Monday, September 22, 2008

Már megint Amerika – 2008/8

Seattle, WA

Elnézést a hosszú kihagyásért, sajnos a laptop kissé megmakrancosodott, és csak különféle peremfeltételek együttes teljesülése esetén hajlandó működni (végül is elnézhető neki, elmúlt 5 éves). De igyekszem mihamarabb behozni a lemaradást. Bár úgy hallottam, az elmúlt hétvégén mindenki talált magának megfelelő mulatságot.

Amikor este megérkeztem Seattle-be, az első dolgom az volt, hogy megkeressem az egyik déli elővárosban, Tukwilában levő H-D dealert, ahol előzetes telefonos egyeztetés alapján másnap reggel vártak az aktuálissá vált időszakos szervizre. Miután megtaláltam, jött a szálláskeresés. Rövid keringés után úgy döntöttem, hogy a legpraktikusabb és leggazdaságosabb megoldás a H-D dealer mellett levő, főleg kamionosok által lakott motel. Így reggel csak annyit kellett tennem, hogy átgurulok az út túloldalára, és minthogy egyszerű olajcseréről és pár apró ellenőrzésről volt szó, reméltem, hogy dél körül végzek is.

Persze ez az álom nem valósult meg, ha nem kezdek türelmetlenné válni, talán még ma is ott ülök. Kértem ugyanis, hogy nézzék meg az első futóművet, amely bizonyos alacsony sebességtartományban szerintem a kelleténél jobban beremegett. Mint utólag kiderült, a belső tömlő valahogy elmozdult (vagy eredetileg is rosszul volt betéve), és hazavágta az első kerék egyensúlyát. Ezért új tömlőt kellett betenni, és újra kellett egyensúlyozni az első kereket. Eddig nem is lett volna baj. De az új tömlővel együtt egy új felniszalagra („rim strip” – a küllők miatt szükséges, a belső alá berakott ragasztós szalag, fogalmam sincs a helyes magyar nevéről) is szükség volt. Namármost a töketlen szerelő úgy vélhette, hogy ez a kb. 10 dolláros alkatrész teljesen felborítja gondosan kisakkozott költségvetésemet, és addig nem merte berakni, amíg a főnökétől meg nem kérdezte, hogy a tisztelt ügyfél (én) jóváhagyja-e a nem várt kiadást. Igen ám, de a főnök alámerült, így a jóváhagyási folyamat eleve kudarcra volt ítélve, hisz a kérdés el sem jutott hozzám. Amikor 4 óra elteltével, délután elkezdtem érdeklődni, hogy ugyan mi a fene van már a motorommal, akkor derült csak ki, hogy a bólintásomra várnak. Ennyit az önálló problémamegoldó képességről és a kreatív munkavégzésről. Innentől „felpörögtek” az események, és egy újabb óra után boldogan távozhattam, immár stabil első futóművel és friss olajjal. A motelben felpakoltam a cuccaimat, és némi bolyongás után bekopogtattam Mikihez és kedveséhez, Valihoz, Redmondban, Seattle egyik keleti elővárosában.

Mikivel ősidők óta ismerjük egymást, ha eltérő cégeknél és eltérő minőségben is, de mindketten régóta azon fáradozunk, hogy a magyar nyelvű szoftverek (legalábbis a pici puha cég termékei) érthetők és használhatók legyenek. Ő már évek óta itt él és dolgozik Redmondban, és beleegyezett, hogy pár napig felborítsam kiegyensúlyozott életüket. Ottlétem alatt elhalmoztak igazi magyaros ízekkel (nyírségi töltött káposzta, kolbász, szalonna stb.), ami igen jól esett a fűszertelen, legalább 98%-osan zsírmentes és többnyire 100%-osan ízmentes amerikai felvágottak és egyéb gyorskaják után. Valami titkos szlovák (!) hentestől szerzik be az alapanyagokat, magyar nincs, tehát ha valaki ilyen tapasztalattal rendelkezik, és Seattle-be vágyik, hiánypótló szerepet tölthet be.

Vali azzal is azonnal belopta magát a szívembe, hogy kiderült, a ház előtt álló PT Cruiser az ő járgánya. Miki maradi módon az európai kocsikra esküszik, mert hogy azok precízebben irányíthatók és vezethetők, amiben lehet valami, de az itteni utakon és sebességeknél ennek szerintem nincs oly nagy jelentősége. (Meg ha már európai, akkor miért pont olasz, de ez már egy másik történet.)

Egy napot tartottam indokoltnak a Seattle-ben való városnézésre, így másnap délelőtt bemotoroztam, és motorral/gyalog körbejártam az érdekesebbnek tűnő részeket. Hát nem sok ilyen van. A régi kikötő környékén találtam jópofa, a klasszikus időket idéző épületeket és egy hatalmas piacot, amely leginkább a pesti vásárcsarnokhoz hasonló turistalátványosság, csak némileg eltérő árukínálattal. A változatosság kedvéért egy orosz pékségben ebédeltem mindenféle pirogokat, majd fellifteztem a 60-as évek elején a világkiállításra épült Space Needle (Mikiék elnevezésével „űrtű”) toronyba, amely Seattle egyik legjellegzetesebb épülete. Innen jól látható az egész város, meg tiszta időben a környékbeli hegyek. Most sajnos annyira nem volt tiszta az idő.

2008-07-15_01_Seattle_WA_b.jpgA régebbi és a jellegtelen újabb épületek totális keveredése Seattle belvárosában

2008-07-15_06_Seattle_WA_b.jpgA helyi vásárcsarnok

2008-07-15_05_Seattle_WA_b.jpgAz árukínálat persze kicsit más volt, mint egy otthoni piacon.

2008-07-15_11_Seattle_WA_b.jpgEz a preparált hal nagyon bejött, igazi gyermekbarát szerkezet: A jég alatt egy madzag vezetett a pulton belülre, és amikor a bámészkodó gyerekek elég közel merészkedtek, és a jókedvű árus megfelelőnek tartotta a pillanatot, bentről megrántotta a „távvezérlőt”, a hal felágaskodott, a gyerekek pedig nyüszítve rohantak anyuhoz. (Azért szeretem én a gyerekeket – biztos távolságból.)

2008-07-15_12_Seattle_WA_b.jpgAz újabb épületek mögül néhol még kilátszanak a régi tűzfalak.

2008-07-15_16_Seattle_WA_b.jpgA helyi foci- és egyéb csapatok sportkomplexuma. Nem tudom, hogy építettünk volna ilyet, ha elnyerjük a foci EB rendezési jogát.

2008-07-15_18_Seattle_WA_b.jpg 2008-07-15_19_Seattle_WA_b.jpgAz 1962-es világkiállításra épült Space Needle, Seattle legismertebb jelképe

2008-07-15_23_Seattle_WA_b.jpgSeattle a torony tetejéről. Háttérben a Mount Rainier, egy nem teljesen kialudt vulkán. A helyiek úgy vélik, hogy előbb-utóbb ez is felrobban, mint a Mount St. Helens 1980-ban, és akkor lőttek a környéknek.

2008-07-15_28_Seattle_WA_b.jpgA szintén az 1962-es világkiállításra épült magasvasút még magasabbról

A délután további részét az Experience Music Project (EMP) nevű múzeumban töltöttem, szerintem ez minden erre járó zenerajongónak és zenésznek kötelező program. Bemutatja a környékbeli zenekarok és zenészek történetét (szinte az összes grunge-banda innen indult), és külön részt szentel az elektromos gitár megszületésének és fejlődésének ismertetésére gyönyörű, eredeti, a múlt század közepéről és második feléből származó Gibson, Fender, Rickenbacker és egyéb hangszerekkel. Egy terem Jimi Hendrix-szel foglalkozik, aki Rentonban, Seattle egyik déli elővárosában született, itt is ki van állítva egy csomó gitár, amelyen Jimi annak idején játszott, illetve amelyet szétzúzott, felgyújtott, megerőszakolt a színpadon. Zenészek biztos azt a részt értékelnék leginkább, ahol szinte mindenféle, a rockzenében használt hangszert ki lehet próbálni, kis fülkékben, profin erősítve, a teljes dobszerkótól a különböző gitárokon át a fúvósokig. Én úgy éreztem, hogy nem érdemes meggyaláznom egy eredeti Gibsont a gyerekkoromban elsajátított, de azóta sem gyakorolt 3–4 akkorddal, és sajnos amúgy is elsöprő többségben voltak a zenéhez mit sem értő, ám mindent fogdosni akaró gyerekek.

2008-07-15_33_Seattle_WA_b.jpg 2008-07-15_34_Seattle_WA_b.jpg 2008-07-15_38_Seattle_WA_b.jpgGitárszobor az EMP előcsarnokában: Néhány gitáron számítógéppel vezérelt automatika „játszik”, így a szobor az „If Six Was Nine”-t nyomja.

Másnap reggel igyekeztem korán összeszedni magam, és gyorsan felpakolni a motorra, mert késő délelőtt egy gyárlátogatásra voltam bejelentkezve. Mielőtt valaki megkérdezné, hogy mit keresek a nyaralás közepén egy gyárban, ez nem az a hely, ahol a mélyhűtött hamburgerek készülnek futószalagon, hanem a Boeing legnagyobb összeszerelő üzeme Everettben, Seattle-től kicsit északra. Hát ez nem egyszerű. Bent nem lehetett fotózni, szavak alapján pedig nehéz elképzelni a méreteket. Egymással párhuzamos „szerelősorokon” készülnek a 747-es, 767-es, 777-es és a vadonatúj 787-es gépek, mindegyik sor egy irdatlan méretű csarnok egyazon épületen belül. A 747-esekből 3, az összes többi típusból 4–4 fér el egyszerre a saját csarnokában. A 4 szerelősor mellett az épületben van még 2 vagy 3 további ugyanakkora csarnok a „kisebb” részek összeszerelésére, így ez a világ legnagyobb térfogatú épülete. A legenda szerint, amikor eredetileg felhúzták a 60-as években, nem volt igazán tökéletes a légkondi (gondolom egy ekkora épület légkondicionálása kb. annyi áramot igényel, mint egy kisváros), ezért az épületen belül megindult a felhőképződés, és esett az eső. Szép lehetett...

2008-07-16_01_Boeing-Everett_WA_b.jpgA Boeing összeszerelő üzeme Everettben, Seattle északi végén. Így messziről semmi különleges, de közelről elképesztő. Sajnos ott már nem lehetett fotózni.

2008-07-16_05_Boeing-Everett_WA_b.jpg 2008-07-16_07_Boeing-Everett_WA_b.jpg 2008-07-16_09_Boeing-Everett_WA_b.jpg 2008-07-16_11_Boeing-Everett_WA_b.jpgA gyár melletti Future of Flight múzeum is tartogatott érdekességeket.

2008-07-16_14_Boeing-Everett_WA_b.jpgA gyár saját reptere, ahol a különböző országokba szánt gépek várakoznak átadás előtti tesztelésre.

2008-07-16_18_Boeing-Everett_WA_b.jpgA „Dreamlifter”, amelyből kizárólag azért építettek 4 darabot, hogy a 787-es mindenféle alkotóelemeit – amelyeket a világ különböző országaiban gyártanak – ideszállítsák összeszerelésre.

A gyárbeli vezetett túra és a szomszédos Future of Flight múzeum bejárása után elfogyasztottam a Vali által csomagolt kolbászos-sonkás szendvicseket, közben bámészkodtam a Boeing saját reptere mellett, majd beöltöztem, és indultam a közeli Whidbey-szigetre, amely állítólag gyönyörű. Pontosabban csak indultam volna. Az önindító ugyanis nemhogy nem forgatta át rendesen a blokkot, gyakorlatilag meg se nyekkent. Picku materi. Reggel még minden rendben volt, a lámpát nem hagytam égve, a hőmérséklet nem volt se extrém hideg, se extrém meleg, mi a f*sz lehet? Bőrkabát le, csomagok le, szerszámkészlet előbányász, kezdődjék a hibakeresés... Az ülés leszerelése után elkezdtem szolídan rángatni az akku környékén levő kábeleket, mindegyik rendben levőnek tűnt. Újabb kísérletek, semmi eredmény. Megpróbáltam egyedül betolni a gépezetet, de sajnos a parkoló nem lejtett eléggé, csak annyira, hogy jól leizzadjak, mire visszatoltam a motort a kiindulási helyre. További kábelvizsgálódás, akku félig-meddig kiszerelése, csatlakozások ellenőrzése és egyebek után totál tanácstalanság – majd leszólítottam egy elegánsan öltözött úriembert, aki éppen egy Z3-ba készült beszállni, hogy ugyan van-e nála bikakábel. Volt. Viszont az embernek halvány fogalma sem volt arról, hogy hol van a kocsijában az akkumulátor, így vagy kétszer körbetoltam a vasat a kocsi körül. Az akkumulátort semmiképpen sem bírtuk megtalálni, de leltünk egy piros fázispontot, és elkezdtünk próbálkozni a bikázással. Először az akkusarunál, majd közvetlenül az önindító csatlakozási pontjánál, semmi eredmény. Fél óra után útjára engedtem az úriembert, nem volt értelme tovább kínlódni. Arra jutottam, hogy valamilyen rejtélyes okból az aksi minden bizonnyal hirtelen halált halt, olyannyira, hogy már a kocsi generátorának feszültségét sem hajlandó átvenni. Hogy mitől, az örök titok marad. (Láttunk már ilyet, ugye Grabo?) Visszaballagtam a múzeum portájára, ahol az interneten megkerestük a legközelebbi H-D dealert (szerencsére kb. 15 mérföldre volt, Seattle északi részén), és telefonon elkezdtem magyarázni a gondomat. Próbáltam rávenni őket, hogy pattintsanak fel egy szerelőt vagy bárkit egy motorra, és küldjenek ki vele egy új aksit, de nem hajlottak rá. Már vagy a negyedik vagy ötödik emberhez kapcsoltak, akivel végre elkezdhettünk értelmesen beszélni a hiba lehetséges okairól. Amikor az arc mindent végigmondott, én pedig mindenre bólogattam, hogy igen, azt is ellenőriztem és kipróbáltam, akkor elkezdett ijesztgetni, hogy nem biztos, hogy az aksi halt meg, lehet, hogy az önindító hibás, de be kell hozni a gépet, mert csak a műhelyben tudja rendesen megvizsgálni. Na erre majdnem összeszartam magam, piszokul nem hiányzott egy önindítócsere, se időben, se anyagilag. Végül szégyenszemre beleegyeztem, hogy akkor küldje a hullaszállítót.

Little vártatva megjött egy pick-up a trailerrel, feltoltuk a motort, és indulás a műhelybe. A sofőr annyira ismerte a környéket, hogy pedánsan kiment a pár mérföldre levő autópályára, ott derékszögben délnek fordult, és végigaraszoltunk a délutáni csúcsforgalomban a boltig. Aztán ott rájött, hogy egy átlós mellékúton sokkal rövidebb és gyorsabb lett volna :-( Csak attól féltem, hogy a rohamosan közelgő záróra miatt nem akarnak majd nekiállni aznap. De szerencsére előkerült a telefonon korábban rémhírekkel ijesztgető szerelő, és a kötelező adatrögzítés után nekiállt a „diagnosztikának”. Rövidesen megerősítette, hogy eredeti gyanúmnak megfelelően az aksi halott, így egy új aksi beszerelése és kifizetése után végre indulhattam tovább (no persze a hullaszállítás sem volt ingyen).

No comments: