Már megint Amerika – 2008/4

San Francisco, CA – július 4., a Függetlenség napja

Az ünnep hétvégéjére San Franciscoban maradtam, egyrészt, mert ez egy igen jó kis város, másrészt, mert szinte lehetetlen lett volna szálláshelyet találni bárhol. Az amerikaiak ebből a szempontból ugyanolyanok, mint minden más városlakó: jön egy hosszú hétvége, és a teljes lakosság elmenekül. Pénteken többnyire gyalog mászkáltam, ez itt elég könnyű, a belváros viszonylag kicsi, a látnivalók így érhetők el legegyszerűbben. Azt szeretem Friscoban, hogy nem olyan steril, mint az összes többi általam eddig látott nagyváros Amerikában. Phoenixben egy porszemet sem lehet látni az utcákon, nemhogy csikket. Itt ez teljesen más, közép-európai szemmel itt minden sokkal életszerűbb (ez persze a fotókon nem annyira látszik). Az ünnepnapot csak az jelezte, hogy nem volt mindenhol dugó, sok helyen szinte kihaltnak tűntek az utcák, és hogy a boltok fele nem volt nyitva. Minden más teljes gőzzel üzemelt.

Amúgy 2003-hoz képest úgy tűnt, mintha jelentősen csökkent volna a fehér szín aránya az utcákon. Mármint a fehér bőrszíné. (Persze lehet, hogy csak azért, mert a hagyományos munkahelyen dolgozó fehér emberek a hétvégére elhagyták a várost.) Egyes helyzetekben kifejezetten gáz volt, hogy nem tudok spanyolul, japánul, kínaiul vagy valami afrikai nyelven. Szóval igazán nem értem, miért problémáznak az amik annyit a magyar vízumkényszerrel, az a pár száz vagy ezer honfitársunk, aki már megjárta Kanadát, Strassbourgot, esetleg Malmöt is, csak apró csepp lenne ebben a tengerben. Persze milyen megdöbbentő lenne, amikor a fekete vagy egyéb színű aluljárói hajlékony srácok reggel arra ébrednének, hogy valaki elvitte a bevásárlókocsiban összeszedett cuccaikat, ne adj isten az aluljáró teljes világítását és belső burkolatát, mert megjött a magyar fekakülönítmény.

A várostervezés „tudatosságára” jellemző, hogy teljesen össze-vissza állnak egymás mellett totál eltérő méretű és jellegű házak.

A klasszik cable-car, ami nem igazán villamos, mert a sínek között a földfelszín alatt futó kábel húzza fel és ereszti le a meglehetősen változatos lejtésű utcákon.

Például ezen.

Egyszer csak szembejött egy ilyen háborús eredetű kétéltű, később máshol is láttam, hogy városnéző buszként használják őket.

Ezt a színösszeállítást kénytelen voltam megörökíteni, hogy a körúton a Nyugati és az Oktogon között körbe-körbe közlekedő ifjak tanulhassanak valamit.

Sony utánérzés: elszabadult szappanbuborékok

A kétszintes, baromi hosszú Bay Bridge Oakland felé

A Golden Gate a felhők alatt

Adamsnek tippek Mazda-tuningra

A délelőtti csámborgás után lementem a kikötői mólókhoz, és a Tengerészeti Történeti Múzeumban töltöttem a délután jó részét. Ez nem a hagyományos értelemben vett múzeum, bár van normál kiállítóterem része is, hanem helyreállított és felújítás alatt álló régi hajók vannak kikötve a Hyde Street végén levő mólónál. A vitorlások gyerekkorom óta érdekelnek, szóval itt el tudtam veszni a részletekben. Kora este a közeli domboldalon ingyenkoncert szórakoztatta a nagyérdeműt, pont úgy, mint nálunk május 1-jén. Egy állítólag nevesebb (de számomra teljesen ismeretlen) helyi banda nyomott sajátos felfogású saját számokat, de a vége felé végre elkezdtek klasszikus rockzenét játszani, mindenféle amerikai együttesek nótáit. 9 felé besötétedett, és jött a mindenki által nagyon várt tűzijáték. Ezen a téren legalább nincs mit szégyenkeznünk, ezt itt is ugyanúgy el tudják b*szni, mint otthon: a dolog ugyanis hasonlóképpen zajlott, mint nálunk azon az ominózus augusztus 20-án, csak itt nem volt zuhé, és tudtommal senkire nem dőlt fa. A látvány azonban ugyanaz volt: a kilőtt rakétákat az első 50–100 méteres szakaszon lehetett valamennyire látni és felfelé követni, de a „kibontakozás” az alacsonyan szálló felhőkben következett be, így az egész égbolt halványan a fellőtt rakétának megfelelő színben pompázott. Azért mindenki nagyon lelkes volt, és mobiltelefonok ezreivel próbálták lefotózni a csodát.

Alcatraz Island

II. világháborús tengeralattjáró a Tengerészeti Történeti Múzeumnál

Helyreállított és felújítás alatt álló régi hajók

Városi látkép a clipper orrából

Mint a Tabánban május 1-jén: koncert, cirkusz, kenyér...

Esti tűzijáték az alacsonyan szálló felhők között

A nézők lelkesen fotózták a „látványt” mobiltelefonjukkal.

Másnap elintéztem a halaszthatatlanná vált teendőket (mosás, bevásárlás, internet stb.), majd vasárnap reggel nem túl vidám időben (köd, szél, hideg, de már sejthetitek) elindultam tovább észak felé.

Már megint Amerika – 2008/3

Los Angeles, CA – San Francisco, CA

Láthatólag nem nagyon sikerült a kísérletem, hogy a rövidítések megfejtésével felrázzam az unatkozó olvasókat, mert igen kevés (1) megoldás érkezett (lehet, hogy mindenki nyaral, és nem ül gép elé?). Persze olyan valakitől, aki már járt arrafelé, tehát nem tudom, mennyire fogadható el érvényesként :-) Az utolsó kettő kivételével helyesek a megfejtések, ezzel a kettővel pedig inkább nem várok tovább:

GUS XING = (az előző mintájára) Goose Crossing, azaz libák (pontosabban vadludak) az úttesten
CON BREAK = Continental Breakfast, vagyis az, amit az amerikaiak és a britek szerint Európa kontinentális részén reggelire fogyasztunk (tévednek)

Annak érdekében, hogy a következő részek térkép nélkül is követhetők legyenek, röviden be kell mutatnom az amerikai úthálózatot. Akinek mindez ismerős, ugorjon.

Az USÁ-t behálózó autópályarendszer neve Interstate, ezért ezen autópályák jelölése mindig I betűvel kezdődik. A fő útvonalak egy vagy két jegyű számmal vannak jelölve, a páros számúak nagyjából kelet-nyugati irányban (például a már említett I10-es és I40-es), a páratlan számúak pedig többé-kevésbé észak-déli irányban haladnak. A külön városi elkerülő és bevezető szakaszokat három jegyű szám jelöli, ha az első számjegy páros, akkor a pálya elkerüli vagy átszeli a várost, ha az első számjegy páratlan, akkor pedig bevezet a városba, és ott véget ér. A nem autópályának minősülő, de szintén az egész USÁ-ban egyedi számmal bíró főutak száma az US előtaggal kezdődik, az útjelző táblákon ezek a számok mindig az USA címerének stilizált körvonalán belül láthatók. Ilyen út például például az US66, a híres Route 66, illetve a 2003-ban átnevezett US666, a „Született gyilkosok” című film színhelye. És ilyen a Los Angelesben kezdődő, majdnem végig a Csendes-óceán partján haladó US101, amely egész Olympia városáig, Washington állam fővárosáig vezet északra. Ezek mellett természetesen vannak kisebb utak is, amelyek száma nem egyedi az USA teljes területén, ezek az egyes államok útjai, a következő részekben ezeket az adott állam nevének rövidítésével jelölöm a szám előtt. Az útjelző táblákon az ilyen utak száma gyakran az adott állam területének körvonalával van jelölve. Aztán vannak a még kisebb, az államokon belüli megyék egyedi számozású útjai, ezek többnyire bekötőutak, illetve kisebb világvégi településekre vezető utak.

Kalifornia területén az US101 nem mindig a parton halad, és egyes szakaszokon osztottpályás út vagy autópálya. E helyek többségén azonban a CA1-es út halad végig a parton, ez hagyományos kétsávos országút. Los Angelesből tehát a CA1-esen indultam észak felé, hogy elkerüljem az US101 itt autópályává kiépített szakaszát. Az esti szálláskeresésnél már szembesültem azzal a problémával, hogy egyre több amerikai kezdte korán a közelgő hosszú hétvégét (e hét péntekje volt július 4., a Függetlenség napja, az amerikaiak legjelentősebb nemzeti ünnepe). Csak a harmadik kempingben találtam helyet, minden tele volt. Persze a tele itt nem azt jelenti, hogy nem fértem volna el. A kempingek fel vannak osztva számozott helyekre, minden családnak/csoportnak/vendégnek kiadnak egy helyet (ahova 3–4 sátor vagy akár egy teljes lakókamion is elfér), és ha elfogytak a helyek, kirakják a „megtelt” táblát, és semmiképpen nem tudod beimádkozni magad. A bentlakóknak ez persze jó, mert szellősen vannak, és nem ébrednek fel a szomszéd sátorban alvók horkolására, a kintragadtaknak azonban nem túl kellemes.

Egyik reggel felszereltem az útközben vásárolt nyeregtáskatartót. Nem egy esztétikai csúcs, de hasznos. Nem akartam úgy járni, mint az egyszeri Ferry, akinek az Alpok közepén vadházasságot kötött a nyeregtáskáját rögzítő heveder a hátsó szíjtárcsával (majd a szíjtárcsa belső pereme féltékenységében megvált a tárcsától).

Pelikánok beachelnek.

Amerikai megalománia: ez már nem lakóautó, inkább kamion.

A közelgő nemzeti ünnepre és hosszú hétvégére való tekintettel a helyiek nagy számban költöztek ki a tengerpartra mozgó második otthonukkal.

Másnap haladtam tovább észak felé, ahol lehetett, a CA1-esen, ahol ez nem létezett, ott pedig az US101-esen, követve a partvonalat. Ennek a szakasznak egy részét 2003-ban már végigjártam, Pismo Beach és San Francisco között. Akkor hideg, szél és köd volt jellemző a Csendes-óceán partján haladó útra. Most eddig hosszú ujjú pólóban vagy ingben motoroztam, de a déli fekvésű Santa Barbara után az addig nagyjából nyugatnak haladó út derékszögben északra fordult, és először megjött a szél. Nem is a parton volt a legrosszabb, ott egyenletesen (erősen), kiszámíthatóan fújt, de ahol az út a parttól kicsit távolabb vezetett, és esetleg erdők vagy dombok is voltak a part és az út között, ott az ilyen akadályok végén irdatlan rohamokban próbált lesodorni az útról a keresztirányú „légáramlat”. Néha kicsit „Óz a csodák csodája” feeling volt, soha nem lehetett tudni, hol tesz majd le, vajon még a saját sávomban, vagy esetleg a szembejövőben, ahol jön egy bazi nagy kamion, és kilapít. Pismo Beach után pedig mintha visszavitt volna valami 2003-ba, ugyanaz a ködös, nedves, hűvös idő fogadott, amikor Morro Baynél kiértem megint a partra a CA1-esen. Itt már előkerült a bőrkabát, de a tengerpart ugyanolyan gyönyörű volt, mint ahogy emlékeztem rá.

Az US101-est kb. 1 mérföldenként ilyen harangok szegélyezik. Kiváncsi vagyok, otthon hány percig maradnának a helyükön, mielőtt a „színesfémesek” magukhoz vennék őket.

Itt is voltam. Minek ehhez a trópusokra menni?

A szörfösök imádták a szelet, és szartak a hidegre.

Látszólag ez a fa is jól bírta az időjárást, bár több fa nem volt a közelben.

És a 2003-ban már megismert elefántfókák is zavartalanul végezték napi tevékenységüket: döglés, néha horkantás...

...vagy egymás arcába horkantás.

Nyugisan haladtam észak felé, jó pár megállóval, úgy gondoltam, majd az út mellett levő kempingek egyikében alszom, mint 5 éve, és másnap kényelmesen megérkezek Friscoba. Ekkor már fel kellett volna tűnnie, hogy a part menti felhők színe kicsit eltér a normálistól, de valahogy nem figyeltem rá. Este 6 körül értem a Gorda nevű helyre, amely nem igazán nevezhető településnek, egy kis öböl felett levő benzinkút, bolt, kávézó, panzió. Megálltam, igazi espressot ittam (2003-ban ez nagy ritkaság volt, mindenhol csak a helyi löttyöt árulták kávé néven, mostanra összeszedték magukat, egyre több helyen van kifejezetten jó kávé), majd jött a hidegzuhany. Közölték, hogy amit észak felé látok, az nem felhő, hanem egy pár mérfölddel feljebb kezdődő hatalmas erdőtűz füstje. És aznap éjféltől evakuálás alatt áll a teljes partszakasz, tehát ne is gondoljak arra, hogy tovább megyek észak felé, és igazából itt sem maradhatok. Ez azért ért váratlanul, mert láttam ugyan a hírekben még Phoenixben, hogy Észak-Kaliforniában vannak erdőtüzek, de ez még közel sem volt Észak-Kalifornia. Tettem egy gyenge kísérletet arra, hogy esetleg letáborozzak a kertben, erről hallani sem akartak, a panzióban pedig kedvezményes 100 dolláros árat kértek (+ Sales Tax, az ÁFÁ-nak megfelelő helyi adó), amiről én nem akartam hallani. Úgyhogy elindultam visszafelé, kb. 80–100 mérföldes kerülőre készülve, a parttól beljebb haladó US101 felé.

Gorda felé közeledve azért már sejthettem volna, hogy ez nem felhő...

Gorda: benzinkút, kávézó, vegyesbolt és egy elég drága panzió

Némi keresgélés után egy kemping „undeveloped” részén – ami az adott esetben azt jelentette, hogy nem volt zuhany és egyéb kényelmi szolgáltatás – találtam helyet, majd másnap az US101-esen indultam észak felé. Itt, a parttól 30 mérföldre, nyoma sem volt a parton jellemző hideg, nyirkos, ködös időnek, gyönyörű napsütésben, 30 fok feletti hőségben nyomtam. A kerülőnek annyi előnye volt, hogy így egy kis további kerülőt téve a CA25-ös úton, benéztem a Pinnacles National Monument nevű nemzeti parkba, vulkáni eredetű hatalmas sziklaoszlopok és falak közé. Utána Hollisteren keresztül, Santa Cruznál ismét kiértem a partra, és a már lassan szokásossá váló ködben beértem Friscoba. A városi bevezető úton az orromig sem láttam, jól el is tévedtem, egy rossz helyen vett kanyar után a fél városon végigbolyongtam, mire többszöri kérdezősködés után megtaláltam az interneten előre lefoglalt szállást. Már épp lelazultam volna, amikor a hostel portása közölte, hogy nincs szobám, tegnap visszamondták a foglalást, küldtek e-mailt, és visszautalták az előleget. Ekkor kezdtem kicsit elveszteni híres nyugodtságomat (Csani: nem küldtem el az anyjába), és magyaráztam, hogy tegnap épp egy erdőtűz elől evakuáltak, és kisebb gondom is nagyobb volt, minthogy e-mailt olvassak, illetve hogy az ember azért foglal egy héttel előre szobát, mert nyilvánvaló volt, hogy a július 4-i hétvégén lehetetlen lesz csak úgy besétálni valahova, és szállást találni. Végül a srác addig bűvészkedett a szobákkal és a foglalásokkal, hogy lett szobám (persze lehet, hogy ezzel valaki mást fosztottam meg ettől a lehetőségtől, de ez az adott helyzetben nem okozott lelkiismeret-furdalást), gyorsan becuccoltam, és elindultam valami helyet találni, hogy a dobozos sör helyett végre valami normális nedűhöz jussak.