mérföldre levő East Troyba, ahol megnéztem a Buell gyárat, az egyetlen helyet a környéken, ahol nem blokkokat, hanem kész motorokat gyártanak (Milwaukeeban nincs olyan üzem, ahol H-D-kat szerelnek össze, itt csak a blokkgyártás folyik, az összeszerelés a Kansasban és Yorkban levő üzemek dolga). Szombat délelőtt pedig végignéztem a HOG chapterek képviselőinek, illetve a kisorsolt szerencsés résztvevőknek a felvonulását, ez volt a gyári rendezvénysorozat 4. eleme, a „Parade”. Az összesen 10 ezer motor több mint egy órán keresztül vonult át a belváros utcáin, a helyiek sorfala között. Az egész hétre jellemző volt egyébként a belvárosban uralkodó totális közlekedési káosz, de a felvonulás délelőttjén szinte mozdulni sem lehetett. Sturgistől eltérően itt viszonylag kis helyen tömörült össze rengeteg motoros, akik haladás helyett általában annyi sávban álltak, ahány sávos volt az adott út, és az összes utat, járdát, zöld területet ellepték a parkoló motorok.

Eric Buell-lel a Buell gyár parkolójában futottam össze, amikor kijött ebédelni az egyik hot-dog árushoz.

A csajok próbálták emelni a hangulatot esténként a Go-Go sátorban, de az állandó rendőri jelenlét miatt az intim részek végig takarásban maradtak.

A HOG chapterek látványos felvonulása Milwaukee utcáin. Kis országunkon kívül szinte mindenki képviselte magát, zászlókkal és sokszor az országra jellemző népviseletben.

A felvonulás alatt Milwaukeeban egy gombostűt sem lehetett leejteni.

Egy napot szántam a Lake Michigan partján kiállított látnivalókra. Az Open Road Tour során a világon körbehurcolt kiállítás nem sok újdonságot hozott, a gyár történelmével nagyjából tisztában vagyok különböző könyvekből. A régi és egyedi motorok kiállítása sem volt meggyőző. A régi motorokkal nem volt semmi bajom, de az építettek között csak olyanokat mutattak be, amelyek kizárólag H-D gyári alkatrészeket, illetve extrákat tartalmaztak. Azt pedig nem tartom motorépítésnek, hogy valaki a kínálatban szereplő összes krómozott deklit felszerelteti a gépére. A legszolidabb Arlen Ness építés is simán verte volna az itt kiállított „épített” motorokat.

Időm nagy részét a 2004-es modelleket bemutató sátorban töltöttem. A legkomolyabb változásokon a Sportster esett át. Bár sokan valószínűleg az új tankot veszik észre elsőre, teljesen átdolgozták a vázat, az olajtartályt, és a Dyna modellekhez hasonlóan gumiágyazású blokkot kapott a gép, így a rázkódást kevésbé bírók is nyugodtan vezethetik majd. Kihozták a V-Rod B jelű változatát, amely leginkább színében, kilométerórájában és állítható kormányában tér el az eredetitől. Nagyon tetszett még a Road King új Custom változata, amúgy is ez az egyik kedvencem a H-D-k között.

A Summerfest Grounds 8 színpadán folyamatosan váltották egymást a zenekarok, és itt lépett fel az indianapolisi motoros rendőrség bemutató csoportja, illetve a motoros és BMX-es fiatal tehetségek sora is. Szóval látványban nem volt hiány, de egész nap valami furcsa érzésem volt. Mintha a rendezvény nem igazán a motorosoknak szólt volna, hanem a sokkal nagyobb számban jelen levő helyieknek és turistáknak. Az egész nem a motorozásról szólt, olyan volt inkább, mint egy hatalmas vurstli, ezernyi árussal és büféstanddal, ahol az átlag amerikai családanyák a jól megtermett magyar motorosokat megszégyenítő kajaadagokat pakoltak magukba.

Az új Road King Custom

Lányok, biztos, hogy az 1200-es változattal akarjátok kezdeni motoros pályafutásotokat? Nem lenne elég a kisebb blokk?

Milwaukee művészeti múzeuma is motorokkal volt tele ezen a héten.

Rocknagypapák gyereklegeltetés közben

Nem volt rendőr, aki meg merte volna bírságolni a tilosban parkolókat.

Két angol szobrász műve: 90-es Fat Boy bronzból, életnagyságúnál 2x nagyobb méretben, 5,5 tonna, biztosítási érték 1 millió dollár. 1 év alatt készült el, és hajón hozták át Angliából.

A következő nap, vasárnap volt a rendezvénysorozat „csúcspontja”, a Party, az előzetes hirdetések alapján a világ legnagyobb születésnapi bulija. A helyszín a tó partján levő veteránok parkja volt, ahol a kapun belül kb. 150 ezer, azon kívül legalább további 100 ezer ember várta a teljes titokban tartott, meglepetésnek szánt esti koncertet. Mindenki találgatott, tippeltek a Stonesra és a U2-ra is. Én úgy gondoltam, hogy amerikai cég nyilván amerikai zenekart hív, és reméltem, hogy a ZZ Top lesz az. Este 6 körül kezdődtek az előzenekarok, a Doobie Brothers, majd egy country énekes, Tim McGrath. Az ő koncertje során teljes megdöbbenésemre megjelent a színpadon Kid Rock, akinek műmájer fehér rap-rockja sehogy nem illett bele sem a country zenébe, sem az este (elvileg) motoros hangulatába. A koncertek között a speakerként meghívott Dan Aykroyd próbálta visszahozni a Blues Brothers érzést, de fáradtnak, erőtlennek tűnt, amit csinált. És ekkor még mindig nem tudta senki, hogy ki lesz a fő attrakció.

A színpadon sorban megjelentek a H-D vezetői, ünnepélyes köszöntők után átadták a gyár által régóta támogatott Muscular Dystrophy Association képviselőjének a több mint 7 millió dollárnyi adományt jelképező csekket, és felvágták az ünnepi tortát. További gyenge poénok Dan Aykroydtól, majd elsötétült a színpad.

Először egy elektromos orgona, majd egy zongora hangjai csendültek fel, és több mint 100 ezer ember kezdett felhördülni. Amikor pedig az első fénysugarak megcsillantak az Elton John fülében levő gyémánt fülbevalón, az emberek ezerszámra fordítottak hátat a színpadnak, és hagyták ott a helyszínt, egyértelmű ujj-jelzésekkel tudatva mindenkivel, hogy mit gondolnak a zenei választásról. Én is roppant csalódott voltam, mert bár nincs különösebb bajom Elton John zenéjével, háttérzeneként bármikor meghallgatom, de az ürgének semmi köze nincs a motorokhoz, a motorozáshoz, és ahhoz a bulihoz, amit itt a H-D beharangozása alapján mindenki várt. Egy ideig hallgattam, dumáltam a mellettem levő angol csoporttal (ők voltak talán ez egyetlenek, akik örültek), de amikor ismét megjelent a színpadon Kid Rock, és Elton Johnnal együtt kezdtek valamit énekelni, feladtam.

Éjfélre vissza is értem a Riders Ranchre, ahol szerencsére még sokáig nyomta egy névtelen helyi rock’n’roll banda. Azon gondolkodtam, mennyivel jobban jár mindenki, ha őket hívják meg vasárnap esti fő műsorszámnak: a közönség jól mulat, és a szervezők pénze is megmarad. Nyilván az elfogyasztott söröknek volt köszönhető, hogy ilyen hülyeségek jutottak eszembe, de valahogy hiányzott valami, a csattanó nyári utam végéről, amit ettől az estétől vártam. Így hajnalban kissé üres feelinggel mentem lefeküdni, nem is akartam a következő 2 hétre gondolni.

Ted Nugent koncertje volt számomra a hét zenei élménye.