Már megint Amerika – 2008/6

Crater Lake National Park, OR – Olympic National Park, WA

A Crater Lake nemzeti park lényege – ki gondolta volna – egy tó. Ez azonban a park nevétől függetlenül nem egy kialudt vulkán kráterében, hanem a Mount Mazama nevű ősi, kb. 7700 évvel ezelőtt felrobbant/beomlott/magába roskadt vulkán megmaradt gyűrűjében, egy úgynevezett calderában alakult ki. Ez a caldera mintegy 8 km átmérőjű, majdnem 1,5 km mély, és a gyűrű legmagasabb pontjai 2500 méter körül vannak a tengerszint felett. A tó legmélyebb pontján a víz közel 600 méter mély. A dolgot tovább bonyolítja, hogy ebben a calderában később kialakult egy újabb, kisebb vulkán, amely mára kialudt, és egy kis szigetként vegetál a tó közepén.

A tóba semmilyen vízfolyás vagy egyéb trutyi nem ömlik bele, csak olvadt hólé és esővíz táplálja, és minthogy a közelben nincs nagyváros vagy komolyabb ipari létesítmény, itt a savas eső ismeretlen. Emellett a tóban levő élővilág is elenyésző, tehát nincs algásodás vagy más növényi túlburjánzás. Ezért a víz hihetetlenül tiszta, és a fénytörés sajátosságai miatt abszurd módon kék. (Értelemszerűen – az a fránya gravitáció – kifelé sem folyik a tóból semmilyen látható patak, csak némi láthatatlan szivárgás a sziklák között, de ez a szivárgás és a párolgás egyensúlyban van a csapadék mennyiségével, így a vízszint nagyjából állandó.)

Már az előző esti megérkezéskor felfigyeltem az út melletti gyanús fehér foltokra, és a sátor felverésekor egyértelművé vált, hogy itt még bőven maradt az előző téli hótakaróból. Amit kicsit furának találtam, mert a magas hegyvidéki környezet ellenére még este is igen kellemes volt az idő. Reggel azonban, egyre beljebb haladva a parkban, egyre több lett a fehér folt, majd az információs standnál azt is közölték, hogy a tó körül a caldera peremén végigvezető útnak még csak a feléről takarították el a télről megmaradt romokat, az út másik fele még le van zárva. Így a tó széléhez sem lehetett lemenni, mert az egyetlen levezető ösvény sajnos a lezárt útszakaszon volt.

Igen, az a fehér izé az ott hó. Egy kicsit korábban belefutottam, mint gondoltam, de az árnyékos részeken végig megmaradt a hó télről, bár bőven 20 fok felett volt a hőmérséklet, és csak 2000 méteres szint körül jártam.

A nap első felében délről észak felé haladva szép nyugisan végigmentem a peremen vezető út megnyitott szakaszán, rengeteg megállással és kisebb gyaloglással, meg persze fényképezéssel, így a 25 mérföldes út majdnem 3 óráig tartott.

Ez tulajdonképpen nem krátertó, mert nem egy kialudt vulkán kráterében, hanem egy hatalmas, összeomlott ősi vulkán után megmaradt „calderában” alakult ki, esővízből és olvadt hóléből.

A tóban levő kis sziget egy – az eredeti vulkán összeomlása után keletkezett és mára kialudt – újabb vulkán csúcsa.

Nem, ez a kép nem Photoshoppal lett kiszínezve, a víz felülről valóban ilyen kék, vagy talán még kékebb. A szín oka a tó különleges tisztasága, amely annak köszönhető, hogy nem folyik bele semmi szenny, kizárólag esővíz és olvadt hólé. És persze itt nem igazán savas az eső.

„Élet és halál” I.

A napsütés irányától függően más és más részek tükröződnek a vízen.

Délután az oregoni 138-as úton, az Umpqua folyó völgyében elindultam vissza a part felé. Az idevezető úthoz hasonlóan ez is kellemes, kanyargós út volt, sűrű erdőben, tele vízesésekkel és látványos sziklafalakkal. Késő délután kiértem a tengerparti US101-esre az – állítólag híres – oregoni dűnékhez, ahol viharos északnyugati szél, de egyébként szép napos idő fogadott. A víz dermesztően hideg volt, és a szél úgy vitte a homokot, hogy a fényképezőgép objektívjét sem mertem arra fordítani, így a Csendes-óceánban való fürdés ismét elmaradt.

A part felé vezető utat végig kisebb-nagyobb vízesések szegélyezték.

Az oregoni dűnék. Itt legfeljebb a keletnémetek mennének bele a vízbe, mint anno a Balatonnál kora tavasszal.

Már a fák növése is jelzi az uralkodó szélirányt és
-erősséget.

Az első giccses naplemente a Csendes-óceán partján. A távoli felhőrétegen való fénytörés elég fura alakzatokat eredményezett.

Másnap hasonló időben – azaz irdatlan szembeszélben – folytattam az utat észak felé az US101-esen, soha nem hallott nevű kis oregoni falvak során át. Ezen a szakaszon kereszteztem a 45. szélességi kört, tehát míg eddig Magyarországtól délre üdültem, innen kezdődtek az „északi kalandok”. A Tillamook nevű település (amely csak azért volt ismerős, mert az egyik helyi sajtmárkának ez a neve) határán egy hatalmas, kissé megkopott táblára lettem figyelmes: „Tillamook Air Museum, jobbra 2 mérföld”. Ugyan milyen repülős múzeum lehet itt a világ végétől nem messze, és hogy a csodába került ide? Hamarosan megpillantottam egy irdatlan méretű, csarnok- vagy hangárszerű épületet, és hirtelen felindulásból vettem egy jobbkanyart, hogy utánanézzek a dolognak. Innentől a nap további része megpecsételődött, vagy 5 órát voltam ebben a szuper múzeumban (persze sokan 10 perc után megunták volna). Eredetileg 2 egyforma, fából készült hangár állt itt, a II. világháború során a haditengerészeti légierő léghajóit tárolták bennük, amelyek a part menti hajózási utakat voltak hivatottak megvédeni az esetleges japán légitámadásoktól. Az egyik hangárt azóta lebontották, de a másikban vagy 30 helyreállított – többségében repülésre képes – régi gép van kiállítva, főleg a világháború előtti, alatti és utáni 10–15 évből, de van pár jóval korábbi és későbbi gép is, illetve a repüléshez kapcsolódó egyéb technikai csemege.

Továbbra is az oregoni dűnék mentén...

Egy régi „Mini-Guppy”, a különleges szállítási feladatokra átalakított (például az Apollo program Saturn V hordozórakétáinak fokozatait is hasonló gépekkel szállították) Boeing 377 Stratocruiser.

Eredetileg 2 ilyen hatalmas hangár volt, a II. világháború során a part mentén a kereskedelmi hajókat kísérő és a japán légitámadásoktól megvédeni hivatott léghajókat tárolták bennük.

Különböző országokból származó, régi és nem annyira régi gépek voltak összegyűjtve, totál meglepetés, hogy egy ilyen világvégi kisvárosban ilyen gyűjtemény van.

A hangár teljes belső tetőszerkezete fából készült.

Késő délután nekiveselkedtem, és tovább haladva az US101-esen hamarosan elértem Astoria városát, ahol egy jó magas és hosszú hídon kereszteztem a Columbia folyó tölcsértorkolatát, és átértem Washington államba.

Egy kis Ramones feeling...

Nem valami hasonló híd dőlt össze nemrég Minnesotában? Remélem, engem elbír majd...

Jó magas híd volt, és a – kivételesen – tiszta időnek köszönhetően jól el lehetett látni minden irányba.

Még egy giccses naplemente. Akkor még nem tudtam, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó.

Másnap délelőtt pár órás motorozás után Quinault-nál elértem az Olympic National Park délnyugati csücskét, a következő napok során ennek a nemzeti parknak a különböző részeit terveztem bejárni.